Szabó József terepmotorozás erdély

Terepmotorozás és Erdély

Azt megszokhattuk, hogy egy igazgató íróasztala mellől céget irányít, dönt stratégiai kérdésekben, munkaidejének nagy részét négy fal között tölti. Dr. Szabó József a Palásti Vagyonkezelő Kft. ügyvezetője pont ezért, meg persze a sportszeretetet se hagyjuk ki, extrém sport űzője.(volt sok évig) Erről beszélgettünk.

Hogyan indult a motorozás?

Kezdjük az elején. A motorozással kapcsolatos dolgaimat a házinyulaknál kell kezdeni, mint szorosan összefüggő két téma. Általános iskolás koromban komoly nyúltenyésztő karriert futottam be egészen addig, amíg a gimnáziumba fel nem kerültem. Szüleim dolgoztak, én pedig az iskola mellett, mint egyszemélyes vállalkozás házinyulakat tenyésztettem. Nagyon sok házinyulam volt mely abban az időben komoly jövedelemforrásnak számított. Olyannyira, hogy nyolcadikos koromban ebből a jövedelemből egy teljesen új, nullkilométeres SIMSON S51B típusú motorkerékpárt tudtam vásárolni. Időben a nyolcvanas évek legelje volt. Pontosan 1980-ról beszélünk, akkoriban komoly összeköttetés és kijárás szükségeltetett ehhez. E mellett nagyon kevés fiatal gyerek mondhatta el, hogy egy teljesen új motorkerékpárja van. Nekem ez a nyúltenyésztés következtében sikerült.

Meg tudta állni, hogy ne nyúljon az új motorhoz?

Természetesen, amikor kézhez kaptam a motort, másnap már megkezdődött az átalakítása. Aki akkoriban a motorozásban érdekelt volt az nagyon jól tudja, hogy a beömlőnyílást gömbráspollyal hogyan kellett megnagyobbítani, hogy 10-15 plusz kilométerórát tegyünk rá a motorra. A gyári kormány lekerült és ökörszarv-kormányt tettünk a helyére, hogyan kellett hosszabb bowdent feltenni. Mindez azt jelentette, hogy hátszéllel akkorian 80-85 kilométeres sebességgel hasítottunk. (Ehhez azért komoly hátszél kellett.)

Mikor került a terepmotorozás közelébe?

Tehát a motorozással kapcsolatos élményeim ekkor kezdődtek. Kinőve a SIMSON-ból néhány év szünet következett, majd már felnőtt fejjel egyszer egy barátom megemlítette, hogy ő endurózik és szívesen kölcsön adná a motort, hogy próbáljam ki. Tudni kell, hogy ez a terepmotorozást takarja, meg kell különböztetni a motocrosstól.  A motocross zárt pályán  körbe motoroznak, az endurosok, a terepmotorosok meg kimennek és a leglehetetlenebb, legextrémebb helyeken nyomják a gázt. Tehát megkaptam a motort, a hozzá szükséges felszerelésekkel. Este, amikor visszaadtam, közöltem is, hogy márpedig nekem egy ilyenre szükségem van, hamarosan vásároltam is egyet. Ez volt az első terepmotorom.

Ezt követően komoly baráti társaság alakult ki kecskeméti és kiskunfélegyházi tagokkal. Először Magyarországon motorozgattunk, majd egy idő után rászoktunk és kijártunk különböző erdélyi területekre terepmotorozni, hisz az az igazi. Hegyoldalban, sárba, vízbe esni-kelni naponta tízszer, tizenötször. A végére a motort se tudtuk felállítani annyira elfáradtunk. Szilárd, aszfaltos utat csak akkor láttunk, ha valahova bementünk tankolni.
Ez az igazi szórakozás az igazi megmérettetés.

Ha ez az igazi megmérettetés, akkor a motoros társadalomban létezik rivalizálás is?

A motoros társadalomban az endurosok tartják, magukat az igazi kemény fiúknak. Baráti kapcsolatokon belül folyamatosan megy a kötelező szekálás. A terepmotorosok, a crosssok azokat a motorosokat szeretik leginkább piszkálni, akik a chopper motorjaikon ülnek és kényelmesen hátradőlve gurulnak.. Konkrétan mindig azzal hergeltük őket, hogy vasárnap délután összegyűltök a városközpontba, majd kipöfögtök a Tőserdőbe elnyalni egy fagyit, majd visszajöttök, jót nyújtózkodtok és elmondjátok, hogy milyen jót motoroztunk. Ha csak egyszer eljönnétek egy háromnapos erdélyi túrára, ahol három napon keresztül folyamatosan hegyoldalban, épített utat nem látva motorozunk – nos, akkor megtudnátok mi az igazi férfiaknak való játék. Ez az igazi sport.
Persze mindenki a saját játékában leli meg az örömét és a szórakozást, de az biztos, hogy a motorsportok közül ez az, amelyik leginkább igénybe veszi az ember szervezetét. Egy igazán hajtós, kemény és izzasztós sportról van szó.

Erélyben merre jártak?

Először Resicabánya környékén motoroztunk, ahol egy kedves ismerős házában kaptunk szállást, majd néhány év elteltével átszoktuk Székelyföldre, mivel a csapathoz utólag bekapcsolódó egyik barátunk feleségének szülei ott élnek. Egyszer meglátogattuk őket, kivittük a motorokat és ott ragadtunk. Hosszú éveken keresztül jártunk ki. Volt olyan év, amikor ötször, hatszor is kiruccantunk néhány napos túrára motorozni. Ezek szenzációsak voltak. Az emlékek örökre megmaradnak. Például amikor odaérsz egy forráshoz, ahol a felázott talajban látod az előtted ott járt medve nyomát, ezek olyan élmények, melyek túlmutatnak magán a motorozáson.
Meg maga az a világ, Székelyföld. Előtte is szerettük, de idővel a szeretet szerelemmé vált. A székely emberek, a székely kultúra, a székelyek látásmódja. Sokat lehet tőlük tanulni bölcsességben, gondolkodásban. És van egy külön terület, melyről sokat lehetne beszélni az a székely gasztronómia. Ez megérne egy külön beszélgetést.

Amikor egy kilencórás út után, az utánfutón húzva a motorokat, megérkezel hajnal négykor és belépsz a vendéglátód házába, Piroska akkor szedi ki az udvari kemencéből az erdélyi krumplis kenyeret, majd nekiállsz reggelizni. Közben hozzák a nem éppen tisztavíz gyengeségű székely pálinkát, kint pedig jön fel a nap. Ezek olyan élmények melyet nem lehet elmondani. Az a szeretet, az a ragaszkodás, ahogy várnak bennünket, várnak téged, mint anyaországi magyart, - anélkül hogy elkezdenénk magyarkodni, vagy giccsbe próbálnánk önteni ezt a történetet – olyan lelki élmény, amit csak a maga valójában lehet átélni.
Szentábrahámon, (amely egyébként egy kis falu Székelykeresztúr mellett,) a szállásadónk szomszédja Mózsi bácsi, -aki Isten nyugosztalja, már nincs közöttünk - egy fantasztikus székely ember volt. Már a legelső érkezésünkkor üdvözölt minket. Hajnalban kint várt az utcán, lóbált egy nagy bekötött üveget majd azzal kezdte: „Isten hozott benneteket fiaim, már nagyon vártunk titeket”. Hangsúlyozom életünkben először találkoztunk vele. De már tudta, hogy jövünk és várt. Hajnalban, felöltözve ott volt és hozta a pálinkáját, amit mindannyian megkóstoltunk, de el nem tudtuk képzelni, hogy mi lehetett az az iszonyatosan erős ital, amit adott nekünk. Később kiderült, hogy székely szilvapálinka, mely hatvanegynéhány fokos.
Másnap mikor este a kemencét körbe ültük és Piroska a háziasszony kiszedte a kemencében sült csülköt, akkor Mózsi bácsi is átjött és megkérdeztük tőle: Mózsi bácsi hány fokos volt a tegnapi pálinka. Hatvannyolc mondta az öreg nagy büszkén, de Józsi bácsi a bölcs szállásadónk közbeszólt: ugyan Mózsi, nem volt az csak hatvanhárom. Mózsi bácsi úgy székelyesen bólintott majd odavetette, hát akkor csak hatvanhárom.

Hogyan alakult ki a csapat?

Egyszerűen valaki mindig hozott valakit. Így nagyon heterogén összetételű csapat alakult ki. Talán ez volt a legnagyobb biztosíték arra, hogy összetartó és szilárd volt a társaság. Abszolút nem számított, hogy civilben ki kicsoda. A csapat tagja volt postás, államtitkár, gépjárműoktató, fuvarozó vállalkozó, motorkereskedő, pedagógus, mérnök. Nagyon nem érdekelt senkit, hogy a másik mit csinál. Csak a motorozás, a barátság, a csapat érzés volt fontos. Meg persze Székelyföld szeretete.
Ha elestél és nem bírtad a motort felállítani (mert főleg a kezdőknél jellemző, hogy ha megállsz a hegyoldalban, nagy okosan nem hegynek fölfelé billented a motort, hogy a lábad leérjen, hanem arra, amely völgynek van, pillanatok alatt borulsz, betakaródzol a motorral) akkor jönnek a többiek, leszedik a motort rólad, felállítják, beindítják és megyünk tovább.

Előfordultak sérülések?

Egy ilyen sportban előfordul, de hál’ Istennek én megúsztam nagyobb baleset nélkül. Az endurosoknak egy kis újjtörés, kulcscsonttörés nem egy nagydolog. Benne van a pakliban, számítani kell rá, de ha lehet, el kell kerülni.

Erre talán egy történet. Egyik barátunk nagyot esett. Levittük egy terepjáróval, ahonnan már rohamkocsival vitték Marosvásárhelyre, a klinikára. Sorozatos bordatörést, lapockatörést állapítottak meg. Mi este mentünk be a klinikára látogatni, hogy mi van vele. Többen mentünk, így jött velünk az újoncként, most először endurozó kecskeméti társunk is, aki ha már ott van megemlítette, egész nap fájt a lábfeje. A hegyi motorozás közben beakadt egy tuskóba, amit ki akart kerülni.  Ottani segítőnk rögtön szólt is az orvosoknak, röntgenezzék már meg, míg a csapat a bordatöröttre vár. Elkísérték, majd félóra múlva térdig begipszelve hozták vissza.

Jött velünk látogatni, majd gipszelve távozott. Életében először endurozott, nem vigyázott, és elrepedt a lábfeje.

Volt a történetnek folytatása?

Volt, de az már a balesethez képest könnyedebb sztori.
Mi természetesen másnap mentünk motorozni, a gipszelt barátunk pedig a szálláson pihengetett.
Este, fürdés és vacsora után úgy döntöttünk, hogy a helyi kocsmát csapatostól meglátogatjuk. A begipszelt lábú barátunk szólt nekünk, hogy ő nem járógipszet kapott, de ne hagyjuk már ott. Így hát egy kétkerekű kerti kiskocsira fölültettük és eltoltuk a kocsmába.
Nagyon nagy dumás a barátunk, rögtön el is kezdett viccelődni a pultos lánnyal. Egészen pontosan arról beszélt, hogy: Tudja drága lelkem azért jöttem én Magyarországról, ide szép Erdélyországba, mert itt még vannak igazi szép magyar menyecskék és keresek én magamnak egy menyasszonynak valót. Erre a székely menyecske csak annyit mondott: Figyelj ide barátom, ha itt nálunk udvarolni akarsz, akkor legközelebb jobb kocsival gyere.

Még nincs vége a történetnek. Éjfél körül hazamentünk, mert ugye másnap, motorozás.

Mi kimentünk a hegyekbe, egy szomszéd pedig dél körül átment a vendéglátónkhoz, felőlünk érdeklődni. Kérdezi is, hát szomszéd, ezek a magyarok isznak rendesen ugye? Vendéglátónk felelve, hát szomszéd, én nem vettem észre. Ha adok egy-két kupicával, azt jóízűen megisszák, de egyébként nem ivós társaság. De miből gondolod szomszéd? Hát ezek olyan részegek voltak, hogy éjfél körül egy egyiket kocsival húzták haza.
Fantasztikus dolog a terepmotorozás, de az igazi élményt maga Székelyföld, és az ottani emberek adják.

Bogdándi Ferenc

•