Ismert helyi személyiségek Trianonról

Százéves a magyar szenvedéstörténet egyik legszomorúbb stációja. Egy évszázaddal ezelőtt ezen a napon írták alá a Párizs melletti Nagy-Trianon palotában a Szent Istváni Magyarország feldarabolását rögzítő, első világháborút lezáró békediktátumot. Ebből az alkalomból kérdeztük meg városunk ismert személyiségeit.

Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke, országgyűlési képviselő:

– 1978-ban unokatestvérem vitt el Versailles-ba. Akkor született ez a tilalmas vers. Emiatt a kötetem csak 1988-ban jelenhetett meg. Ennél többet Trianonról ma sem tudok mondani.

 

 

 

 

 

Séta a Grand Trianonban

A parkban köd szitál,
vetkőző gesztenyelomb.
Szezonvégi magányból
kitiltott madárcsapat.

Ajtót nyitok,
márvány hűvőse csap,
és a két Teremőr
szemafor szembogara.

Elindulok. Mintha
Európa albumában,
a Világéjszakában,
préselt virágok,

lélegző mondatok.
Már megint egy mond-
hatatlan vers vagyok.
Áramol a tériszony.

Megállni nem lehet,
mert kővé dermedek,
leltári évszám kerül
koponyámra kívül-belül.

Figyelik mozdulatom,
Önök ezt nem érthetik.
A fénylő asztalon
arcom kristály hamutál.

Tarkómat nézik,
gyanús csomagot.
Szétbontják, de csak
a szívem dobog.

Lüktet a dallam.
A háttér mozdulatlan.
Balladák erdőzúgása.
Szakadó hangfutamok.

Ó hajnó, ó hajnó,
Szép pirosz hajnakó,
Szép pirosz hajnakó,
Világosz virradtkó!

Az ének elriad.
Újra a Cukorszalon.
Egy metafora még
romlik szemhéjamon.

„Népek veszik körül”
Freskó, faragások!
És e pompában fölragyog,
kopott nagykabátom.

El innen, el!
Kihűlt a díszlet.
S mindaz, ami
az időből fölösleges.

 

Bodrozsán Alexandra, a Momentum Mozgalom kecskeméti szervezetének elnöke, önkormányzati képviselő: – Június 4-e fontos számomra, hiszen személyes érintettségem is van: nagymamám erdélyi származású. Az ő származása is folyamatosan emlékeztet arra, hogy a külhoni magyarságnak szüksége van az anyaországi magyarok támogatására, segítségére. Sőt:

morális kötelességünk fellépni a védelmükben.

Valódi gyógyír sosem lesz a trianoni sebekre, de sok év után az Európai Unió az, amely újra közelebb hozta az anyaországi magyarokat az elszakított területeken élőkkel. Újra egy közösségbe tartozunk.

Momentumosként hiszek abban, hogy csak az Európai Unióban van esélyünk a nemzeti kisebbségek jogait és lehetőségeit kiszélesíteni. De ehhez szövetségeseket is kell találnunk. Egyedül nem fogjuk tudni megvédeni a külhoni magyarokat – régiós szövetségesekkel közösen viszont biztosíthatjuk nyelvi, kulturális és politikai jogaikat.

Dr. Brúszel László, a Szövetség a Hírös Városért Egyesület elnöke: – Családunk életét végigkísérte Trianon. Többgenerációs családban nőttem fel, hosszú téli estéken mesés történetek a Nagy háborúról, a Don-kanyarról, és ahová mindig kitértünk, a felvidéki Naszvad, az elveszett szülőföld. Amikor nagyapám hazatért az olasz frontról, a Nyitra folyóban már a cseh legio­náriusok itatták lovaikat. Azt mondták, ez itt már nem Magyarország... A mieink nem hitték el, családjaink itt élnek generációk óta, két kezükkel építették fel a falu templomát, senki se tudott más nyelven, csak magyarul. És jött Trianon... Tessék megtanulni szlovákul, dolgozzatok, Masaryk az apátok. Majd 1938. november 8-a, ismét magyarok lettünk, örömmámorban úszott a falu. És hét év múlva jött a „jutalom”, a jogfosztottság, majd 1948 őszén az áttelepítés, irány Rém, Baja mellett, szegény svábok helyébe. De legalább magyarok maradtunk, mondta nagyapám. Káromkodni csak akkor hallottam, amikor kiejtette száján a Trianon szót. Mind meghaltak már, nekem meg az emlékművek koszorúzása és a régi esték szomorú meséinek emléke maradt...

 

Hajagos Csaba történész, muzeológus, kulturális örökségvédelmi szakértő:

– A „Trianon” szó, fogalom sajnálatosan – de érthető módon – beleégett a nemzet identitástudatába. A szó kiejtése olyan emóciókat vált ki a magyar társadalomból, amelyek súlyosabb tüneteket produkálnak, akár a tatárjárás, akár a 150 éves török hódoltság minden negatívuma együttvéve. Olyan ez, mint mikor a ravatal előtt állunk és fájdalmunkban elmélyülve, könnyeink mellett keressük a szavakat.

Saját „Trianon-képem” és ismereteim megszerzésében kiemelt szerepet játszott a Földesi Margit tanárnő által átadott, személyes életutakra támaszkodó múltmegértési folyamat, amelynek érzelmi szálait igazán az elcsatolt területek – pl. Felvidék – magyarságának kényszerű névváltozásainak tényével, illetve a családok között mesterségesen generált szakadék jelenlétével értettem meg, bármerre is jártam a történelmi Magyarország területén. Jómagam hiszek a mindenkori „hungarus-tudatban”, amely minden negatív helyzetben kapaszkodóként lesz jelen a magyarság számára.

 

Dr. Iványosi-Szabó Tibor történész, levéltáros: – Tudatosítanunk kell, hogy Trianon történelmünk egyik legsúlyosabb csapása, egyik legnagyobb tragédiája lett. A magyarság életét több száz évre megnehezítette, megkeserítette. Valójában ezeréves létünk került közvetlen veszélybe. És ez csupán néhány nagyhatalom rövidtávú érdekeit szolgálta, teljesen jogtalan volt, és e térségben soha nem látott ellentéteket gerjesztett.

Száz év után viszont nem a múlton kell keseregnünk. Szerencsére a nagypolitika szintjén körvonalazódik a következő száz év célkitűzése: a teljes magyarság összefogása és a szomszédos népekkel való minél többoldalú együttműködés. Sorsunkat az EU-hoz kötöttük, ahol három térség egyre markánsabban elkülönül. A két nagyhatalom pénzügyi pórázon tartja a déli államokat, és mohóságuk térségünket sorsközösséggé formálja. Ha ezt tudatosítjuk, meg tudjuk fogalmazni az itteni kis népek, államok érdekeit, meg tudjuk találni a bennünket összekapcsoló közös célokat, meg tudjuk alapozni a jövő száz évünk lehetőségeit.

 

Ivkovicné Béres Tímea 108-szoros magyar válogatott kosárlabdázó: – A sport mindig is a nemzeti identitás egyik legközvetlenebb kifejező eszköze volt. Amikor bekerülsz a  válogatottba és kerettagként magadra öltöd a címeres mezt, akkor megéled a magyarságod, átérzed, hogy innen erednek gyökereid, ide tartozol, hogy nemcsak magadért/csapatodért, hanem az egész országért szállsz küzdelembe.

Bárhol is léptem pályára a világon, mindig felbukkantak az ott élő honfitársaink piros-fehér-zöld zászlót lengetve, és büszkén zúgtak a magyarságot buzdító rigmusok a lelátókon, és tudtam, hogy nem vagyunk egyedül.

De a legszívhezszólóbb élményem a 2017-es férfi Európa-bajnoksághoz kötődik, már családtagként, szurkolóként. Talán soha annyira nem öntött el a nemzeti öntudat, mint Kolozsváron. A történelmi emlékek, az ott élő határon túli magyarok vendégszeretete, közösségi köteléke, nemzeti azonossága a válogatottnak is olyan erőt, energiákat közvetített, hogy a győzelem, a siker nem is maradhatott el. A mérkőzést követően közösen elénekelt himnusznál pedig összeszorult a torkom, ahogy együtt dobbant sok ezrünk szíve.

Mert mi, magyarok összetartozunk, és ezt az érzést a pálya térfélvonala vagy a határok sem szüntethetik meg soha. Hajrá Magyarok!

Király József, az MSZP megyei elnöke, önkormányzati képviselő: – Az embert élete során sokszor érik olyan kudarcok, melyek többségét igazságtalannak tartja, és mégis, előbb-utóbb feldolgozza azt.

Hazánkban nincs olyan család, amelyet így vagy úgy ne érintett volna az első világégés, majd az azt követő igazságtalan „békeszerződés”. Így volt ez a mi családunkban is, hiszen anyai nagyapám egy galíciai faluban, Zolyniában, nagymamám pedig Zólyomban született. Gyermekkoromra visszaemlékezve a családi beszélgetésekben kevés szó esett a szülőföld elvesztéséről. Úgy emlékszem, hogy ha mégis előkerült néhány emlék, soha nem lett befejezve a történet. Nagyszüleim akkor hosszasan hallgatva maguk elé néztek, majd témát váltottak.

Jómagam középiskolás koromban szembesültem azzal, hogy a magyarok lelkében mennyire nincs feldolgozva Trianon, és ez a mai napig is igaz.

Generációkkal és 100 évvel később az adhat számunkra megnyugvást, hogy Európában, az unió részeként a nyelvében és kultúrájában élő magyarság határon innen és túl újra egymásra találhat. Az emlékezés mellett ez legyen közös feladatunk!

 

Mikulás Ferenc ügyvezető, Kecskemétfilm: – Semmihez sem hasonlítható érzés volt huszonéves koromban végigjárni a felvidéki várakat. Pozsony, Késmárk, Lőcse, Krasznahorka, Trencsény, Selmecbánya és Kassa nemcsak szépségével, de történelmi levegőjével is magával ragadó volt. Ugyanezt éreztem marosvásárhelyi és nagyváradi hivatalos útjaimon.

Morva származású nagyapám a vasútnál dolgozott az Osztrák–Magyar Monarchia idején. A kor szokásainak megfelelően az egész birodalom területén nagyon sok városban szolgált. Így örömmel fedeztem fel korábbi állomáshelyén, a zágrábi vasútállomás előtt felállított mozdony kerekén a MÁV feliratot.

Édesanyám mesélt azokról a szegény magyar értelmiségiekről, akik nem esküdtek fel a román alkotmányra és Trianon után Budapesten hosszú ideig vagonokban laktak. Ezeknek az embereknek, családoknak a helyzete jutott eszembe egy alkalommal, amikor Kecskemétről Kiskunhalasra mentem, nyáron autóval.  Az út két oldalán gyökerestől kiszakított lombos fák hevertek korábbi életterük, bombatölcsérszerű gödrei mellett.

Jankovics Marcell barátomnak most jelent meg Trianonról szóló albuma. A korabeli stílusú grafikákkal, portrékkal megidézett események időutazása mellett azt is megtudhatjuk, hogy Trianon nem az első világháború után, hanem sokkal korábban kezdődött.

 

Molnár H. Boglárka, a Kecskeméti Televízió riportere: – Székely–magyar családból származom. A román rezsim üldözte szüleimet, mert ki mertek állni a ’70-es, ’80-as évek jogfosztott magyarságáért, a Securitate író édesapámat többször megpróbálta eltenni láb alól. Az elorzott területeken a mai napig megaláztatásban élnek azon magyar testvéreink, akik megmaradtak a megannyi megalázás, elnyomás, mészárlás után is, és büszkén vállalják magyarságukat. A tákolmány Románia ma sem azon fáradozik, hogy társnemzetté nyilvánítsa az őshonos magyarságot, hanem minden lépésével a saját bizonyítványát állítja ki, ami sajnos, elégtelen. Én bízom abban, hogy amit szétszakítottak, az egyszer újra egy egész lesz, mert így alkotta meg a Teremtő. S, ahogy gróf Apponyi mondta, Magyarország majd ott fog állni azon államok sírjánál, melyek ezt a szép országot ilyen gyalázatos módon szétszabdalták. Én megpróbálom a legjobbat adni magamból, hogy ne hozzak szégyent sokat szenvedett felmenőimre. Büszke vagyok származásomra, hálás vagyok, hogy magyarnak születhettem.

 

Rideg László, a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés elnöke: – Az elmúlt száz esztendő visszavonhatatlanul beivódott a magyar nemzet életébe. Milyen örökséget hagyott ránk? Vannak maradandó termékei?  A trianoni békediktátum kierőszakolt határaival létrehozott mesterséges országok – mint Csehszlovákia vagy Jugoszlávia – sincsenek már. A történelem örökkön őrlő kerekei felmorzsolták, elporlasztották őket. Az akkori diktátum elvrendszere is megbukott már, és az idő bebizonyította, hogy semmi sem tudja egy nemzet testét szétszabdalni. Habár az erőszak és a kényszer szülte határok közé szorítva, elszakítva az anyaországtól élnek nemzettársaink, az elmúlt sok évtizedben mégis kimagasló példái lettek az élni akarásnak, a nemzeti megmaradásnak. Köszönjük, hogy mindannyiunknak példát mutatnak magyarságból, hogy őrzik a lángot sokszor helyettünk is. Elmondhatjuk, hogy ők azok, akik a mai napig értéket adnak nekünk, tartást tanulunk tőlük és hazajárunk hozzájuk feltölteni nemzeti lelkületünket.

 

Szeberényi Gyula Tamás alpolgármester: – Trianon egy olyan régmúlt esemény, amelynek hatása a mai napig velünk él.

Sokan illúzióval tekintettek az uniós integrációra, mert azt gondolták, hogy a környező népek sovinizmusa, magyarellenessége majd valamiért eltűnik egy közös európai házban. Ugyanők, illetve elődeik a Szovjetunióval kapcsolatosan is ugyanezt az illúziót táplálták korábban.

Bármit teszünk, az utódállamok lakóinak, vezetőinek rossz lelkiismerete miatti félelmeiket nem tudjuk eloszlatni. Hiába mondjuk ki állandóan, hogy Magyarország nem gondolkodik területi revízióban, az igazságtalan béke megváltoztatásától mindig rettegni fognak, amíg magyar él a területükön. Ezért a magyarok mindig az asszimiláció veszélyének lesznek kitéve.

Az asszimiláció pedig nemzeti kultúránk értékes részének elvesztését jelenti.

Ezért Trianon, illetve annak következménye nemcsak egy régmúlt esemény, hanem egy állandó veszély nemzeti létünkre. Állandó feladat, ahogy feladat a nemzet értékeinek megőrzése, továbbfejlesztése. Szolidaritás és segítség azoknak, akik ezt a munkát végzik, a határon túl élő nemzettársainknak.

 

Székelyné Kőrösi Ilona történész, etnográfus: – Trianon sokkolta a magyar társadalmat, és valamilyen szinten mindenkit érintett. A traumát évtizedeken át még kibeszélni sem lehetett igazán, 1945 után tabutéma lett.

Mélyebb ismeretszerzéseim az egyetemi évekhez kötődtek, határon túli szobatársakkal, erdélyi utazásokkal, kalandokkal, kitiltással. A BM-ből anno a székelyekről szóló kollégiumi estet, a megyeházáról a „kard helyett kultúra” témájú írásaimat rosszallották. Az emlékezet és kultusz terén nagy változások tanúi lehettünk. 30 éve, június 4-én, volt egyetemi tanárom emlékezésre kérte a jelenlevő politikusokat, méltatlan fogadtatással. Ma már más a helyzet. 1990 után szakmai és személyes vonatkozásban is fontosak voltak a határon túli kutatások, családi utazások, a Trianonhoz kapcsolódó múzeumi gyűjtések és kiállítások.

Trianont nem lehet meg nem történtté tenni, de  a határokon átívelő együttműködés adhat pozitív jövőképet. Sok-sok tényező mellett a jövő szempontjából fontos a megmaradás, a szülőföldön maradás mai határainkon innen és túl.

 

Ulrich Gábor képzőművész, pedagógus: – Az elmúlt száz évben lett volna időnk, hogy a gyász első négy fázisán túljussunk. Valamiért ez mégsem történt meg, nem értünk el az elfogadásig. Trianon problémájára nincs tökéletes megoldás. A róla folytatott diskurzus, a társadalmi közbeszéd elengedhetetlen, de úgy gondolom, hogy mindenki, aki akár csak indirekt módon is felveti a határrevízió kérdését, a külhoni magyarok helyzetét nehezíti meg. Mindannyiunknak túl kell lépni a giccses, irredenta szuvenírek világán; a radikálisok konfrontációkeresésének egyik oldalon sem szabad teret engedni. Hazaszeretetünk soha nem lehet egyenlő a kiválasztottság, a felsőbbrendűség önáltató, hamis szólamaival. Bízom benne, hogy a jövő modern Európájában nem lesz ellentmondás a nemzeti identitás megtartása és az országhatárok folyamatos életlenedése között.

Hiszek abban, hogy mindnyájunknak egy, közös nyelvet kell beszélnünk. A méltóság, a kölcsönös tisztelet, az egyetemes emberi kultúra nyelvét.