Kecskemét NJE Pedagógusképző Kar Dr. Smuta Attila tanszékvezető Művészeti és Anyanyelvi Tanszék

Készségfejlesztés a NJE Pedagógusképző Karán a távoktatás idején

Karvezetés a karanténban

Kérdéseinkre Dr. Smuta Attila főiskolai tanár, a NJE PK Művészeti és Anyanyelvi Tanszékének tanszékvezetője válaszolt. 

Tanár Úr óriási tapasztalattal bír a zenei tárgyak oktatása terén, de azt gondolom, a digitális oktatásban még így sem lehetett egyszerű a tananyagot átadni. Hogyan sikerült megvalósítania?

A felvetett kérdés teljesen jogos, leginkább azért, mert készségtárgyakról beszélünk. Ott, ahol – pl. a 3-6. osztályos ének tankönyvek esetében – úgy éreztem, hogy némely hallgatónak nehézsége lehet majd a későbbi számonkérésnél, a legegyszerűbb és legpraktikusabb, leginkább ’felhasználóbarát’ megoldásként azt választottam, hogy szolmizálva felénekeltem az összes tankönyvet. Az egyes népdalokhoz, illetve műzenei szemelvényekhez tartozó zeneelméleti, illetve népzenei ismereteket pedig heti rendszerességgel Skype-os vagy FB-os online órákon, illetve konzultációkon beszéltük meg. Ezek voltak az egyszerű esetek.

Hogyan tartotta meg a Zongora kurzusokat?

Olyan tárgyaknál, mint pl. a Zongora vagy a Karvezetés, a személyes együttlét hiánya döntő tényező, és hihetetlen kihívás volt ebben az oktatási szituációban. Mindkettőnél ugyanis, sokszor a ’tanári megmutatás’, sőt, a tényleges kontaktus szükséges. A zongora esetében, például, hogy egy motívumnál, egy frázisnál, vagy egy ujj-alátevésnél hogyan vezesse, vagy éppen ne vezesse az alkarját, a könyökét. Ott van aztán még az egyéni zenei/zenélési és zongoratechnikai problémák (és persze: erények) kérdése, ami a darabok kiválasztásánál döntő jelentőségű lenne, de amire – személyes kontaktus híján – most csak közelítő pedagógiai válaszokat lehetett adni. Próbáltam ezért olyan darabokat választani, mely a hallgatók jelenlegi szolfézs, illetve zeneelméleti tanulmányaihoz is illeszkednek, valamint, melyeknek későbbi pedagógiai munkájukban is hasznát veszik. Ugyancsak személyes jelenlétet igénylő lett volna – különösen a kezdő zongoristák esetében – az ujjrend kérdése. Itt ugyan megpróbáltam olyan ujjrendeket javasolni, illetve beírni a kottákba, ami körülbelül illik az átlagos kézfelépítéshez, ugyanakkor arra biztattam a hallgatóimat, hogy amennyiben olyan, számukra ’kényelmesebb’, a kézalkatuknak megfelelőbb ujjrendet dolgoznak ki, mellyel a zenei anyagot jobban szolgálhatják, akkor válasszák azt. Ez tehát az ő részükről is jókora belefektetett munkát jelentett, de ennek az önállóságnak bőven megtérülő lesz a haszna, a későbbiekre nézve is.

A Pedagógusképző Karon több zongora és próbahelyiség áll a hallgatók rendelkezésére. Hogyan tudtak a hallgatók ezek nélkül gyakorolni?

Az oktatói tolerancia döntő fontosságú ebben a helyzetben. Miután a hallgatók nem járhattak be gyakorolni, többségüknek pedig nincs zongorája, meg kellett elégedni a keyboard-os gyakorlással – esetleg valahová bekéredzkedve, a lakóhelyükön. És voltak olyanok is, akiknek erre sem volt lehetőségük. Itt is jelentős szabadságot illett adnom: ki-ki olyan szoftvert, ’zongora applikációt’ töltött le a gépére, amit tudott (vagy, amit a gépe kapacitása ’elbírt’). Ezért – ilyen esetekben – olyan feladatot kínáltam fel, ami ugyan csak kevéssé, vagy alig fejlesztette a hallgató zongorajáték-készségét, viszont, mondjuk, a basszuskulcs abc neves gyakorlását igen. Persze, mindezzel együtt, a hallgatóknak is szokatlan, s egy idő múlva talán frusztráló is lehetett ez a helyzet. Bevallom, ezt próbáltam oldani, amikor a ’komoly’ zene mellett, azt kicsit félretéve egy könnyedebb, de értékes és nemes ’könnyűzenét’, a ’Greensleeves’ olyan verzióját küldtem el nekik, amit nem csak le is tudnak játszani, de – áttételesen – még a szolfézs, illetve zeneelméleti tanulmányukkal is összefüggésbe tudunk hozni.

A zenei műveltségterületes hallgatók Karvezetés kurzusát hogyan sikerült megoldania?

A Karvezetés tárgynál a lényeg éppen az lenne, hogy a hallgató a csoportjának vezényelne, mely – élő rendszerként – azonnal és pontosan lereagálja a karvezető mozdulatait, gesztusait, s akként szólal meg. Éppen ezekből a zenei reakciókból lehet(ne) levonni a vezénylés esetleges hibáinak tanulságait, s megfelelőbb vezénylési technikával jobbá tenni a zenei/zenélési folyamatokat. E nélkül, otthon csak feltételezni tudja a hallgató, hogy amit csinál, az jó. Itt, ezzel kapcsolatban kell, hogy megemlítsem, hogy a technika, illetve informatika mindenki által ismert általános korlátai (idő-szétcsúszás, a gépi- és internetes részleges túlterhelések általi, helyi szintű, eseti ’belassulás’, a hangtorzulás stb.) miatt semmi esélyünk nem volt arra, hogy egy olyan, másodpercről másodpercre kontrollált, érzékeny folyamatot, mint pl. a kórusnak történő vezénylés, ’éles online’-módban, quasi ’konferencia-hívásként’ kivitelezni lehessen.  

Ezek természetesen csak elszórt példák, de jól kifejezik azokat a nehézségeket, amivel találkoztam és próbáltam rá a hallgatók számára elfogadható megoldást keresni, hogy legalább az eredeti, ’normális’ órák érzete megmaradjon.

Ezt hogyan sikerült megoldania? És egyáltalán, hogyan lehet a félév végén a tudásszintet mérni?

Nem egyszerűen csak a tanításról szólt a nehézség. Az ezekhez a tantárgyakhoz illeszkedő képi, audió- és videóanyagok rendkívül nagy tárhelyigénnyel lépnek fel, olyannyira, hogy egyetemünk – amúgy nagy kapacitással bíró – rendszere sem elégséges ehhez. Tehát csak egy speciális, kettős virtuális rendszerbe történő feltöltéssel lehetett egyáltalán megoldani ezt a problémát. Visszatérve a kérdésére: az utóbbi tantárgy, a karvezetés esetében, ahol ráadásul kétszólamú művekkel foglalkoztunk, akként dolgoztam, hogy első lépésként külön anyagként feltöltöttem a kottaanyagot. Második anyagként audiófelvételt készítettem: az alsó szólamot énekeltem, közben a felsőt az elektronikus zongorán játszottam. (Ha éppen ebben a zongoraszólamban volt egy gyors crescendo, majd decrescendo, akkor bizony mindeközben a másik kezemmel a potmétert is csavargatni kellett. Nem volt egyszerű…) Aztán, végül ezt az anyagot a gépemre feltöltöttem, s onnan visszajátszva, a hangfalaimon kierősítve, egy rögtönzött állvány meg a mobiltelefonom segítségével, oktatói segédanyagként a ’kamerába vezényeltem’, közben instrukciókkal segítve a hallgatókat – ha kellett, akár angolul, az éppen nálunk tanuló ERASMUS-os külföldi hallgatók miatt. Végül ezt az anyagot is feltöltöttem a hallgatók által elérhető virtuális térbe. Magunk között szólva, ez a ’házi stúdióm’, kinézetét tekintve is, igen komikus volt, de a helyzet kezelésére ez tűnt a leginkább alkalmasnak. 

A számonkérés pedig akként zajlott/zajlik, hogy a hallgatók a nekik küldött hanganyagra ’rávezényelnek’, s ezt egy nekik szemben lévő kamerával (praktikusan: a mobiltelefonjukkal) felveszik (hogy quasi ’virtuális kórustagként’ a vezénylésüket érzékelni és értékelni lehessen), s azt a felvételt elküldik nekem.

A hallgatók házi feladatának mennyiségét kellett-e növelnie?

Nem. Azt gondolom ugyanis, hogy – függetlenül ettől az oktatási szituációtól – nem a kiadott feladatok mennyisége határozza meg az oktatás színvonalát. Ezért – ahogyan addig is – inkább ezen feladatok komplex megközelítésére helyeztem a hangsúlyt. Tehát arra, hogy egy bizonyos kiválasztott zenében a szolfézs, a zeneelmélet, a zeneirodalom, a zongora és a karvezetés tárgyakhoz egyaránt kapcsolódó munkára egyaránt legyen lehetőség. Ezen kívül, korrektebbnek gondoltam, hogy redukált oktatói lehetőségeimhez csak annyi és olyan feladatot adjak és kérjek majd, ami inkább előbbre viszi és motiválja a hallgatókat, mintsem hogy frusztráltabbá tegyem őket.

Összességében mi véleménye, az összbenyomása erről az oktatási formáról?

Ambivalensek az érzéseim, mert Janus-arcúnak érzékelem és értékelem a helyzetet. Ebben a kényszerhelyzetben ugyanis, egyik oldalról, talán nem túlzás állítani; kármentés folyt, hiszen az oktatás színvonala e zenei tárgyak ’digitális térben’ történő tanításában óhatatlanul károsodik. Ugyanakkor, a hallgatók jóval nagyobb önállóságra kényszerültek, aminek pozitív hozadéka lehet későbbi saját pedagógiai munkájukra nézve. Magamra érvényesen, pedig: Eddigi szakmai életemben a kreativitás leginkább spontán jelenség volt. Most óráról órára, mondjuk így: tudatosan kellett kreatívnak lennem; kitalálni olyan szakmai anyagokat olyan technikai, illetve informatikai megoldásokkal együtt, melyeket én is és a hallgatók is egyaránt tudunk kezelni. Olyanokat, amikre előzőleg sosem volt, s remélem, hogy hasonló ok miatt többet nem is lesz szükségem. Mindenesetre, a kényszer nagy tanítómester. 

Köszönjük és munkájához további sok sikert kívánunk!

NJE kommunikáció

•