A kecskeméti Szentháromság-szobor: „a ragályos dögvésztől megmenekülésük emlékére”

​„...enyhülést vesz a dühös nyavalya / S megszűn öldökölni a halál angyala.” – Arany János Szent László füve című versében megfogalmazott sorai jól kifejezik azt a megkönnyebbülést, amelyet a régi kecskeméti polgárok érezhettek 1739 decemberében. Ekkor szűnt meg ugyanis városunkban a közel egy éve tomboló nagy pestisjárvány (Kecskemét kitűnő tudósa, Hornyik János még úgy tudta, hogy 1740. szeptember 14-én, a Szent Kereszt felmagasztaltatása ünnepén). Ennek emlékére állították fogadalmi emlékműként a kecskeméti Szentháromság-szobrot, amely ma is tanúskodik a pusztító ragályról, de egyúttal hirdeti a városlakók áldozatkészségét is.

A homokkőből faragott, eredetileg valószínűleg teljesen festett és aranyozott szoborcsoport 1742-ben készült el, Conti Lipót Antal pesti kőfaragó mester alkotásaként. A város levéltárában fennmaradt az emlékmű 1741-ben kelt tervrajza, rajta a jegyző feljegyzésével, hogy 4000 forintot fizettek érte (Hornyik János hozzáteszi, hogy most – 1869-ben – megérne 40.000 forintot is). Az alkotásról megemlékezik a ferences háztörténet bevezetője is, amely a város leírásánál Kecskemét nevezetességei közt említi: „1742-ben a pestisjárvány után a szentháromság és a szűzanya tiszteletére készítettek emléket. Az épület csúcsára függesztették a szentháromságot, az oldalán van a szeplőtlen Szűz Mária szobra, középen Szent László és még több patrónus szent szobra található. Az alap felett három részben helyezkedik el a következő kronografikum: Ezt a szobrot Krisztus teljesen neked állította az egész könyörgő keresztény nép, mert csodával legyőzted szentül igaz Isten a szörnyű vészt, a borzalmas sebeket, a tieid kegyes fogadalmát fogadd el, méltón pihenjen az ég királya. A kecskeméti lakosok kegyes fogadalomból állították a pestisjárványtól való megszabaduláskor.”

A háztörténet tudósít arról is, hogy 1743-ban a mindszenti plébános szentelte föl az emlékművet, ahol Bereczki Zsigmond ferences atya is beszédet mondott. Részletesebb leírását adja Tomori Szabó Sándor református főiskolai tanár Szokolay Hártó János 1853-ban kiadott verses várostörténetéhez fűzött magyarázataiban.

A szoborcsoport tehát a város egész közösségének akaratából született, így ez tekinthető Kecskemét első köztéri emlékművének. Ikonográfiai programjában katolikus szellemiségű mű ugyan, de a város református lakói is adakoztak felépítésére (mivel a járványnak 3959 katolikus mellett 2011 református lakos is áldozatul esett). Hornyik János hangsúlyozza is felekezetek feletti jellegét, ezáltal a városvezetés felelősségét az emlék fenntartásában. A háromoldalú gúlát formázó barokk oszlop csúcsán az Atya, a Fiú és a Szentlélek trónol, a felhőkkel és puttókkal borított oszloptörzsön Szűz Mária áll földgömbön és azon a Sátánt jelképező kígyóra tapos.

Az oszlop párkányzatán a pestis elleni segítőszentek szobrai, Szent Sebestyén, Szent Rókus, valamint a betegek lelkigondozását és temetését végző ferencesekre utalva Seraphim (vagyis Assisi) Szent Ferenc állnak, mellettük Szent István kapott helyet. Talapzatán oltárasztalt formáló kőlap, alatta pedig Szent Rozália (szintén pestis ellen védő szent) fekvő alakja látható. Az oszlopot körülvevő nyolcszögű bábos korláton Szent Péter és Pál apostolok, Keresztelő Szent János, valamint a barokk korban népszerű szentek, Páduai Szent Antal, Xavéri Szent Ferenc (szintén betegségben hunytak el), Nepomuki Szent János (a haldoklók védőszentje), Szent Imre herceg és Szent Flórián szobrai állnak, az ő nevüket felirat is jelzi.

A három oldalon elhelyezett vörösmárvány táblák latin nyelvű chronosticonokban (olyan versbe szedett szöveg, amelynek egyes kiemelt betűi római számokként összeolvasva kiadják a keltezést) adnak hírt a járványtól való megmenekülésről, egyikük kiemeli a városlakók összefogását is: „oppIDanI. / KetskeMethIenses. / eX. pIo. ereXerVnt. Voto. / LIberatI. / A. ContagIosa LUe.”, vagyis: „Kecskemét mezőváros lakosai kegyes fogadalombul emeltették a ragályos dögvésztől megmenekülésük emlékére.”

A szobor alkotója, Conti Lipót Antal (Leopoldo Antonio Conti) a 18. századi magyarországi szobrászat jelentős mestere. Sopronban született a luganói származású Pietro Antonio Conti stukkókészítő fiaként. Szülővárosában folytatott tanulmányai után Pesten lett kőfaragómester, ahol városi tanácsos is volt. A pestist is itt vészelte át, a járvány után feleségével együtt egy fogadalmi kápolnát építtetett a Segítő Szűz tiszteletére a mai Kőbányán lévő szőlőbirtokukon. Ennek oltárdíszítő szobrait, köztük a Szentháromság csoportját is ő faragta. Az 1750-54 között Vácott fölállított Szentháromság-emléket is tőle rendelték meg. Kiterjedt szobrászati tevékenységére jellemző, hogy 1745-ben a pesti szobrászok tiltakoztak, amiért kőfaragó létére a legtöbb közösségi megbízást ő nyerte el. A kecskeméti szobrok szerzőségét Szabó Kálmán tisztázta a római katolikus egyház okmányai közt fennmaradt fizetési jegyzék és a szobor eredeti tervének megtalálása után. Így bizonyosan Conti, illetve népes műhelye készítette a szobordíszeket, noha a többszöri restaurálás után már nem mindegyik eredeti.

Az emlékmű a század végén – eredeti célját akkor talán már el is feledték – a vandalizmus célpontja lett. A ferences háztörténet beszámolója szerint 1786. május 29-én, a késő éjszakai órákban a külső kerítésén lévő szobrait ismeretlenek elvitték, valamint a rendház kerítését is megrongálták. Ráadásul az ügyben még vizsgálatot sem tartottak. A  Szentháromság-oszlop kőkerítését ezután a plébánia költségén és a városi tanács támogatásával megerősítették. 1800-ban készítette Vég János a belső kovácsoltvas kapuzatot.    Emellett a szabadban álló építmény pompája az időjárási viszonyok miatt is megkopott. Ezért a szobor időnként szükségessé váló renoválása időről-időre szintén megmozgatta a városi közösséget, megmutatva az egyes polgárok kezdeményezésére meginduló összefogás erejét.

A város főjegyzője és történetírója, Hornyik János kezdeményezésére 1872-ben történtek állagmegóvási munkálatok, majd 1891-92-ben, ekkor készítette Maár Antal műlakatos a szobrot övező vasrácsot is. Legutóbb 1996-ban közadakozásból, magánszemélyek és civil szervezetek közreműködésével történt meg a teljes felújítás. Művészet- és várostörténeti jelentőségére is ilyen alkalmakkor hívták föl a figyelmet. 1869-ben Hornyik János Egy fogadalmi emlék címmel a Kecskeméti Lapok hasábjain írta meg az emlékmű történetét, majd 1871-ben nyílt levélben sürgette ismét a felújítást. Ifj. Bagi László az 1892-es renoválás alkalmából emlékezett meg róla a Kecskeméti Nagy Képes Naptárban. Az 1996-os megújítást követő felavatásra jelent meg Heltai Nándor A Nagy-halál és a fogadalmi emlékmű című összefoglaló munkája.

A századforduló éveiben nagy vitát váltott ki, hogy 1896-ban pont a szobor mögött épült fel a városi színház. Ezután többször is felmerült a szoborcsoport áthelyezésének terve, így 1939-ben és 1942-ben is. Egyfelől városképi érvekre hivatkozva (rontja a rálátást a teátrumra) javasolták alkalmasabb helyszínnek a piaristák épületegyüttese előtti térséget, mások úgy vélték, hogy az emberi kiszolgáltatottságra, ezrek halálára emlékeztető műalkotással nincs összhangban egy szórakozásra szolgáló épület. Végül mégis eredeti helyén maradt az emlékmű.

 A kecskeméti Szentháromság-oszlop beleillik a Habsburg-birodalom területén elterjedt fogadalmi emlékművek sorába. Ezek előképe a bécsi Grabenen álló, Fischer von Erlach által tervezett Szentháromság-szobor vagy Pestisoszlop, amelyet 1679-1682 között I. Lipót császár és király állíttatott hálából, amiért Bécs és Ausztria megmenekült a dühöngő pestistől, napjaink járványhelyzetében pedig ismét zarándokhellyé vált. Az alkotás összekapcsolja a barokk kegyességet a birodalmi eszmekörrel. Az égi szférát uraló Szentháromság földi tükörképeként a talapzaton a Habsburgok országainak (Ausztria, Csehország és Magyarország) összetartozását hirdetik az aranyozott címerek.

Magyarországon 1701-ben, Sopronban állították föl az első Szentháromság-oszlopot, majd a budai Várban 1706-ban, az 1691. évi nagy pestisjárvány emlékére. Ezt később Újlakra helyezték át és az 1708-1710 között tomboló pestisjárvány után állították a helyére a ma is látható díszesebb emlékművet. Az 1710-es években készült néhány emlék más városokban, köztük Pozsonyban, Komáromban vagy Kőszegen is. A legtöbb hazai Szentháromság-szobrot az 1738-1740-es nagy pestisjárvány után állították szerte az országban, így például Óbudán, Nagytétényben, Torbágyon, Vácott, Baján, Tapolcán, Veszprémben, Szekszárdon, Nagykanizsán, a Bánságban Temesvárott vagy a szlavóniai Pozsegában, de még az 1760-1790 közötti években is készültek hasonló emlékművek (pl. Selmecbánya, Keszthely, Kalocsa). Csak a mai Magyarország területén közel 2000 Szentháromság-oszlop élvez műemléki védettséget. A kecskeméti szobor közvetlen mintája az 1713-ban elkészült, azóta többször újrafaragott budavári Szentháromság-oszlop lehetett, Ungleich Fülöp szobraival és Hörger Antal domborműveivel.

A bécsi szoborcsoport birodalmi gondolatiságával szemben a kecskeméti emlékmű nemzeti jelleget hordoz az Árpád-házi szentek megjelenítésével. A fő helyen álló szent pontos meghatározása azonban nem teljesen egyértelmű. Juhász István szerint Szent István vértanút faragták meg, de a páncélban, kezében (azóta eltűnt) királyi pálcával, fején a stilizált Szent Koronával megjelenített szoboralak egyértelműen egy magyar királyt ábrázol, valószínűleg Szent Istvánt. Emellett szól, hogy fölötte látható Szűz Mária szobra.

Ifjabb Gyergyádesz László mutatott rá, hogy az Immaculata (Szeplőtelen Szűz) hasonló barokk oszlopokon való ábrázolása nem csupán a gonosz fölötti diadalt jelképezi, hanem Szent István királlyal egy függőleges tengelyben való elhelyezése a Patrona Hungariae ikonográfiai típusát is felidézi. A szent király ugyanis halála előtt Szűz Mária oltalmába ajánlotta a fiatal magyar egyházat és magyar államot, ezért tisztelik Máriát Magyarország védasszonyaként (Patrona Hungariae). Ábrázolása a barokk művészetben virágzott föl, összekapcsolva a Szent István-kultuszt a Mária-tisztelettel. Ehhez társul Szent Imre herceg alakja az oszlop előtti kőkorláton, akit gyakran jelenítenek meg apjával együtt, a korabeli magyarországi Szentháromság-oszlopokon is (pl. Óbudán, Veszprémben). Mária és Szent István kiemelt ábrázolása azzal a tartalommal gazdagodik, hogy a szent király révén égi pártfogást kér a nép a ragálytól sújtott városnak és országnak, oltalmat várva az újabb járványok ellen. Ezt az értelmezést alátámasztja, hogy Szent Istvánt a néphagyományban gyógyító szentként is számon tartották.

Ugyanakkor a ferences háztörténet leírása fölveti azt a lehetőséget is, hogy a páncélos uralkodó a lovagkirályt, Szent Lászlót is ábrázolhatja. A hagyomány szerint ő is fölajánlotta Magyarországot Máriának, valamint az ő alakjához is kapcsolódtak csodás gyógyulások. Az Arany János által is feldolgozott népmonda szerint isteni sugallatra találta meg a pestistől gyógyító füvet.

Összehasonlításként figyelembe lehet venni a piarista templom homlokzati szobordíszeit is, amelyeket szintén Conti Lipót műhelye készített, akárcsak 1761-ben a jászberényi Nagyboldogasszony plébániatemplom tornyának Szent István és Szent László szobrait. Az 1764-1765-ben épült torony két oldalán állnak a magyar szent királyok nemrég restaurált szobrai, a homlokzaton itt is megjelenik az Immaculata, valamint Imre herceg alakja is. Az egyik uralkodó idősebb, nagy szakállú emberként jelenik meg, kezében a koronázási jogarral és az országalmával. A másik, fiatalabb, rövidebb szakállú férfi a Szentháromság-oszlopon állóhoz hasonlóan páncélt visel, egyik kezében tulipános végű pálcát tart, a másikat szívéhez emeli. Ez alapján az előbbi lehetne István, az utóbbi pedig László ábrázolása. A Szent Lászlót egyértelműen beazonosító csatabárd azonban egyik szobornál sem jelenik meg (ellentétben a jászberényivel), ráadásul sajnos sem az emlékoszlopon, sem a templomon lévő királyszobrokhoz nem tartozik felirat.

Az viszont teljesen bizonyítható, hogy a Szentháromság kultuszát éppen az 1714-ben megtelepedett kegyesrendiek terjesztették Kecskeméten, mivel templomukat és annak legnagyobb harangját is neki szentelték. Emellett vallásos társulatot is alapítottak a tiszteletére. A kultusz tartósságáról Binder Fülöp budai rézmetsző 1780-as években társulati emléklapként készült metszete is tanúskodik. A kép felső részén a Szentháromság-oszlophoz hasonlóan puttókkal övezett felhőkön trónol a földgömbre támaszkodó Atyaisten, mellette a keresztjét tartó Fiú, fölöttük pedig galamb képében a Szentlélek lebeg. Alul magyaros ruhába öltözött nemesurak és asszonyok csoportja könyörög, amit egy felirat is kifejez: „Sz. háromság egy Isten! / Irgalmazz mi nékünk.”

A Szentháromság tisztelete és a pestis úgy fonódik össze, hogy a nagy járványhullámok idején a „három dávidi rossz”, vagyis a pestis, az éhínség és a háború ellen a háromságos egy Istentől (és a Szentháromságba befogadott Máriától) vártak oltalmat. Ez az összekapcsolódás a bibliai előkép mellett (Dávid király választhatott, hogy Isten hogyan büntesse meg bűnéért, és ő az éhínség és az ellenségtől való menekülés helyett a ragályt választotta: 2Sám 24; 1Krón 21) abból a történeti tapasztalatból is táplálkozott, hogy a háborúkból gyakran éhínség támadt, az éhségtől legyengült tömegeket pedig elragadta a dögvész. Ezért születtek a fogadalomból állított Szentháromság-oszlopok is – ahogy Dávid is oltárt épített hálaáldozatul a járványtól való megszabadulásért – a „három legfőbb jó” védelmező erejének hitében, amit a Padányi Bíró Márton veszprémi püspök (az ottani Szentháromság-oszlop megrendelője) által írt egykorú ének is kifejez:

            „Három súllyosb csapás

            Gyakran mi reánk száll:

            Éhség, hadakozás és a mirigyhalál,

            Szent Háromság ezektül meg-tartsál.”

Dr. Székely Gábor

•