Kecskemét Bács-Kiskun Megyei Oktatókórház Hodánics Tamás kórházlelkész Hulej Enikő Harbula István atya betegek

A betegágy mellett is Isten szeretetét közvetítik

„Beteg voltam és meglátogattatok” – ez a jézusi mondat az egyházak betegek felé végzett szolgálatának kiindulópontja. De hogyan valósul meg ez a gyakorlatban? Összeállításunkban előbb Hodánics Tamás református lelkipásztorral, a Bács-Kiskun Megyei Oktatókórház intézeti lelkészével ismerkedhetnek meg, majd Hulej Enikő evangélikus lelkész és Harbula István atya beszél arról, miért fontos számukra, hogy lelki támogatást biztosítsanak az egészségügyi gondokkal küzdő gyülekezeti tagoknak.

Társul szegődni az úton, amelyen a beteg jár

Fehér köpeny a munkaruhája, de nem orvosként vagy ápolóként vesz részt a gyógyító munkában. Amikor igent mondott az állás betöltésére, tisztában volt azzal, hogy nehéz szolgálatot vállal. Nemcsak az egészségügyi kockázatokkal számol nap mint nap, hanem a lelki megpróbáltatásokkal is. Hodánics Tamás kórházlelkész a járványügyi veszélyhelyzetben is igyekszik aktívan ellátni feladatát.

Hodánics Tamással először még bő másfél hónapja beszélgettünk, a rendelőintézetben található szobájában. Akkor abból az apropóból kerestük fel őt, hogy egy jövőbeli, az egyházak betegek felé végzett szolgálatát bemutató összeállításban szólaltassuk meg őt. Azóta nagyot fordult a világ… Második hullámban érkező kérdéseinket például már nem személyesen, hanem írásban, a „home office” védettségéből tettük fel neki. Alább e két impulzus alapján mutatjuk be, mit is jelent számára kórházlelkésznek lenni.

A Bács-Kiskun Megyei Oktatókórház több mint húsz éve alkalmaz főállásban intézeti lelkészt; Hodánics Tamás református lelkész 2017 októbere óta tölti be ezt a státuszt. Munkakörénél fogva egyszerre szolgál a betegek és hozzátartozóik, illetve az egészségügyi dolgozók irányába, és lelkigondozóként, mentálhigiénés szakemberként segíti őket. A Kecskeméti Református Egyházközség kórházmisszióért is felelős lelkipásztoraként pedig másodmagával ő látogatja a gyülekezet kórházba kerülő tagjait, illetve a református istentiszteleteket is ő tartja.

Proaktív szemlélettel igyekszik ellátni a feladatát, de az intézmény méreteinél fogva – a kórház két telephelyen, összesen 1800 betegággyal, közel 2500 dolgozó munkája révén működik –, nem tud mindenkivel személyes kapcsolatot kialakítani. Így a legtöbbször konkrét hívásra megy oda a betegekhez; az erre irányuló igényt olykor a betegek maguk jelzik felé, máskor a hozzátartozókon vagy az egészségügyi dolgozókon, netán az önkéntes beteglátogató csoport tagjain keresztül jut el hozzá a kérés.

– Próbálok társul szegődni azon az úton, amelyen a beteg jár. Más olyas beteggel beszélgetni, aki műtétre, kezelésre vár és más olyannal, aki már túl van egy beavatkozáson. Más, ha erőteljesen jelen van a gyógyulás ígérete, más, ha egy maradandó állapotváltozással kell megtanulnia együtt élni a betegnek, és megint más, ha az orvosi diagnózis szerint már nincs remény… Ilyenkor az elkísérés, az átkísérés a feladatom.

A helyzetből adódóan van, hogy csupán egyszer-kétszer találkozik a beteggel, más esetben hosszabb időn keresztül tartják a kapcsolatot egymással – nem ritkán pedig a kórházi tartózkodást követően is jelentkezik nála egy-egy beteg, és beszámol neki arról, hogyan alakult az élete.

A betegekkel való beszélgetések során arra törekszik, hogy a felszínre hozza az őket nyugtalanító kérdéseket. Ha szükséges, segít megfogalmazni, kimondani is ezeket. Arra törekszik, hogy ne sablonos konzervválaszokkal feleljen nekik, hanem a saját válaszaik megtalálásában segítse az érintetteket.

– A felmerülő kérdések igen gyakran így foglalhatók össze: miért pont velük történik mindez? Vannak, akik kifejezetten büntetésként vagy sorscsapásként élik meg a betegségüket, és vannak, akik saját magukat okolják azért, hogy ide jutottak. És sokan vannak azok is, akik egyfaja megnyugvást keresnek a történetben, és arra koncentrálnak, hogy mi lehet az, ami következményként mégis áldássá válhat a számukra: hogyan fogják átalakítani az emberi kapcsolataikat, leépíteni a felesleges dolgokat az életükben vagy épp hogyan fognak sokkal bátrabb döntéseket hozni a jövőjüket illetően.

Azt, hogy milyen alapállásból beszélget egy-egy beteggel, az határozza meg, hogy az illető hogyan viszonyul a hit dolgaihoz. Ha nincs személyes Isten-kapcsolata, akkor a lelkigondozói, mentálhigiénés szakemberi szerepből indul ki, ha viszont hívő emberről van szó, akkor lelkipásztorként is szól hozzá.

– Ha egy beteg itt ébred rá arra, hogy Jézus hiányzott eddig az életéből, vagy születik meg benne az igény, hogy egy keresztény közösséghez tartozzon, akkor abban is tudok támpontokat adni neki, hogy kikerülve a kórházból hogyan csatlakozhat egy gyülekezethez. De ugyanígy nemcsak papi személyt, hanem hivatásos lelkigondozót is tudok ajánlani neki, hogy kihez fordulhat, ha a későbbiekben is szükségét érzi még néhány segítő beszélgetésnek.

A hatályos rendeletek alapján a betegeknek a járványügyi veszélyhelyzetben is alkotmányos joguk, hogy az egészségügyi intézményben felkeresse őket a vallási meggyőződésüknek megfelelő egyházi személy. Hodánics Tamás most még inkább szükségét látja ennek a missziónak, és csak akkor nem megy oda egy-egy beteghez, ha kifejezetten orvosi szakmai okok nem javasolják ezt.

– Most kevesebb a fekvőbetegünk, hiszen a halasztható műtéteket és beavatkozásokat nem végzik el. Azok, akik még a vészhelyzet idején is bent fekszenek az intézményben, általában súlyosabb betegséggel küzdenek, és fizikailag és lelkileg is nagyon megterhelt állapotban vannak. Mivel látogatási tilalom van a kórházban, így sokkal csendesebb bent az élet, de közben magányosabbak a betegek. A korlátozások miatt a hozzátartozók gyakran kérnek tőlem abban segítséget, hogy helyettük is látogassak, adjam át üzenetüket, közvetítsem a bátorítást, úgymond egy kicsit a családtagok helyett is legyek ott a beteg mellett.

Testközelből látja, tapasztalja, milyen teher nehezedik most a kórházi dolgozókra is, úgy az orvosokra, nővérekre, takarítókra, mint a szellemi vagy fizikai háttérmunkát végző emberekre. Érzékeli azt is, hogy a naponta jelentkező újabb és újabb, eddig ismeretlen kihívások mekkora stresszt jelentenek nekik. Ennélfogva igyekszik velük is többet foglalkozni.

– A dolgozókkal találkozva nemcsak az a feladatom, hogy a kórházi munkájuk elvégzésében segítsem őket, hanem hogy az emberi gondjaikat is meghallgassam. Lehetőségeim szerint támogatom őket a kiégés megelőzésében, a mentálhigiénés jóllétük megőrzésében, és lelkigondozással hitükben, Isten-kapcsolatukban is erősítem őket.

A kórházlelkészi szolgálatot abban a tudatban vállalta el három éve, hogy a kórházban lehetnek különböző fertőző betegséggel kezelt betegek is, és számított rá, hogy esetleg kockázatos lesz a látogatásuk. Néha van is benne félelem emiatt, különösen azért, nehogy egy átfertőződés hatására aztán ő betegítse meg a szeretteit.

– Amikor igent mondtam erre a hivatásra, sejtettem, hogy engem is érhetnek majd olyan lelki terhelések – traumák látványa, haldoklók kezelése –, amelyek fokozattan igénybe veszik a lelki immunrendszeremet. Azt már a kezdetektől tudtam magamról, hogy én a beteg gyermekek és szeretteik mellett élem meg a legnagyobb lelki kihívásokat. Biztosan azért van ez így, mert két kiskorú gyermekem van és májusra várjuk a harmadik születését. Ezekben a napokban abban érzek bizonytalanságot, hogy a kismama feleségem és a kislányaim miatt meddig mehetek majd közel a COVID-19-es betegségben szenvedő betegekhez. Azt gondolom, hogy a koronavírus okozta járvány és következményei nyomot fognak hagyni mindannyiunk életében, bennem legalábbis biztosan. Szinte mindenben felforgatja az eddigi életünket, váratlanul és rendkívüli módon kimozdított minket a komfortzónánkból. Pillanatnyilag annyit tehetek, hogy a higiénés szabályokat igyekszem maximálisan követni. A lelki védettségemet pedig az Isten-kapcsolatból erősítem meg és bízom abban, hogy továbbra is, napról napra kapok elég erőt, hitet és bölcsességet ehhez a szolgálathoz.

„Senki ne maradjon magára a küzdelmeiben”

Egyikük a saját bőrén tapasztalta meg a betegség okozta kiszolgáltatottságot, másikuk közeli hozzátartozói szenvedését kísérte végig. Ezek az impulzusok mindkettejük lelkipásztori szolgálatára elemi hatást gyakoroltak. Harbula István atyával, a Szent Miklós templom kisegítő lelkészével és Hulej Enikővel, a Kecskeméti Evangélikus Egyházközség másodlelkészével még a koronavírus-járvány kitörése előtt kezdtünk el beszélgetni arról, szolgálatuk során hogyan foglalkoznak a betegekkel, de utólag is küldtünk nekik kérdéseket, hogy a jelen helyzetre is reflektáljunk.

– „Hivatali kötelezettsége” egy papnak, lelkésznek, hogy hívás esetén meglátogasson egy beteget, vagy a személyes biztonságára hivatkozva mondhat nemet is a kérésre?

– Hulej Enikő: Azt gondolom, mindent meg kell tenni a biztonság érdekében, de ha egy betegnek szüksége van a lelkipásztori támogatásra, akkor az mindennél fontosabb. Az elmúlt néhány napban is volt igény házi úrvacsorára otthoni betegágynál, ennek természetesen eleget tettünk. Hiszen akkor van a legnagyobb szükség arra, hogy az ember bátorítást nyerjen Isten igéjéből és érezze a felé megnyilvánuló szeretetet, amikor beteg és kiszolgáltatott. Egy valamit azonban hadd mondjak, ami ennek látszólag ellentmond. Ha valaki azzal invitál magához, jöjjön, hátha elkapom a vírust és meghalok, ahhoz nem rohanunk ki azonnal. Most éppen volt az egyik nénivel ezzel kapcsolatban egy hosszú beszélgetésem telefonon, és azt gondolom, így segítettem neki.

– Harbula István: Ha a járvány előtt valaki azt kérte, hogy akár a kórházban, akár az otthonában meglátogassam őt, meggyóntassam, kiszolgáltassam számára a szentséget, akkor soha nem haboztam, rögtön indultam, pláne, ha attól kellett tartani, máskor már nem lenne erre mód. Ebben a helyzetben sem gondolkodnék azon, velem mi lesz, mert az a fontos, hogy a betegen vagy a haldoklón segítsek.

– Amikor a normál kerékvágásban zajlik az élet, akkor menyire igénylik a gyülekezeti tagok, hogy meglátogassák őket a betegágyuk mellett? 

– Hulej Enikő: Hála Istennek, vannak, akik igénylik, de mindig fáj a szívünk, amikor egy temetés bejelentésekor kiderül, hogy a haldoklóhoz azért nem hívtak lelkészt, mert, úgymond, nem akarták megijeszteni. Véleményem szerint akkor teszünk a legtöbbet egy szeretett személyért – a saját nagyszüleimnél én magam is ezt éltem meg –, ha segítünk neki abban, hogy földi életének utolsó szakaszában hatékony lelki támogatást kapjon. Ne maradjon magára a küzdelmeiben, hanem legyen lehetősége megvallani bűneit, rendezni dolgait és imádságos szívvel készülni Isten elé.

De persze nem csak ilyen súlyos esetekben állunk betegágy mellett. Ha tudomásunkra jut, hogy gyülekezetünk tagja kórházba került, felkeressük. Adott esetben ez nemcsak beszélgetést és együtt imádkozást jelenthet, hanem akár egy közös sétát is az udvaron, vagy ha a betegnek arra van szüksége, akkor a kisboltba való kiugrást is egy kis szalámiért.

Vannak rendszeres otthoni úrvacsorázók, akik állapotuk miatt már nem járnak gyülekezetbe, de nagy ünnepek idején mindig kérik otthonukban a házi úrvacsorát. Ilyenkor a templomi liturgia énekverses vagy rövidített formája szerint zajlik az úrvacsora és a beteggel együtt a lelkész – és esetleg a hozzátartozó – is vesz úrvacsorát. Súlyos állapotban lévő betegnél ez nem mindig lehetséges, ilyenkor mérlegelni kell a lehetőségeket.

– Harbula István: Jézus mondta: ha valahova mentek, mondjátok, békesség e háznak, ha befogadnak benneteket, maradjatok, de ha azt mondjátok, nem kellettek, rázzátok le a port a lábatokról és menjetek tovább. Ezzel a lelkülettel, ezt az iránymutatást szem előtt tartva végezzük a betegek látogatását.

Jellemzően azok az idősek kérik, hogy menjünk el hozzájuk az otthonukba, akik már koruknál, egészségi állapotuknál fogva nem tudnak eljönni a templomi alkalmakra. Megerősítő azt megtapasztalni, hogy igényük, szükségletük van ekkor is Isten igéjének hallgatására, a rendszeres gyónásra és áldozásra.

A katolikus egyház hét szentséget különböztet meg, ezek egyike a betegek szentsége. Ez az, amit a köznyelv utolsó kenetként emleget. Bibliai alapja az apostolok korába nyúlik vissza: ha valaki megbetegedett, papot hívtak hozzá, imádkoztak felette és megkenték szent olajjal. A szertartásnak, mely során a beteg homlokát és két kézfejét kenjük meg, kettős célja van: egyfelől a beteg gyógyulásáért fohászkodunk közben, másrészről viszont, ha ez már nem lehetséges, akkor szent útravalót adunk neki… A betegek szentségét többször is fel lehet venni, de nyilvánvalóan nem kisebb rosszullétek, múló panaszok, hanem komoly, az életet veszélyeztető bajok esetén szolgáltatjuk ezt ki.

Zsolczainé Vitális Judit

•