ÉZI Alföldyné Dobozi Eszter Balogné Papp Boglárka Kecskeméti Kodály Iskola Kecskemét

Következetesség és empátia

Páros interjú Alföldyné Dobozi Eszterrel és Balogné Papp Boglárkával, a Kodály Iskola leköszönő és új igazgatójával

Van egy hely, ahol a gyerekek még a folyosón is másként szaladgálnak. Egy hely, ahol minden sarokból zene szól. Ez a hely a kecskeméti Kodály Iskola, amely jövőre ünnepli fennállásának hetvenedik évfordulóját. Az intézmény igazgatói posztját 24 év után adta át Alföldyné Dobozi Eszter Balogné Papp Boglárkának. Velük beszélgettünk iskoláról, gyerekekről, eredményekről, és arról a bizonyos kék ingről, ami szinte a kezdetektől sajátja a Kodály iskolásoknak, és amit én magam is tizenkét éven át viseltem.

– Hogyan kerültetek kapcsolatba az iskolával?

Alföldyné Dobozi Eszter: – Az akkori 623-as szakmunkásképzőben tanítottam már második éve. Nem titok, hogy nem éreztem jól magam a szakmunkástanulók között. Meghallottam, hogy a Kodály Iskola magyartanára, Sümeginé Piroska, aki egyben szakfelügyelő is volt, eltávozik az intézményből. Én az ő helyére jelentkeztem. Egyszer váratlanul megjelent az egyik órámon, majd annyit mondott, hogy ha kíváncsi vagyok az értékelésére, keressem föl őt a Kodály Iskolában. Elmentem hozzá, és nagy meglepetésemre azt mondta, hogy a látottak alapján ő a kilenc jelentkező közül engem szeretne a helyén látni. Így kerültem az intézménybe 1981-ben.

Balogné Papp Boglárka: – Érdekesség, hogy engem is az elődöm hívott az iskolába. 1996 tavaszán diplomáztam a Debreceni Zeneművészeti Egyetemen. Épp ebben a tanévben került oda Sárosiné Szabó Márta, aki korábban itt dolgozott a Kodály Iskolában. Amikor vele megismerkedtem a zeneelmélet, módszertan órákon, ő talált alkalmasnak arra, hogy a helyét átvegyem.

– Első benyomások?

A. D. E.: – Az első benyomások nagyon furcsák voltak. Az még nem ez az épület volt, és nem is a főtéri Újkollégium épülete, hanem az, amelyik ott van a színház közelében. (A mai Kada Iskola épülete – a szerk.) Felfordulás előtti hangulat fogadott, ugyanis költözés előtt állt az iskola. Nekem már részt kellett vennem a cipekedésben, Brenyóné Ancikával húztuk a kémia szertár kémcsöveit át a Szabadság téri épületbe. Aztán már szeptemberben meglátogatott a szakfelügyelő, és felkért, hogy tartsak bemutató órát a város magyartanáraiból álló munkaközösségnek. Én elfogadtam ezt a lehetőséget, bár hozzáteszem, megnehezítettem saját helyzetemet, mert így irigységet szültem az idősebb kollégák körében. 

B. P. B.: – Először Ladics Tamásné Zsóka néni fogadott, és elmondta, hogy a beinduló első szakközépiskolai osztály lesz az enyém, és mindenféle zenei tárgyat taníthatok.  Szeptember elsején a harmadik órában pedig meglepetésként azt is közölte, hogy a vegyeskart is nekem kell majd vezetnem. Bementem Zsóka nénivel a kóruspróbára, és elém tárult százhúsz kamasz látványa, akik ráadásul semmilyen szép szóra nem voltak hajlandóak elhallgatni. Zsóka néni csak annyit mondott: nem baj Bogikám, megoldod. Visszamenőleg is úgy tűnik, mint ha oroszlánketrecbe dobtak volna, de bebizonyosodott, hogy ha feladatot kapnak a gyerekek és szakmaiságot, akkor dolgozni fognak.

– Milyen motivációból vállaltátok el az iskola vezetését?

A. D. E.: – 1994-ben már felmerült bennem, hogy meg kellene tennem ezt a lépést, mert az iskola eléggé válságos helyzetben volt. Naponta cikkeztek rólunk, hogy miattunk, a Kodály Iskola miatt megy tönkre a város, hiszen akkor már tervben volt, hogy átköltözünk a Szabadság téri épületből jelenlegi helyünkre. Úgy gondoltam, az itt töltött éveim feljogosítanak arra, hogy próbát tegyek. Amikor elkezdtem az igazgatói munkát, nekem adatott az a sorsdöntő feladat, hogy egy olyan programot tegyek le a pedagógusok asztalára, amelyről beszélgethetünk, mert azt is hozzá kell tennem, hogy a tantestület ellenében nem lehet iskolát vezetni. Mindenféle tippet kaptam, az informatika oktatásától a vállalkozási ismeretekig, és sokan harsogták, hogy a Kodály-módszer már elavult. Én azonban itt éltem ebben a miliőben, ahol állandóan zene szólt, és ahol még a folyosón is másként szaladgálnak a gyerekek. Rá kellett jönnöm, hogy mindaz, amit Kodály megfogalmazott, nemzeti érték.

B. P. B.: – A pályázatom motivációja egy Babits idézet: „Örököse vagy őseid szellemi kincseinek és rajtad a sor megőrizni őket”. Amikor visszapörgettem magamban, hogyan kísérte végig életemet a zene, eszembe jutottak gyerekkori képek. Édesapám kézen fogva vitt óvodába, közben énekeltünk. Négy testvérem van, nálunk mindennapos volt a muzsika, édesanyám zongorázott és énekelt, mi arra aludtunk el. Tehát nem véletlenül lettem én zenész és talán igazgató sem.

– Eszter, mit tartasz igazgatói munkád legnagyobb eredményének?

– A mi történetünk arra példa, hogy ami rossz, az is jóra fordulhat. A költözéskor azt regélték, hogy oda az Isten háta mögé senki nem fogja kivinni a gyerekeket. Ezzel szemben jócskán megnövekedett az itt tanulók száma, több mint ezer gyermek jár ide, és a város egyik legnagyobb iskolájának mondhatjuk magunkat. Szép eredmény, hogy az iskolánk megkapta a Magyar Művészetoktatásért Díjat, és még ennél is rangosabb elismerés a Magyar Örökség Díj. Kiemelkedő díj még a Pro Renovanda Cultura Hungarie Alapítvány Kodály Zoltán Díja, amelyet azért kaptunk, mert a kodályi hagyományokat tisztességesen képviseljük, és én vehettem át a Kodály-módszert hungarikummá avató oklevelet is 2018-ban. De szép eredménynek tartom azt is, hogy ha az ember bemegy a kórházba, gyakran találkozik volt kodályos orvosokkal. A zene emberebbé, humánusabbá, empatikusabbá teszi az orvosokat is.

– Közben te folytattad írói munkásságodat is. Hogyan sikerült igazgatóként és íróként egyaránt kiteljesedned?

A. D. E.: – Annak idején, amikor pályakezdő tanár voltam és írtam is – meg most is írok ugye –, akkor ez szinte bűnnek számított. Az irodalom nem volt politikamentes. Ha valaki az Írószövetség tagja volt, azt már gyanús elemként jegyezték. Amikor mondjuk Lakiteleken összehívtak egy irodalmi rendezvényt, akkor Lezsák Sándorék kapubejárójánál ott állt a rendőrkocsi, és regisztrálta a rendszámokat, hogy kik érkeznek. Emellett hozzá kell tennem, hogy a kollégák is nehezen viselték, hogy nem csak tanítok, hanem írok is. Ezért én inkább hallgattam erről. Nem olyan régen egyik barátnőm elkísért egy budapesti irodalmi rendezvényre, és csodálkozva megjegyezte, hogy engem itt nem is ismernek. Pedig megkaptam 2010-ben a József Attila Díjat, Magyarország Babérkoszorúja díjban részesültem 2018-ban, de Pilinszky János díjjal és Arany János díjjal is kitüntettek sok egyéb elismerés mellett.

– És mi a jövő?

A. D. E.: – Most szeretnék kiteljesedni, mint író. Szeretném a pályámat befejezni. Szeretném azt a nagy dobást megcsinálni, amit még nem csináltam meg. Amit még nem írtam meg, azt szeretném megírni. Elfáradtam az igazgatói munkában. Nem lehet 24 éven keresztül ugyanazzal a lelkesedéssel és energiabedobással ugyanazt a munkát végezni. Váltani kell időként, nálam most jött el a váltás ideje.

– Te magad sokat változtál a 24 év alatt?

A. D. E.: – Sokat. Azt gondolom, hogy megértőbb, lágyabb, empatikusabb lettem az emberekkel. Bármilyen furcsának is hat, a vezetői munkából nem csak azokat a területeket szeretném kiemelni, amiket a tankönyv tartalmaz, hanem a szeretetet is. A szeretetnek fontos szerepe van a vezetésben. Ezt kellett megtanulnom a 24 év alatt.

– Milyen érzésekkel fogsz visszajönni az iskolába?

A. D. E.: – Nem szeretnék tanítani tovább. Örülök, hogy végre nem kell megosztanom magam az irodalom és az igazgatói munka között.  Örömmel jövök vendégként, ha hívnak.

– Hogyan adod át az utódodnak ezt a munkát?

A. D. E.: –  Megnyugvással. Ez az első alapérzés. Úgy gondolom, hogy olyan ember kezébe került az iskola, aki mind vezetéselméletből, mind zenéből és pedagógiából felkészült. Erős ember, kitartó, harcos típus és következetes.

– Azért ez a következetes keménység sokak számára ijesztően hathat…

B. P. B.: – Mennyire vagyunk következetesek és szigorúak a saját gyermekünkkel? Én azt gondolom, ha körülveszi a gyerekeket a szeretetet, akkor a következetességet, meg azt, hogy ha valaki szavahihető, sokkal jobban elfogadják. Következetesség egyenlő szigorral? Ha ez így van, akkor vállalom!

– Bogi, neked a véredben csordogál a zene. De a Kodály Iskola nem elsősorban zenészeket nevel. Akkor mi a cél?

– Én magam is úgy voltam, hogy bár Kodály-módszeren nevelkedtem, nyolcadikos koromban még sebész akartam lenni. Férjem szerint pedig a világ legjobb patikusa lennék. De visszatérve a kérdésre, valóban nem elsősorban zenészeket képezünk. De én azt gondolom, hogy a zene minden léleknek olyan többletet ad, amit semmi nem pótol. Ahogy Kodály mondja, a zene tápláló, vigasztaló elixír.

– És miért lennél jó patikus?

B. P. B.: – Nagyon szeretem a rendet, a tisztaságot és az átláthatóságot, mind otthon, mind pedig a munkában.

– Esztertől mit tanultál?

B. P. B.: – Hihetetlenül okos és bölcs. Hihetetlenül képben van. Naprakész és sokoldalúan látja a dolgokat. A problémát mindig összetetten és átfogóan vizsgálja. Nem elhamarkodott. Emellett jó látni azt is, hogy nem hibátlan. Vannak olyan döntései, amelyeket ő maga is felül tud bírálni. Felismeri azt is, ha hibázott vagy éppen megvezették. És ami nekem a legfontosabb volt, hogy bátorító.

– Eszter, milyen jótanácsot adsz az utódodnak?

A. D. E.: – Következetesség és empátia. Együtt.

– Bogi, milyen kihívásokat látsz már most?

B. P. B.: – Hogy milyen új kihívások vannak, majdnem azt mondom, nem baj, hogy nem tudom. Mert akkor lehet, hogy nem vállalnám. A legnagyobb kihívás, hogy a gyerekek és a kollégák egyaránt jól érezzék magukat.

– Kék ing? Marad a kék ing?

B. P. B.: – Én azt gondolom, hogy az angol iskolásokon is nagyon jól áll az az egyenruha. És nem csak jól áll, hanem hovatartozást mutat. Nekem semmi bajom nincs a kék inggel, úgyhogy marad. Én ebben nem csak egy ruhadarabot látok. Sok mindenre jó ez a kék ing. A gyerekek rendszeretőbbé válnak. Minket ez megkülönböztet másoktól. Rangot ad, fegyelmet ad.  Ha ezt eldobjuk, mi lesz még, amit eldobunk és érték?

•