Kecskemét Bács-Kiskun Megyei Oktatókórház kórházlelkész Hodánics Tamás református lelkész

Isten is gyógyít a kórházakban

Hodánics Tamás református lelkipásztor a járvány alatt is szakmai tudását bevetve fogja a betegek kezét, figyelemmel kíséri, segíti „a test börtönében” vergődő lélek istenkeresését, s emellett az egészségügyben dolgozókat is támogatja a hit, az ima erejével. A legmélyebb tehetetlenség béklyóját hordozó betegek sorsát is szívén viseli. A Bács-Kiskun Megyei Oktatókórház intézeti lelkészét kérdeztük munkájáról.

 

– Milyen út vezetett a kórházlelkészségig? Állomás vagy beérkezés ez?

Gyülekezeti lelkészként szolgáltam nagyon sokáig, s a szolgálatom elején már segédlelkészként is olyan csoportok pásztorolását kaptam, ahol lelkigondozói szemmel kellett jelen lenni. Én mindig úgy éreztem, hogy erre van elhívásom, adottságom – nagyon szerettem csinálni, nagyon szeretem csinálni. Aztán, amikor három éve lehetőség nyílt arra, hogy a kórházban szolgáljak és megkérdezték, hogy vállalnám-e, nagyon pici hezitálás után rögtön igent mondtam. A szenvedélybeteg-ellátó rendszerben szolgáltam korábban, felépülő szenvedélybetegeket segítettem, s meg is maradt ez a terület, ehhez pedig nagyon közeli már a kórházi miliő, a kórházlelkészi szolgálat.

Mint minden esetben, a lelkészek elhívásra mondanak igent, van egy külső, illetve van egy belső feltételrendszer, aminek meg kell felelni.

A külső nyilván azt jelenti, hogy alkalmas-e az adott személy a lelkészi szolgálatra, teljesíti-e az ezzel járó kötelezettségeit, vizsgáit, stb. A belső pedig, hogy igent tud-e mondani azokra a szolgálatokra, amikre megbízást kap. Az én esetemben, itt a kórházban, mindkét feltétel teljesült. Igent is mondtam, tudtam rá igent mondani, belső elhívást is éreztem és megvoltak hozzá azok a képesítések is, amik elvárások ebben a szolgálatban. 

– Növekedett-e a hit a járvány alatt?

Korábban is többször találkoztam ezekkel a betegekkel, beteg-hozzátartozókkal vagy dolgozókkal, akik számára fontos a hit; nem érzem úgy, hogy e tekintetben rossz lett volna a tapasztalati mintám, de azt meg tudom erősíteni, hogy a betegségek – és most ez a járvány különösen – is felerősítik az igényt a hit, a spiritualitás irányába.

Mondhatom azt, hogy az emberek nyitottabbak, többet kérdeznek, jobban közelednek a hit dolgaihoz, vagy éppen megerősödtek a hitükben, úgyhogy lehet arról beszélni, hogy ez a járványos időszak hozzájárul ahhoz, hogy az emberek inkább közelednek a hit világához.

– Van-e esetleg olyan történet, megtéréstörténet, melyet szívesen megosztana az olvasókkal?

Minden beszélgetés egyedi és valahol mindegyik meg is érint engem. Nyilván egyszerűbb, hogyha valaki már a gyógyulásban, a felépülésben van közel és abban érintett, látja a hazatérés pillanatát és várja ezt – ebben könnyebb kísérni egy beteget. Nehezebb akkor, amikor a diagnózist állítják föl vagy a vizsgálatok bizonytalanságot szülnek, szorongást és félelmet, és talán a legnehezebb csoport, amikor a diagnózis megvan és rossz kimenetelt jelez, vagy akár már nagyon behatárolt, hogy közel a halál, és ebben a megelőlegezett gyászban kell segíteni a betegnek vagy a családnak is, hogy felkészüljenek rá. Nagyon sok megható élmény, sok-sok történet van, amit fel tudok idézni.

A legfrissebbek közül talán a következő történetet emelném ki: volt egy kedves betegünk, aki felkészülten várta ezt az utolsó órát, a halál pillanatát, az átlépést, orvosi kifejezéssel: az exitet. Nagyon szép beszélgetéseink voltak, ahogy hitében erősödött, miközben testében gyengült. Ahogy együtt tudtunk sírni és még talán voltak egy kicsit derűsebb pillanatok is, miközben felidéztük az életének szép állomásait, eseményeit, amiért hálás tudott lenni, s ez a hála és a felkészülés együtt haladt párhuzamosan.

Megható számomra visszaemlékezni, ahogyan átaludt – ahogy itt mondjuk, meghalt, elaludt –, de úgy gondolom, hogy én, ő és a család is hihet abban, hogy odaátra ébredt. Sok történet van még, amit fel tudnék idézni, akár a covid-osztályon: amikor félelem, feszültség, szorongás volt a betegben, hogy vajon mi történik, hogy épül föl, mi lesz vele. Jó volt átélni sokukkal azt, ahogy napról napra könnyebb volt a helyzet, s akkor szinte nevetve, vagy legalábbis egyfajta nagy derűvel tudták elhagyni a kórházat, mert Isten ebben is segítette őket – természetesen az egészségügyi rendszer is ott állt mellettük – és végső soron jóérzéssel távoztak. Kedves pillanatok továbbá azok is, amikor utólag hív föl valaki telefonon, hogy már otthon van, köszöni a látogatásokat, a beszélgetéseket, sokat jelentettek neki, megerősödött általuk. Ilyenkor együtt tudok örülni ezekkel a betegekkel, akik már otthon vannak, s már nem betegek.

– Adhat-e reményt ott, ahol az orvosok szerint már nincs remény?

Lelkészként-lelkigondozóként én a beteghez tudok csatlakozni. Legtöbbször nem is kérik, hogy mondjak valamit – együtt imádkozunk, de inkább én hallgatom őket és ők mondják el az érzéseiket, gondolataikat, betegséggel-gyógyulással kapcsolatos reményeiket, hitüket. Nem szoktam megcáfolni a beteget, ha van egy élő reménysége, de én azt tapasztalom, hogy általában realisták is. Objektív és reális képük van a betegségükkel kapcsolatosan. Halálos kimenetelű betegségben, illetve ilyen diagnózisban nagyon sok esetben azt tapasztaltam meg, hogy a beteg úgy tud imádkozni vagy úgy tud gondolkodni: „bárcsak változna a diagnózis!”. Tudok olyanról is, hogy változott, vagyis mindenki szeme láttára és nagy csodálkozására meggyógyult egy beteg, de ez ritka. Ugye ezt szokták kérni, kívánni a betegek, de tudomásul veszik azt, hogy emberileg nézve ez nem okvetlenül történik meg. Ilyenkor nyitottak arra is, hogy ha meg kell halni, akkor ezt az utat járják be és ebben kapjanak erőt. Örülnének neki, ha máshogy alakulna, más lenne a helyzet, és az imádságaimban én is ezt tudom kérni. Várjuk a csodát, de ha nem történik meg, ha az egészségügyi rendszerben nem tudnak segíteni, akkor arra kell készen állnia és erősnek lennie, ami várható. Ebben a realizmusban, ebben a kettősségben vannak a betegek.

– Mi a legnehezebb a munkájában? Miből tud töltekezni a mindennapokban?

Egyértelműen a haláleseteket szoktam én is nagyon a szívemre venni és kicsit én is bevonódom a gyászba a családdal.

A beteggel együtt egy kicsit én is átélem azt az utat, amit bejár. Nehéz számomra, amikor végigkísérek valakit ezen az úton, ebben a szenvedésben, a fájdalomban a halálig. Gyakran ezeket az eseteket később fel is kell dolgoznom, ebben kérek segítséget, ha szükség van rá. Lelkész kollégákkal tudunk erről beszélni, szupervízióban, tehát van segítség, igénybe is kell venni. A személyes feltöltődésemben sokat jelent egyrészt az a hit, amiben én élek, tehát az imádság, az igeolvasás, de nagyon szeretek zenét hallgatni, az is feltölt, megerősít.

A családdal való együttlét úgymond teljesen átkapcsol egy másik világba. Három gyermekem van, feleségemmel együtt a közösen eltöltött idő így sokat jelent. A természetjárás az, ami még engem külön is fel tud tölteni, hogyha egyedül megyek ki, távol mindentől, mindenkitől. Bent a természet csendjében egyfajta istenközelséget megélve – szeretem ezt a fajta feltöltődést.

– Mi az, ami a járvány alatt változott a betegekkel való kapcsolattartásban és a körülményekben?

Korábban több segítséget kaptunk kintről önkéntesek, kórházi önkéntesek részéről, most erre – sajnos – nem feltétlenül van lehetőség a járványhelyzet miatt. Érezhető különbség az is, hogy a járvány előtt a hozzátartozók gyakran be tudtak jönni a betegekhez és ez segítette őket. Ez a fajta kapcsolat egyfajta védőhálót jelentett a számukra. Ez nagyon hiányzik, hiszen elővigyázatosságból a kórházi önkénteseink sem jöhetnek be, és a hozzátartozói látogatások is ritkultak. Az a fajta feszültség, ami a betegeken is látható, nehezíti a szolgálatot és az egészségügyi dolgozóknál is azt látom, hogy sokkal nagyobb a teher. Nyilván, amennyiben lehet, őket is szívesen segítem és támogatom. Ez a fajta feszültség érezhető sokkal inkább most, mint korábban. Talán azt is a nehézségekhez írnám, hogy még nem lehet látni egyértelműen a járvány végét. Napról napra abban kell élni, hogy azt kívánjuk, bárcsak vége lenne ennek a járványos időszaknak. Az egészségügyi rendszerben dolgozóknak is újra és újra szükségük van valamiféle megújulásra. Azzal is együtt kell tudni élni továbbá, hogy szinte percről percre változhat körülöttünk minden. Bízom abban, hogy a vakcinák segítségével, és az egymás iránti felelős magatartással hamarosan magunk mögött tudhatjuk a járványt.

Ami viszont jó, hogy sokkal inkább összekapcsolódunk azokkal, akikkel eddig is segítséget jelentettünk egymás számára munkatársként.

Úgy érzem, hogy az emberi kapcsolatok erősödtek is, sokkal inkább érezhetjük azt, hogy egymásra utalva milyen fontosak vagyunk egymásnak, egyfajta mélységet is lehet látni ezekben a kapcsolatokban. Ez például mindenképpen előny és sokan elgondolkodtak azon, hogy az élet minőségét miként tudják jobban és mélyebben átélni, megélni. Az is látszik, hogy nagyon sokan csendesedtek el, gondolták át az életüket, jövőjüket, terveiket és ebben azért van változás.

– Lélekgondozásról beszélünk „a test börtönébe zárt lélek” gondozásáról… Mely szavak, gondolatok, üzenetek hatnak legfelszabadítóbban a betegekre?

Nemrég voltam bent az intenzív osztályon, a Covid intenzíven, és egy lélegeztetőgépre kötött beteghez beszéltem. Hiszem azt, hogy hallja, meghallja, hogy valahol a tudatalattijába megérkeznek ezek az üzenetek. Bár ő nem tud beszélni, nem tud úgymond más életjelet adni, minthogy látjuk, a gépek jelzik, hogy életben van és életben tartják – ebben a nagyon válságos állapotban szoktam azt mondani: tudja, Isten ott van vele folyamatosan ebben a végtelenül kiszolgáltatott és nehéz élethelyzetben. Zsoltáridézeteket szoktam még ehhez csatolni, mondjuk egy 23. zsoltárt idézek például, hogy Isten mint jópásztor ott van, fogja és vezeti, a legnehezebb időszakban is biztos jelenlétet kínál. A másik, amit üzenetként át szoktam adni, hogy – ha családtagokkal, a barátokkal is beszélek és tartom a kapcsolatot, híd szerepet is betöltve -, hogy nagyon szeretik őt.

Hiszem azt, hogy ez a szeretet is, amit így tolmácsolok szavakban, megerősíti és a gyógyulás folyamatában segítheti a beteget. Hogy tudja, hogy bár nem lehetnek ott a családtagjai, és kicsit helyettük is én szorítom meg az ő kezét vagy simogatom meg a fejét, de valójában a család szeretetét adom át.

Nagyon fontosnak tartják, tudjon róla, a háttérben imádkoznak érte, hazavárják, kívánják, hogy mindent tegyen meg ő is, küzdjön azért, hogy felépülhessen. Ez a fajta kettős szeretet, Isten szeretete és az ő családtagjai, barátai, ismerősei szeretete ott van vele, ez mindenképpen megerősítőleg hat – ez a tapasztalatom.

•