Buda Ferenc költő születésnap 80. születésnap Kecskemét ünnepség

Munkával kapcsolódik ki a 80 éves Buda Ferenc

A Tiszakécskén élő Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító 2011 óta városunk díszpolgára, 2014-ben lett Príma Díjas és a Nemzet Művésze. November 3-án töltötte be 80. életévét. Buda Ferenccel beszélgettünk, aki mostanában ujgur népmeséket fordít és az önéletrajzát írja.

– Már középiskolás korában elhatározta, hogy az írásnak szenteli az életét. Általában, legalábbis manapság, a kamaszgyerekek nem igazán vannak tisztában azzal, mivel szeretnének foglalkozni a későbbiekben. Egyértelmű döntés volt ez, azonnali szerelem?

– Igen, egyértelmű. 17 évesen határoztam el, hogy ezt kellene csinálnom. Az ésszerű hátterét nem tudnám kibogozni, belső döntés volt. Több dolog is érdekelt akkoriban. Mint a legtöbb kamasznak, szerteágazó érdeklődésem volt: megfogott a képzőművészet, a néprajz, ezek manapság is izgatnak. Másképpen érnek a mai gyerekek és másképpen ért meg a mi generációnk... Ezt azért is merem mondani, mert gyermekeim és unokáim is vannak, s a legidősebb gyermekem és a legfiatalabb unokám közt több mint fél évszázad különbség van: folyamatában láthatom a dolgot.

– Akkor valóban könnyedén megfigyelheti a jelenséget.

 Tollforgató ember, ha nem figyeli meg a külvilágot, jobban jár, ha eldobja a pennát vagy a klaviatúrát, de jó messzire…

– Pályája kapcsán gyakran előkerül, hogy az 1956-os eseményeket követő megtorlási időszakban börtönbe került a versei miatt. Emiatt gyakran „megkésett pályakezdésről” beszélnek az elemzők.

– Az esetemben tulajdonképpen nem is megkésett, hanem késleltetett pályakezdésről van szó. Hiszen egyszer már elkezdődött a pályám, még középiskolás koromban. 18 éves voltam, mikor az első versemet nyomtatásban láthattam viszont.

Ami ’56-ban és utána történt, az elsősorban egzisztenciálisan húzott vissza. Ezzel együtt, mint alkotó ember, nem látom kárát azoknak az éveknek, hiszen azokat a tapasztalatokat csak ilyen úton szerezhettem meg.

– Korábban úgy nyilatkozott, munkafilozófiája, hogy „ne legyen felesleges verse.” Úgy gondolom, ez jól rímel az előzőekben taglaltakra, akár a börtönnel kapcsolatos tapasztalatokra is.

– Igen. Valószínűleg ez nem csupán élet- vagy alkotásfilozófia kérdése, sokkal inkább alkaté. Van, aki bőbeszédűbb, én mostanában, ahogy vénülök, az élőszóbeli bőbeszédűséget veszem észre magamon. Ami az írást illeti, azt vallom, hogy nem jó fölösleges hordalékanyaggal szaporítani a leírt szavak sokaságát.

– Mesélne az alkotói folyamatról? Könnyen eldönti, mi az, ami mondjuk nem úgy sikerült, ahogyan azt szerette volna? Ilyenkor mit csinál?

– Kihajítani semmit sem szoktam, az én kétkezi munkásőseimtől az öröklődött rám, hogy mindennek hasznát lehet venni. Hajdanán, mikor elnyűtt a csizma feje, olyannyira, hogy már megtalpalni sem lehetett, levágták a szárát és bocskort készítettek belőle. Ha a kaszának, amivel a gabonát, akkori, szép szóval: az életet aratták, letörött a hegye, abból csalamádévágót vagy dohányvágó kést csináltak. És így tovább. Így ha valami írásbeli munkám nem úgy sikerül, hogy az az ínyemre legyen, nem dobom el, csak félrerakom, aztán valami használható anyag kikerekedhet még belőle.

– Abban minden elemző és kritikus egyetérteni látszik, hogy poézise mélyen beágyazódik a magyar népköltészeti hagyományokba, illetve erősen biblikus jellegű. Ezek a jellemzők honnan fakadnak?

– A családom mindkét ága református volt, így a református énekkönyvet és a Bibliát gyakran forgattam gyermekkoromban is. A népiesség pedig részint közvetlen tapasztalatokból, részint pedig olvasmányélményekből ered. Én már városi gyerek voltam, bár sosem soroltak az urbánus hangok közé. Debrecenben születtem, az ország második legnagyobb városában. Noha én már nem születtem bele az élő népköltészetbe, a felmenőim révén akaratlanul is közel kerültem hozzá.

Mivel a népköltészet – a magyar és a külföldi is – régtől fogva érdekelt intellektuálisan, ezért elég sokat foglalkoztam azzal, hogy búvárkodjak, kutakodjak, vagy legalábbis elténferegjek a strófái között.

– Rengeteg szöveget fordított, fordít a mai napig, főleg török nyelvekből, jelenleg ujgur népmesékkel foglalkozik. Honnan ered a vonzalom ezekhez a nyelvekhez?

– A róluk való csekély tudás fokozta fel az érdeklődésem irántuk. Akkor én már meglett ifjúember voltam, 40 felé közeledtem, azt nem tehettem meg, hogy beiratkozzam valamelyik egyetemre. Csereutazások révén jutottam el Közép-Ázsiába: Azerbajdzsánba, Kirgizisztánba, Kazahsztánba, Mongóliába. Ott konokul talpalva beszereztem szótárakat, nyelvkönyveket, azon a nyelven íródott könyveket, javarészt a népköltészethez tartozó alkotásokat és így kezdtem bele a munkába. Mondhatni, mint a hályogkovács, autodidakta módon, a magam szakállára. Előttem ott legfeljebb nyelvészek, népzenekutatók jártak, íróember biztosan nem.

– Hogyan halad készülő önéletrajzával?

– Araszolgatva. Még mindig csak a huszadik évemnél tartok. Az ember a korai gyermekkorára jobban emlékszik, klasszikusabban, érzékletesebben. Félre is tettem egy kicsit.

– Érdekes, én úgy gondoltam, ez épp fordítva van, hogy a kisgyermekkori emlékek inkább kikopnak, és a fiatalfelnőttkor emlékei az intenzívebbek. Mivel foglalkozik mostanában?

– Előjönnek azok, ha az ember ott tart már a korban. Írom, ami eszembe jut, lejegyzem, aztán mikor egyhuzamban több nyugalmas órám adódik, megpróbálok valamit összekalapálni. De leköt a fafaragás is. Én leginkább a munkával tudok kikapcsolódni, ezenkívül a családommal töltött idővel. Kilenc unokám van, hat gyermekemtől. A legnagyobb huszonharmadik esztendős, a legkisebb négy éves.

– Az 1970-es Ébresszen aranysíp c. kötet fülszövegén olvasható: „…polgárává Kecskemét fogadott”.  Egyébként is sok helyütt megjelenik a verseiben az Alföld iránti vonzalom. Milyen szálak fűzik a „hírös városhoz”?

– Kecskeméthez nagyon erősen kötődöm. Ez az a város, ahová nem csak a magam feje után jöttem, hanem hívtak. Debrecenben születtem, hányódtunk-vetődtünk az egyre gyarapodó családdal együtt az ország különböző pontjain, de igazából itt, Kecskeméten tudtam a gyökereimet mélyebbre ereszteni, anélkül, hogy a szülőföldemtől elszakadtam volna. Az a tapasztalatom az első időktől fogva, hogy ez egy befogadó város. Ennek nagyon szép jelképe, hogy négy egyházi felekezet tornya magasodik a városközpontban, egymáshoz szinte érintésnyi közelségben.

Itt törődnek a szellemi értékekkel, szinte a lehetőségeken felül. Az, hogy az 1960-as évek végén létrejöhetett a Forrás: egy irodalmi folyóirat egy erősen „vidéki” városban, amelynek akkor egyeteme sem volt, valóban nagy dolog. A Forrás pedig ma is él és virul.

– Mesélne kicsit a folyóirat születéséről?

– Mondhatjuk, hogy a Forrást a város jóváhagyásával és támogatásával szinte egytől-egyig úgynevezett „gyüttmentek” hozták létre. Ideszármazottak. Ez is szépen szemlélteti, hogy Kecskemét mennyire befogadó város. Az alapító tagok közül rajtam kívül mára senki sem él, kikoptunk ebből a földi árnyvilágból.

– Ön viszont a mai napig dolgozik vele, ha jól tudom.

– Túlzás volna ezt munkának nevezni: bemegyek, és ha valamiről megkérdezik a véleményem, azt szívesen elmondom. Jó érzéssel tölt el, mondhatnám azt is, büszke vagyok rá, hogy meghallgatják és számot tartanak rá. Pedig nem igazán szeretek büszkélkedni semmivel sem. Kimondhatatlanul jó, ha az ember tartozik egy szellemi műhelyhez. Tovább élni segíti a vénembert.

– Nem szeret büszkélkedni, pedig számos díjat és elismerést tudhat magáénak.        

– Nyilvánvaló, hogy az ember nem bánkódik amiatt, ha a munkáját elismerik, sőt. Én azonban ilyenkor mindig szorongva figyeltem oda magamra: vajon nem fog ez az elismerés megváltoztatni? Szeretném azt remélni, hogy nem csak én, hanem mások is úgy látják, ezek a díjak nem „torzítottak el”. 

•