Kecskemét Dr. Mező Tibor állatorvos interjú

Nyugdíjba vonul Mező doktor

„Annyi mindent mulasztottam az életben, hogy valamit be kell hoznom belőle”

Nevelt otthon páviánt, struccot, sőt tigriskölyköt is. Több ezer malacot, borjút segített a világra, sokat tett az állatvédelemért, és részt vett a száj- és körömfájás leküzdésében is. Mező Tibor mégsem ettől vált Kecskemét legendás állatorvosává. Minden pácienséért – legyen az szőrös, tollas vagy pikkelyes – úgy küzdött, mintha a saját kedvence volna. Azért a múlt idő, mert decembertől – 46 év munka után – nyugdíjba vonul. Ebből az alkalomból beszélgettünk Kecskemét egyik legnépszerűbb állatorvosával. Bocsássa meg az olvasó a tegezést, de mit tehet az újságíró, akinek az állatait húsz éve ő istápolja.

– Egyértelmű volt, hogy állatorvosi pályára lépsz?

– Nagyszüleim gyomai tanyáján fertőződtem meg egy életre a természet, az állatok szeretetével. Kisgyerekként sok időt töltöttünk ott, olyankor a jószágok körül forgott az életünk. Ha éjszaka született egy kisbárány vagy fialt a malac, mindig ott kuporogtunk mellette. Mi szedtük össze a tojást, behajtottuk az anyadisznót a tarlóról a malacaival. A családban mindenki inkább műszaki beállítottságú, én azonban a gyomai élmények hatására mindenképp a természet közelségében képzeltem el a jövőmet. Az azonban nem volt olyan egyértelmű, milyen területen. Gimnázium végén jelentkeztem édesvízi halászatra Lengyelországba, kertészeti egyetemre tájépítésznek, de az Iparművészeti Egyetem belsőépítészet szaka is szóba jött. Természetesen az állatorvosit jelöltem meg elsőként, és szerencsére fel is vettek. Az előfelvételi után egy évig voltam katona, ekkor szereztem tíz olyan jó barátot, akikkel együtt végeztem el az állatorvosi egyetemet, és azóta is tartjuk a kapcsolatot.

– Hogy kezdődött a pályád?

– Volt egy röpke hónapom az állami gazdaságban, majd 1981 januárjában a Magyar–Szovjet Tsz-be kerültem, ahol főállásban dolgoztam egészen az utódszövetkezet megszűntéig. Rögtön bedobtak a mély vízbe. A téesznek volt 200 versenylova, ezeket hajtotta Fülöp Sándor négyesfogat-világbajnok, ő volt a főállattenyésztőnk. A lovakon kívül ezer hízó marha, ezer fejős tehén, 200 ezer liba és két keltető tartozott hozzám, egy év után már teljesen egyedül feleltem az állomány egészségéért. Ez volt a pályám hőskora. Nagyon szép időszak volt, éjjel-nappal, hóban-fagyban, kánikulában hajnaltól napestig dolgoztam, mégis nagyon szerettem. 4-kor már kint kellett lennem a tehenészetben a fejésnél, este 7-kor pedig a lótelepen volt jelenésem, amikor kifogták a fogatokat. Nagy áldás volt, hogy kicsi a kezem, nem volt szükség műtétre, ha gond volt, egyszerűen ki tudtam húzni az újszülött állatokat a kocából, tehénből, ezért nagyon sok helyre hívtak. Általában az is nagy kaland volt, míg kiértem a helyszínre egy-egy beteg állathoz. Emlékszem, volt, hogy mindössze annyi útbaigazítást kaptam az üzenetrögzítőn: „jöjjön ki, beteg a tehén, ott, ahol tavaly a traktor felborult”.

– Akkoriban még nem volt állatorvosi magánrendelő Kecskeméten. Hogyan született meg az első?

– Sokáig nem kaptam magánkörzetet. Végül a mai Kósafalu lett a körzetem, ahol magánállatorvosként is dolgozhattam. Később bővült a területem, Kadafalva, Talfája, Szeleifalu és Katonatelep is hozzám tartozott a 80- as évek végére. 1991-ben pedig Fáy Józseffel megnyitottuk az első kecskeméti magánrendelőt a Dömötör utcában, ezért lett a rendelőnk neve is Dömötör. 1993-ban költöztünk át a Báthory utcára. Később különváltak útjaink, mert szakmai elképzeléseink nem egyeztek. Én ekkor már háromgyerekes apa voltam, a nagy befektetéseket nem vállalhattam a családom mellett.

– Ehelyett azonban felvállaltad az állatvédelem ügyét, civil szervezeteket és magánembereket segítve. Hogy látod, mennyit fejlődött az állatvédelem?

– A Mentsvár az Állatokért Alapítványnál nagyon sokáig dolgoztam, őszig a kuratórium tagja is voltam. Örömmel láttam a munkám során, milyen sokat fejlődött az állatvédelem az elmúlt húsz évben, de azért még mindig sok a tennivaló, nem árt az emberek tudatát tréningezni.

Az alapítványi munkánál azonban még fontosabbnak tartottam, hogy a praxisomban is segítsem azokat, akik bajba jutott állatokat mentenek, fogadnak örökbe. A kezdetektől fogva úgy voltam vele, ha behoznak a rendelőbe egy mentett kutyát, nem kérhetek pénzt tőlük. Úgy gondolom, egy állatorvosnak talán így a leghatékonyabb segíteni.

A rendelőben igyekeztünk ezt a saját kis missziónkat teljesíteni. Pénzhiány sohasem jelenthetett gondot egy állat kezelésénél, és ez ezután se fog előfordulni.

– Az állatbarátok megtapasztalhatták az elmúlt négy évtizedben, hogy a legvégsőkig is elmégy, hogy megmentsd kedvenceik életét. Hogyan tudtad feldolgozni, amikor ez mégsem sikerült?

– Régi kedves tanítómesterem, Juharos Imre mondogatta: minél nagyobb a tudás léggömbje, annál nagyobb felületen találkozik az ismeretlennel. Ahogyan minden állatorvos, úgy én is megtapasztalhattam, hogy ez mennyire igaz. Nem vagyunk mindenhatók, nem tudunk minden állatot meggyógyítani. Persze engem a mai napig megráznak az ilyen esetek. Főképp, amikor hosszú évek óta hozzám jár egy gazda, már szinte családtag. Ezért nem is vállaltam csak nagyon ritkán altatást. Főképp azután, hogy egy ismerősöm tacskója nagyon rossz állapotba került. Nem akartam, hogy lássák a gyerekek, hogy elpusztul, ezért behoztam a rendelőbe, itt hagytam éjszakára. Biztos voltam benne, hogy reggelre már nem él, erre farkcsóválva fogadott az ajtóban. Ekkor fogadtam meg, hogy csak a legvégső esetben vállalok altatást.

– Fontos szereped volt a Kecskeméti Vadaskert fejlődésében is. Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra?

– Tizennégy évig gyakorlatilag önkéntesként láttam el a vadaskert állatait, 2006-ban lettem megbízott igazgató. Bár stresszes időszak volt, ez jelentette a szakmám csúcsát. Hihetetlen kihívás vadon élő állatokkal foglalkozni, hisz esetükben már egy injekció beadása is problémát jelent. Emlékszem, amikor beteg lett a barnamedve, annyira gyönge volt, hogy bementünk hozzá, bár ez nem éppen szabályos. A gondozó egy lapátot tartott elé, hogyha támad, kiugrunk. Negyedik alkalommal már akkorát csapott a lapátra, hogy az messzire repült. Így be is fejeződött a gyógykezelése. De óriási kihívás volt Tanga, az árván maradt kis pávián felnevelése is otthon, családi körben. Fél év után visszaszoktattuk a csapatba, sajnos azonban nem élhetett ott sokáig. Betekeredett a vadaskert új mászókájába és megfulladt szegény. Kevesen tudják, hogy a mai majomház alapjába lett eltemetve. Kaotikus idők után döntöttem úgy, hogy elbúcsúzom a vadaskerttől, de ma is hálás vagyok a sok élményért, amit ott szereztem.

– A sok-sok kisállat mellett három gyereket nevelték fel. Ők hogy viszonyultak a munkádhoz?

– Szerencsére a gyerekek örökölték tőlem a természet szeretetét. Fura is lett volna, ha nem így van, hisz kész állatkertben nőttek fel. Nyáron mindig neveltünk otthon három-négy fiókát, cetlik voltak az ajtókon, ne nyisd ki, nehogy kirepüljenek. A fürdőszobában időnként előfordult egy-egy újszülött póni, amit pátyolgatni kellett, de volt, hogy egy indiai antilop járt fel-alá a házunkban. Struccot, kisoroszlánt, tigriskölyköt és medvét is neveltem otthon, számukra ez teljesen természetes volt, sőt nagyon örültek neki.

A fiam egyszer hazahozott a gimnáziumból egy osztályfőnökit amiatt, hogy az órán a padjában egy kis denevért etetett szemcseppentővel. Én pedig visszaírtam, köszönöm az információt, halálosan büszke vagyok a gyerekre.

– Jelenleg hány állatod van otthon?

– Van egy pónim, aminek a csikóját most ajándékoztam el, három örökbe fogadott kutyám, és a lányom kutyusa is nálunk ragadt. Nevelek egy jákó papagájt, ami énekel és ráköszön az emberre. Elég ijesztő tud lenni. Van galambom, kacagó gerléim, és természetesen kanárijaim, hisz madárdal nélkül nem érdemes élni. Tyúkjaink is vannak, emellett 50 százalékos macskatulajdonos vagyok a szomszéddal

– Hogy tervezed nyugdíjas éveid? Nem fog hiányozni a pörgés?

– Biztosan hiányozni fog, de annyi mindent mulasztottam az életben, hogy valamit be kell hoznom belőle. Túl sok volt a stressz, túl sokat voltam távol a családomtól a hivatásom miatt, ezért most elsősorban rájuk szeretnék koncentrálni, szeretnék most már nyugodt életet. Másfél éves a kisunokám, Freya, és mivel Máltán él, a vírushelyzet miatt eddig csak kétszer láttam. Mostantól szeretnék sok időt vele tölteni, és bízom benne, hogy ő is sokat lesz Kecskeméten. Végre jut időm a hobbijaimra is. Kerámiázhatok a műhelyemben, de elég nagy a kertem, ott is mindig akad tennivaló. Van 120 bonsai fácskám, és a házon is van mit javítgatnom. Nincs hiányérzetem, mindent megtettem a szakmámban, amit lehetett. Dolgozhattam Amerikában, egy lovas farmon, 2001-ben pedig állami megbízottként részt vehettem a száj- és körömfájás leküzdésében Angliában. Így nyugodt szívvel, megelégedetten adhatom át a stafétabotot.

– Mit üzensz a gazdiknak az elmúlt négy évtizedből?

– Szeretném megköszönni mindenkinek, aki bizalommal fordult hozzám. Nagyon sok szeretetet kaptam tőlük, ezért tudtam ezt ilyen sokáig csinálni. A praxist már három éve átvette tőlem Kozmács Zsuzsanna kolléganőm, ő december 5-től jön vissza gyedről. Kamaszként már bejárt hozzám, diploma után pedig itt kezdett, így a legjobb kezekbe kerül a rendelő. Azt kívánom az állatbarátoknak, hogy ritkán legyen szükségük a segítségére. Jó egészséget minden állatnak és természetesen a gazdiknak is! 

•