Kecskeméti Alkotóház MANK festőművész Munkácsy-díj Varga Patrícia Minerva

Otthon a benső tájban és a Kecskeméti Alkotóházban

Találkozás Varga Patricia Minerva Munkácsy-díjas festőművésszel

Varga Patricia Minerva több évtizede jár rendszeresen a Kecskeméti Alkotóházba. Az egyedülálló, több mint százéves szecessziós épületben, annak 8-as műtermében látogattuk meg a nemrégiben Munkácsy-díjjal elismert Budapesten élő művészt. A díj már esedékes volt, számtalan rangos kiállítás, szakmai elismerés előzte meg. 

Galéria

A festőnő Kecskeméten két nagy, gyönyörűen napfényes műtermet kedvel leginkább (a 4-est és a 8-ast), de mindegyiknek megvan számára a maga varázsa. Igazi alkotóparadicsom – ecseteli. Olyannyira kedvel itt lenni, hogy a kerten kívül ki sem igen mozdul. Benső táj akad itt is bőven…

– Háromféle dolgot festek. Vagy „igazi tájképet” (tehát kimegyek a tájba nyaranta egy hordozható festőállvánnyal meg biciklivel), vagy az úgynevezett „műtermi tájképeket”, melyeket műteremben festek – ezekre mondta Ágh István, hogy „benső tájképek”, ebből a típusból van pasztell és olaj– árulja el Minerva. A harmadik pedig a tusrajz. 

Milyen szálak fűzik Kecskeméthez? Kik azok a művésztársak, akikkel szívesen találkozik itt?

– Leginkább az Alkotóház, – melynek a MANK Nonprofit Kft (Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft ) a tulajdonosa és üzemeltetője – köt ide, nagyon szeretek itt lenni. Legalább 25 éve járok Kecskemétre. Nagyon szeretem a színházat is és van jópár kecskeméti ember, akit kedvelek…Kéner Gabriella és Báner Péter színészekkel is korábban itt találkoztam. Vagy itt van Turai Kamil, aki nyitotta meg kiállításomat. Művésztársak közül Miklós Árpád, A. Varga Imre, Hollósy Katalin, de sokan vannak még…

A beszélgetést Varga Patricia Minervával pasztell-kép rajzolás közben kezdjük, azzal a felajánlással tisztelte meg ugyanis szerkesztőségünket, hogy a helyszínen elkészít egy pasztell-rajzot. A kréta ütemes kopogására koppannak szavai is - nem bőbeszédű, inkább ütős-visszaütős vagy kitérő válaszokat ad. A pasztell-technika számára egyébiránt egyenrangú az olajképekkel és tusrajzaival.

Fekete alapon dolgozik. Ahogy később kifejti: a papír feketéje tüzesebbé teszi a képeket. A kérdésre, hogy mindig ilyen szenvedélyes képeket festett-e, egyértelmű „igen!” a válasz. Arra viszont, hogy tájképfestőnek vallja-e magát, határozott „nem!”-mel felel. Noha igazi tájképek ezek, kategorikusan elhatárolódik attól, hogy tájképfestő lenne.

Szavakba lehet-e foglalni művészetének lényegét?

– Biztos, de az nem az én dolgom, tegye meg egy művészettörténész.

Meg is tette már sok, ahogyan biztosan a jövőben is fogja, mint például Szemadám György, aki egyébként a bátorságot tartja legfőbb erényének. Így szól erről a vibráló festészetről: „Mert hisz milyen «tájak» is azok (s bizony nem átallom idézőjelbe tenni a táj szót), amelyeken váratlan módon tűnik el a horizont, ahol az első látásra nádasnak hitt vegetáció az égbe tart, ahol a fűnek tűnő örvénylésben labirintusszerű ösvények vezetnek a semmibe, ahol a napszítta sárga-narancssárga felületbe fekete üszökként égnek bele a halott fának tűnő emberfigurák (esetleg emberfigurának tűnő fák?) vészjóslóan árválkodó árnyai, ahol földre zuhan az éltető nap korongja, s ahol fekete lyukak égnek az égbolt helyére feszített drapériába.”

Varga Patricia Minerva spontán festő: - Magától megy, nem gondolkozom közben. Megpróbálok valami olyasmit a papírra vetni, amit csak én tehetek oda. Leginkább alkotás közben alakul a kép, „pilinckázok” és akkor fölsejlenek a pasztell-alakok.

Színektől pulzáló képeit megpillantva kettős érzésnek lehetünk részesei: a ragyogás, a színek ereje, a valóság pofoncsapása, majd hirtelen a megszentelődés megrendült áhítata. Szakolczay Lajos művészetkritikus írja róla, hogy „módszeresen megszentel mindent. Megszentel, hogy azonnal bűneitől föl is oldozhassa.” A feloldozáshoz azonban mindenkinek a saját útját kell bejárni.

Az igazán jó műalkotások megértéséhez talán nem feltétlenül kell háttértudás, nem kell képzettnek sem lenni. Különösen fontos ezt hangsúlyozni egy ilyen megkerülhetetlen, szenvedélyes, magát leginkább az expresszionizmushoz kapcsoló művész esetén. Ő maga képeit illetően a „misztikusság” szót említi. Itt álljunk is meg egy kicsit: az „ecsetvonásnyi” lelkek, kiket ábrázol, több képén is fölfelé igyekeznek – az emelkedés felfelé törekvő örvényeként hatnak a befogadó szemlélőre.

Általában különösnek, furcsának aposztrofálják ezt a képi világot. Én inkább otthonosságot, az ember önmagára ismerésének otthonosságát érzem benne. Mi erről a véleménye?

– Ezzel maximálisan egyetértek, ez volt eddig az egyik legszimpatikusabb, amit hallottam. Eddig nem szembesültem vele, soha életemben ki nem ejtettem a számon, hogy „otthonos” volna, de úgy gondolom, tényleg otthonosak a tereim.

Tihany meghatározó szerepet tölt be festészetében. Hogyan nyilvánul meg a tihanyi táj a képeken?

– Tihany nagyon sokat jelent nekem. Körülbelül 50 éve járok Tihanyba, nagyon-nagyon érdekes táj. Ott van például az úgynevezett avar gyűrű, ami egy kora vaskori – ha jól tudom – gyűrű, földsánc. Egyáltalán, a tihanyi táj belém ivódott, szinte mindegyik képemen szerepel. Valami kis apró részletét fel lehet fedezni minden képen belőle. Minden része otthonos számomra.

Az otthonosság ellenére egy otthon falán nem is mindig egyszerű elhelyezni képeit, olyan erőteret képviselnek. Egy festő-társ így vall erről: „Nos, egy éve keressük a helyét a képnek a lakásban, a feladat alig megoldható, ugyanis ez a kép úgy rúg le minden képet maga mellől, jó képeket!, hogy rémülten próbálunk neki másik helyet keresni.” A „lerúg” kifejezés a festőnő számára hízelgő ugyan, de elmondása szerint olyan olvasatban is fölhasználták már, hogy egy gyűjtő hivatkozott rá nem éppen kedvező értelemben:

– Aki ilyet mond, hogy „elhelyezhetetlen”, az azért mondja, mert szeretne valami kedveset mondani nekem, de nem akarja megvenni a képeimet. Hogy én hova helyezném el őket? Mindenhova.

És természetesen igaza van. A határozott válasz mögött egy szerény művész rejlik, aki azonban tisztában van művészetének értékével. Azzal az értékkel, melyben közvetítőnek vallja magát, ahogy – mellesleg a fönt említett festő, Szüts Miklós mondja: „Itt a szerző biciklis futár, teker keresztül a benzingőzben a városon, igyekszik a legjobb útvonalat választani, de hogy mi van a csomagban, azt csak a feladó (talán Isten?) tudja, és tudják aztán a címzettek.”

Festőpalettája szakmai szempontból megengedhetetlen – mutatja a műterem hatalmas, lemez-szerű asztalán heverő sárga-halmokat. Mit mondott erre mestere?: kivéve, ha jó kép lesz belőle. Varga Patricia Minervának tehát ez is megengedhető. Ahogyan az is, hogy nem hajlandó képeiről érdemben nyilatkozni – mindent a befogadókra és a művészetkritikusokra bíz. Ha benső pályájáról nem is sikerült tőle többet megtudnunk, a hely szelleme, a képek kisugárzása és a külső pálya vázlata, melyről faggattuk végül – ad némi fogódzót:

– Olyan gyerek voltam, akiről mindig mondták, hogy „milyen szépen rajzol”, meg minden. Édesanyám beíratott hetedikben rajziskolába, ahol a rajzi alapokat kezdtem. Nem erre számítottam, nagyon furcsa volt, de az életem részévé vált. Huszonhat éves voltam, amikor fölvettek a Képzőművészeti Főiskolára, mert ez a 80-as években kicsit másként ment, mint most. Dehát 13 éves koromtól kezdve mondjuk 28 éves koromig én minden áldott nap 3 vagy 6 órát rajzoltam. A rajzi alapokat sajnos senki nem úszhatja meg, egy absztrakt festőnek is szüksége van képi alapokra. Alkalmazott grafikára jelentkeztem. Minden délután szénnel rajzoltam enteriőröket, műterembelsőt stb. És akkor egyszercsak arra gondoltam, hogy annak ellenére, hogy én még soha életemben nem festettem, valójában festő vagyok. És akkor átjelentkeztem a Gerzson Pál osztályába, ahol nagyon megküzdöttem a színekkel. Hát így lettem festő.

A most márciusban elnyert rangos Munkácsy-díj milyen érzéssel tölti el?

– Nagyon jó érzés. Több mint 200-an gratuláltak a kollégák közül.

Ezúton gratulálunk mi is és további jó munkát kívánunk a Kecskeméti Alkotóházban!

Korábbi díjak:

1994. Tóth Menyhért Alapítvány Díja
1998. Barcsay Alapítvány Díja
2000. Katona Kiss Ferenc és neje, Túri Júlia Alapítvány Díja
2001. MAOE Kiállítási Szakmai Díj (Kép-párok c. kiállítás)
2003. Palládium Díj, amellyel a Palládium Alapítvány „az előző év legkiemelkedőbbnek ítélt képzőművészeti teljesítményét” jutalmazta
2004. Királyhágómelléki Ref. Egyházkerület Díszoklevele
2004. A XVI. Magyar Tájak Országos Tájkép Biennálé Díja
2005. Balaton Tárlat, Balatonalmádi, Somogy megye díja
2006. A XVII. Magyar Tájak Országos Tájkép Biennálé Díja
2013. A XXXVII. Szegedi Nyári Tárlat Emberi Erőforrások Minisztériuma díja
2013.A XV. Patak fesztivál "Fény-kép" című nemzetközi meghívásos pályázaton Szigetszentmiklós Város Önkormányzatának díja

Bővebben a művészről: http://www.patriciaminerva.extra.hu/

•