Az elbontott Árpádváros

Egy városrész története - Bezsenyi Ádám írása

A Kecskemét városképét máig meghatározó modernista építészeti átalakulás az 1960-as évek második felétől kezdődően öles léptekkel haladt előre. Az első jelentős belvárosi építkezések a Don-kanyar elbontását követően a mai Petőfi Sándor utca környékén folytatódtak az 1970-es években. Városépítészetileg lényeges szempont volt a Leninváros és az új városközpont építészeti összeköttetése, amely az Árpádváros „testén” keresztül valósulhatott meg. Ennek eredménye lett a teljes városrész elbontása és lakótelepként való újjászületése. A régi Árpádváros néhány jellegzetességének bemutatásával próbáljuk visszaidézni a mára szinte teljesen eltűnt utcák, terek, házak képét.

Mondani sem kell, hogy a jelenlegi Árpádváros területe csak részben azonos azzal a városrésszel, amelyet ma e néven ismerünk. A tizedrendszer megszűnésekor 1907-ben, a korábbi I. tizedet nevezték el Árpád vezérről, mely ekkor a későbbi Árpád körúttól a református templomig terjedt, területét a keletről a Batthyány utca, nyugatról a Gáspár András és Kada Elek (később Petőfi Sándor) utca határolta. A városrész a 20. század folyamán tovább terjeszkedett a körúton kívülre, egész a laktanyákig. Az 1990-es években létrejött a különálló Belváros városrész, mely a kiskörút vonalán belüli területet jelöli. A korábbi Árpádvárosnak azonban szerves része volt a Városházától a Dobó körútig terjedő terület is, teljesen egységes városképet mutattak az 1970-es évek bontásai előtt. A szinte teljesen megsemmisült régi városrész tehát a tűzoltólaktanyától az egykori honvédhuszár laktanyáig (ma az iparkamara székháza) nyúlt, ebből mára csak a Városháza mögötti tömb néhány épülete, illetve a Batthyány utca rövid belvárosi szakasza maradt meg többé-kevésbé.

A városrész központi fekvése miatt története egyértelműen elválaszthatatlan Kecskemét történelmétől. Valószínűleg már a középkorban kialakultak azok az elsődleges szerepkörű nagy utak, melyek jellemzőek voltak az olyan sugaras halmaztelepülésekre, mint Kecskemét. A szélrózsa minden irányából érkező és a központban találkozó útvonalak mentén alakultak ki a városszövet első csírái, itt jelenhetett meg először az utcafronton a zárt jellegű beépítés, majd ez továbbterjedt azokra a kis utcákra, melyek alrendszereket alkotva a nagy utakat összekötve létrehozták a városrészeket.

Az Árpádváros határait jelentő Nagy utca és Pálkai utca nevét már a legkorábbi, 1591-1602 között íródott tanácsi jegyzőkönyvek is tartalmazták, tehát a köztük lévő városrész is kialakulhatott a 15-16. századra. Mi több, fennmaradt egy városrész elnevezése is ebből az időből, mely a Burgundia nevet viselte. Hornyik János szerint ennek a névnek eltorzult formája maradt fenn a Burga utca nevében, amely a városrész külső részén helyezkedett el. A Burgundia helységrésznév más magyar településeken is létezett, Hornyik szerint az elnevezés idetelepült német jövevényekre utalhatott, de a 17. századi városi nyilvántartásokban rendre magyar családnevű lakosok tűnnek fel burgundiai előnévvel.  Ezért valószínűbb Bárth János megállapítása, miszerint egyszerűen olyan lakott területet jelöltek ezen elnevezéssel, mely a régi városmaghoz csatlakozva újabb településrészként keletkezett. Ezt alátámasztja az a tény is, hogy a Burga utca a város árkával párhuzamosan futott, vagyis az adott időszakban tényleg ez volt a lakott terület határa – ez az utca azonban nem azonos a mai Burga utcával, az eredeti nagyjából a mai Tóth László sétány nyomvonalát követte. Itt húzódott a város kerítésének a Vásári és Pálkai (később Halasi) kapuk közötti szakasza, mely előtt a város árkában a Pícsó patak folydogált. A Burga utcán túl az 1750-es évektől az Újváros részeként alakult ki néhány háztömb, valamint a Darab utca és korábban Vásári sornak nevezett Honvéd utca.

Tehát a 19. században a református templom melletti belső piactértől a vásártér széléig terjedt észak-déli irányban az I. tized. Maguknak a tizedeknek, mint közigazgatási egységeknek nem ismerjük a pontos korát, de Hornyik szerint legkorábban – itt feltehetően a török korra céloz – 4 tizedre volt osztva Kecskemét, később 6, a 18. század végén már 8 tized létezett. Az I. tized talán már a legkorábbi felosztástól kezdve a mai főtér környékét és az attól délnyugatra lévő negyedet jelentette.

Írott források hiányában régészeti leletek rajzolhatnák meg a városrész múltját, ám ezekből sajátos és sajnálatos módon igen kevés áll rendelkezésünkre. Az 1960-as évek közepétől kezdve 20 éven keresztül folyamatosan zajlottak építkezések a területen, viszont ezeket soha nem kísérte ásatás, de még régészeti megfigyelés sem, egyetlen esetet kivéve. 1961-ben a Városháza mögötti tűzoltólaktanya építésekor Szabó Kálmán, volt múzeumigazgató végzett némi leletmentést. Több kályha maradványa is napvilágot látott, köztük olyan kályhaszemek is, melyek a 15-16. századra keltezhetőek – vagyis ekkor már egyértelműen jelentős lakóépületek állhattak a helyszínen. Erre a területre épült az 1770-1780-as években az emeletes katonai ispotály, valamint egy alápincézett földszintes épületszárny. Utóbbi helyiségeiben, az 1830-as években már bizonyíthatóan üzemelt egy mulató Békás pince néven, ekkor Baromlaki János bérelte a várostól. Bejárata a Vásári Nagy utcára nyílt egy kiugró előrésszel, becsábítandó a főtéri piacra igyekvők és onnan távozók népes táborát. Bár kisebb vendégköre lehetett, mint a népszerű fogadóknak, mégis jelentős borforgalmazásról tesz tanúbizonyságot az a 38 db sérült bokály, mely a fent említett leletmentéskor került elő. Érdekes anekdota is fűződik a Békás pincéhez a szabadságharc idejéből. 1849 márciusában a tavaszi hadjárat megindulása után Jelačić Kecskeméten állomásozó egysége olyan gyorsan hagyta el a várost, hogy felszerelésük egy részét és lábadozó betegeiket a katonai ispotályban hagyták. A város vezetése erről értesítette a Cibakházán állomásozó kecskeméti szabadcsapatot, beszivárgó civil ruhás egységeik az udvarra nyíló Békás pincében gyülekeztek, majd onnan megindulva alkalmas időben lefegyverezték az ispotály őrségét. A később megérkező 400 fős szabadcsapat nem bántotta a betegeket csak a hadi felszerelést kobozták el. Bár a Békás szerepe ebben az akcióban nincs történelmileg kőbe vésve, mégis ez volt az egyetlen kocsma a városban, amely gerilla-támaszpontként is hírnévre tehetett szert.

Az egykori Árpádváros másik kuriózuma a Damjanich utca 1-3 szám alatt állt, ez volt a Kecskeméti Bortermelők Pinceszövetkezetének központi telephelye. Muraközy Jenő elnökletével alakult a szövetkezet 1901-ben, halála után Héjjas Mihály lett az igazgató, a telephely részben az ő portáján állt, itt voltak az irodák, raktárak és a pincék. A magas, földszintes épület a szemlélőben szinte erődszerű benyomást keltett, mivel az utcára nem volt ablaka csak egy hatalmas kapuja. A telephelyen nem kevesebb, mint 8 pincét építettek, ezek egy részében cementtartályok álltak, melyeket belül üveggel borítottak, a legnagyobb egy 1000 hektoliteres, korabeli kifejezéssel élve „cementhordó” volt. Díszére vált a telephelynek 13 darab, egyenként 120 hektoliteres fahordó, előlapjukon a 13 aradi vértanú arcképe volt kifaragva, róluk kapta az V. számú pince a „Vértanúk pincéje” elnevezést. Emellett a pincészet legnagyobb nevezetessége az udvaron, egy különálló épületben helyet foglaló Rákóczi hordó volt, előlapján a fejedelem faragott arcképével. 8 centiméteres tölgyfa dongákból szerelték össze a helyszínen, csak ezután építettek köré masszív támpillérekkel erősített épületet. 750 vagy 742 hektoliteres űrméretével a 20. század elején a legnagyobb fahordónak tartották Európában. Az 1920-1930-as években a városba érkező magyar és külföldi küldöttségek is a csodájára jártak ennek a monstre hordónak, a kádármesterség remekének. Az 1950-es években a Szeszforgalmi Vállalat a jó ideje üresen álló hordót megpróbálta kijavítani, végül elszállították Kecskemétről és a Tata melletti Bajon állították fel újra 1963-ban.

„Hírös” lakói is voltak a városrésznek, közülük a leghíresebb persze Petőfi volt, aki 1843-ban, vándorszínész korában került ide. Az akkori Nagykávéház utcában – nevét torkolatával szemben a Vásári Nagy utcán lévő nagykávéházról kapta – bérelt szobát Vargáné asszonynál egy színésztársával együtt. A költőről 1879-ben elnevezett utca 18-as száma alatti házban született számos verse, köztük a Jövendölés vagy a Pálnapkor. Petőfi Kecskeméten színészként mellékszerepeket vitt, jövedelme minimális volt, nem is csoda, hogy távozásakor annyira sem tellett neki, hogy fennmaradó tartozását főbérlőjével rendezhesse. Ezért letétben számos ruhadarabját és személyes tárgyát volt kénytelen zálogul hátrahagyni, melyeket később Jókai segítségével tudott kiváltani.

Néhány utcával távolabb lakott Tóth László, nyomdaigazgató, újságíró, sakkszakíró, Móricz Zsigmond, Németh László és számos szépíró jó barátja, műveik kiadója, 1944-1948 között Kecskemét polgármestere. Nagy megbecsülésnek örvendett, egy évvel halála után, 1965-ben emléktáblát avattak lakóházán, a Kisfaludy utca külső szakaszát pedig átnevezték Tóth László utcának. 13 év múlva a házat és az utcát is elbontották, ma már csak a Tóth László sétány emlékeztet az egykori polgármesterre a környéken.

A Batthyány utca 15. szám alatt állt Horváth Döme háza, később a szomszédos Halasi Kis utca örökölte a nevét. A város egykori országgyűlési képviselője jogászként indult, de irodalmárként is megállta a helyét, tulajdonképpen a 19. század második felében ő szervezte Kecskemét irodalmi életét, számtalan egyéb érdeme mellett a Katona József Kört is ő alapította, de miniszteri tanácsosként is működött az igazságügy-minisztériumban. Közéleti szerepkörének megfelelően egykori háza nem kisebb neveket látott vendégül, mint a már említett Petőfit és Jókait, sőt Arany Jánost és Vörösmarty Mihályt is. Egykori házának helyén csatlakozik a Dobó körút a rendőrség épülete előtt a körforgalomba.

A régi Árpádváros számos parasztportát, polgárházat rejtett zegzugos utcáiban, ám az avatott szem különféle építészeti furcsaságokat is felfedezhetett a városnegyedben. Joós Ferenc helytörténész többször megemlékezett a Petőfi Népe hasábjain egy ilyen „furcsaságról”. A szűk kis Ladányi utcában, a 10. szám alatt állt egy régi téglaépület, mely kívülről teljesen átlagosnak tetszett, ám az utca felé eső szobáját kolostorboltozat fedte. Ebből a szobából egykor csigalépcső vezetett a ház szokatlanul nagyméretű pincéjébe, mely réti mészkőből volt építve és elfalazott szárnya is nyúlt a szomszéd telek felé, pinceablaka a rajta lévő kopásokból következtethetően anyagmozgatásra szolgált. Kecskeméten csak elvétve lehetett ilyen épületeket találni, nem csoda, hogy megmozgatta a lakosság fantáziáját. Joós szerint azt tartották az épületről a környékbeliek, hogy az a kecskeméti görögkatolikusok kápolnája lett volna a templomuk megépülését megelőző időkben. Nem lehetetlen, hogy eredetileg a török korban vagy azután nem sokkal kereskedőházként született meg az épület, bortárolásra alkalmas nagyméretű pincével. Az ebben az időben megjelenő balkáni görög kereskedők megvehették – ha nem ők voltak az építtetők – és ideiglenes imahelyet is kialakíthattak benne. Természetesen ettől gyökeresen eltérő múltja is lehetett az épületnek, ám mindenképpen több figyelmet érdemelt volna elbontása előtt.

Nem kevésbé volt figyelemreméltó a Kisfaludy és a Batthyány utca, melyek még a kortársak szerint is Kecskemét leghangulatosabb utcái közé tartoztak. Jó arányban keveredtek bennük a 18-19. századi cívisházak a későbbi polgárházakkal és a 20. század elejének szecessziós jellegű épületeivel. A porták közül kiemelkedett a Kisfaludy utca 10. szám alatti ház, mely szépen reprezentálta a kecskeméti paraszt-polgár építészeti stílust. A lakóház a telekhatáron állt, az utcára két ablakos kontyolt oromfalas homlokzat szolgált, mellette gyalogkapu és hatalmas, íves kapuzat. Udvari homlokzatán kiugró, oszlopos ámbitus vagy kódisállás, mely galambdúcként is funkcionált. E háztípus hajdan igen elterjedt volt Kecskeméten, a 21. századra a maga teljességében egyetlen ilyen épület sem maradt fenn.

Zárásként a régvolt Kisfaludy utca miliőjét egy pillanatfelvétellel idézzük meg; így írt róla Donáth György 1932-ben: „Az utca, túlról tréfásan betörik, a kerek kapubálvány, domború szeglet – oda a bánat, vidám házikók, napsugaras, széles nevetés. Balról egy hatalmas ívelő kapu, mint óriás román vakablak, emberöltős, korhadó fából – fölpeckelt oroszlánszáj… A kapunyílás s a köves udvar hézaga közt megfésülve, üvöltött rendszerint egy csöpp mord fekete puli. Tovább – alacsony sárgásbarna házak, vastag orgonabokrok terjengenek elő az udvarokból, kiskapu szemben kiskapuval – idilli – de most előrevág mereven egy fal, (…) magas tompa hangú kapu, ó-mód csengő, repkényes téglafal, madárfészkek.”

Bezsenyi Ádám 

•