erőszak szexuális erőszak nevelőszülő

Ötéves korától erőszakolták a nevelők

Kitálalt egy bántalmazott árva, a bűnösök elévülés miatt megúszták Hogy lehet az, hogy emberek képesek azzal a tudattal élni, hogy más valakit a szakadék szélére űztek? Miért fordítják el a fejüket az emberek? Hogyan „tussolódnak” el dolgok? A bürokrácia hányingerkeltő útvesztőit sokszor kibúvóként alkalmazzák? És mit tudunk tenni mi, újságírók? Ha megírjuk a történeteket, beperelnek bennünket, ha hallgatunk, akkor azzal saját magunkat köpjük szemen. Hát nem fogjuk be a szánkat… Egy történetről számolunk be, bár a neveket a történet súlyossága miatt meg kellett változtatnunk. A számonkérést és a meghurcoltatást elkerülendő a helyszínt sem fedjük fel.

Több mint tíz évvel ezelőtt történt az eset. Adott egy testvérpár, amely egy gyermekalapítvány pártfogásába került. De ahelyett, hogy segítettek volna rajtuk és a többi árva, illetve hátrányos helyzetű gyereken, még rosszabbá vált sorsuk.

György – aki elmesélte ezt a sztorit – akkor 5 éves volt, Albert pedig csak 3, amikor ahhoz a bizonyos szervezethez kerültek. Életük hamarosan pokollá vált.

György állítása szerint az alapítvány dolgozói hosszú éveken keresztül bántalmazták a testvérpárt verbálisan, fizikailag és szexuálisan. Csak néhány példa: a kádban fürdött Albert, mikor bement hozzá az egyik „segítő” és el kezdte fojtogatni őt a víz alatt. Volt, hogy kikötözték, szájukat leragasztották és vizes övvel verték mindkettejüket. Az egyik idősebb nő, aki a szervezetnél dolgozott, arra kötelezte Györgyöt, hogy simogassa a nemi szervét, majd az igencsak beteges asszony be is kapta a hímvesszőjét az akkor még csak 10 év körüli fiúnak. Egy felnőtt, külső patronáló férfi, aki szintén kapcsolatban volt az alapítvánnyal, análisan inzultálta a kisfiút, számos alkalommal. Az említett abúzusok azonban csak kisebb töredékei annak, amit ezek az ártatlan gyermekek – elmondásuk szerint – elszenvedtek. Egyik alkalommal úgy megverték Györgyöt, hogy orvoshoz kellett vinni a sérülései miatt. A doktor behívta a nevelőasszonyt, aki így magyarázta a történteket: „hirtelen leesett a lépcsőn a gyermek” vagy „nekiszaladt a szekrénynek” – mindegy is, a lényeget értjük, nem került napvilágra a bántalmazás.

A mára felnőtt György elmondta, hogy voltak olyan gondozók is, akik tudtak ezekről a dolgokról, mégsem tettek semmit. Félthették az állásukat vagy tarthattak attól, hogy nekik is felelniük kell bűnrészesség miatt a bíróság előtt, ha mindez kiderül. Sehova nem tudtak fordulni a fiúk, senki nem segített nekik, nem volt hova menjenek. Ezek fényében nem csoda, hogy mind a ketten a pszichiátriák rendszeres vendégeivé váltak. György több ízben öngyilkos akart lenni, melynek hegei még mindig fedik a testét, a lelki sérülésekről már nem is beszélve. Éveken keresztül droggal és alkohollal próbálta enyhíteni fájdalmait, eltemetni magában a történteket. Ez annyira „sikerült”, hogy igazoltan skizofrén betegségben szenved György, és labilissá vált.

Szuicid hajlamai folyamatosan jelen vannak az életében, illetve rendszeresek a dührohamai. Albertet pedig nemrég engedték ki a pszichiátriáról.

Jelen pillanatban György egy idős hölgynél lakik, aki próbál neki segíteni mindenben, és van munkahelye is. S bár ma már józan, képtelen megszabadulni szellemeitől. Megkereste hát a szervezet központját.

Elmondta az ottaniaknak, hogy mi történt vele és testvérével az alapítvány egyik kirendeltségében. Mielőtt bárki kételkedni kezdene, György állapotát kirendelt igazságügyi pszichiáter is megvizsgálta, amit a központ rendelt el. Az ezzel kapcsolatos papírok is a birtokunkban vannak. A szakember szerint a kis Györgyöt és szeretett testvérét, Albertet igenis bántották.

Ez tény. György az igazságot keresve jutott el hozzánk. A szervezet a szakvéleményt követően jelentős összeget ajánlott fel neki, hogy segítse életét. György természetesen elfogadta a pénzt, mivel az évek során adósságai halmozódtak fel, amelyeket ki akart egyenlíteni. A szervezet dolgozói ezenfelül egy év terápiás kezelést fizetnének számára, de nem kér belőle. Az alapítvány továbbá feljelentést tett a rendőrségen.

Azonban azok, akik ügyében esetleg igazságot tudtak volna tenni, elévülés miatt lezárták a nyomozást.

Kihez tud fordulni egy bántalmazott ember, ha mindenhonnan csak elutasítást kap? Főképp, ha bízott a rendszerben, annak ellenére, hogy éppen a „rendszerben” dolgozók tették tönkre életét. György számára – saját elmondása szerint – az a legszörnyűbb, hogy testvérét, akit mindenkinél jobban szeret, nem tudta megvédeni az abúzusoktól.

Igazságkeresésében senki nem állt mellé. Sem az orvos kiskorában, sem a pszichiáterek, sem azok, akik tudtak azokról a bántalmazásokról, melyek teljesen átformálták a fiúk életét, sorsát. György a mai napig nem tud senkivel szexuális viszonyt kezdeni. Öngyilkossági kísérletei következtében olyan komoly hegek csúfítják a testét, amelyeket látni is szörnyű. Szinte „kibelezte” magát a múlt elviselhetetlen retteneteinek felidézését követően. Nem tudja elviselni, feldolgozni az alapítvány „védelmező” falai közt történteket.

De visszatérve a rendőrséghez: vajon hozzájuk bizalommal fordulhatott György? Vagy a médiához? Megtette, megpróbálta. Pár évvel ezelőtt több országos és regionális médiumot is megkeresett. Azonban, mivel akkor még nem történt feljelentés az ügyben, nem foglalkoztak vele. A média sem törődik a dologgal, amíg nincs feljelentés az ügyben. Ám a rendőrség sem tud semmit tenni tizenéves távlatból.

Az egyik legégetőbb kérdés az volna, hogy az ilyen típusú bántalmazások a jelenben is folynak-e az alapítványnál? Ahogy régen nem tudtak róla, úgy fennáll a lehetősége annak, hogy ma is előfordulhat ilyesmi. Miért nem tesz közzé a rendőrség egy felhívást, miszerint jelentkezzenek olyan sértettek, akiket az elmúlt években ilyen és ehhez hasonló abúzusok értek bármilyen alapítványban, szervezetben a dolgozók részéről? Mikor és hogyan bűnhődhetnek meg azok, akik beteges vágyaikat egy alapítvány védelmének égisze alatt élhetik ki a gyermekek kiszolgáltatott helyzetének gyomorforgató és felháborító kihasználásával?

Pár évvel ezelőtt egy büntetőeljárás során elítéltek egy olyan férfit, aki patronálóként kötődött az alapítványhoz. Azt tudni kell, hogy korábban bárki lehetett patronáló, és akár el is vihette a gyereket egy hétvégére, családba szoktatni stb. A per végén a férfit szeméremsértésért és tiltott pornográfiáért le is ültették.

Az ügyben megkerestük a szervezetet is. A beszélgetés alkalmával sok mindenre fény derült. Mint már említettük, az eset sok évvel ezelőtt történt. Azok, akik ezeket a bántalmazásokat elkövették, már vagy nem élnek, vagy nyugdíjban vannak – a lényeg, hogy nem lehet őket felelősségre vonni. Mit tud tenni az alapítvány mostani vezetése?

Egyelőre annyit, hogy munkatársaik kidolgoztak egy ilyen esetekben alkalmazandó protokollt. Eszerint, ha hasonló ügyben keresik meg őket a régen náluk nevelkedett gyerekek, kivizsgálások várnak rájuk, és egy bizottság dönti el, hogy mennyi pénzt és milyen segítséget is kaphatnak az áldozatok. Továbbá – most már – azok, akik a szervezetnél akarnak dolgozni, vizsgálatokon, szűrőkön és komoly gyakorlati felkészítésen mennek keresztül. Rendőrségi feljelentést pedig minden esetben tesznek, akkor is, ha az eset már nagyon régen történt.

Ez a rendszer működhet, de vajon meddig? Általában nem mernek szólni a gyermekek, ha bántják őket. Közülük sokan azt hiszik, az ő hibájuk. Az említett történet is bizonyság arra, hogy joggal vélhetik azt a fiatalok, hogy sehol sem állnak melléjük.

De nézzünk egy kis statisztikát. 2016-ban 9841 18 év alatti gyermek ellen követtek el bűncselekményt, ebből Bács-Kiskun megyében 495 fiatal érintett. Ennyiről tudnak hivatalosan a hatóságok, noha ez a szám sem kevés.

Sok a megválaszolatlan kérdés. Ez a cikk pedig nem a válaszok megtalálásért íródott, hanem azért, hogy tudassuk: nincs rendben az, hogy gyermekek ezreit bántják! Nincs rendben az, hogy beteg emberek a gyermeki ártatlanság megrontóivá válnak! Nincs rendben az, hogy sok esetben nincs megoldás! Nincs rendben, hogy megússzák a bűnösök.

•