„Nem a klienssel beszélgetek Istenről, hanem Istennel a kliensről”

Interjú a lelkigondozásról Molnár Ferenccel, a Reménység Háza munkatársával

A krízisek az élet természetes részei – míg azonban valakinek egyedül, saját erejéből vagy a családja, barátai támogatásával sikerül átvészelni ezeket, addig másnál ezek az élethelyzetek olyan elakadást okozhatnak, amelyen csak szakértő segítségével tud átlépni. Ehhez kaphat támogatást Kecskeméten például a Reménység Házában. A keresztény lelkigondozói és mentálhigiénés tanácsadásról Molnár Ferencet kérdeztük. A Rév Szolgálat intézményvezetője, egyben a Reménység Háza alapítója teológus, tanár, szociális munkás és mentálhigiénés lelkigondozó végzettséggel is rendelkezik.

– Az elmúlt húsz évben sok olyan emberrel találkoztunk, akik nem függőségi vagy pszichiátriai problémával kerestek meg bennünket, hanem életvezetési, lelki, értelemkeresési kérdéseik voltak. Ez indította el bennünk azt, hogy a professzionális lelkigondozói-mentálhigiénés tanácsadásra is hangsúlyt fektessünk. Emellett különböző terápiás lehetőségeket – családterápiát, autogén tréninget – is igyekszünk elérhetővé tenni, illetve önismereti csoportokat – pszichodrámát és bibliodrámát – is szeretnénk indítani. Fontosnak tartjuk, hogy ezek ne csak a fizetőképes közönség számára legyenek elérhetőek, ezért a szociálisan hátrányos helyzetben lévőknek részben díjmentesen, részben pedig alapítványi támogatással kínáljuk ezeket.

– Mit takar tulajdonképpen a lelkigondozás kifejezés? Mennyiben más vagy több, mint a mentálhigiénés tanácsadás?

– Úgy fogalmaznám meg, hogy minden lelkigondozó mentálhigiénés szakember, de nem minden mentálhigiénés szakember lelkigondozó. Szakmailag ugyanazt végezzük, mint egy mentálhigiénés szakember, de emellett hitéleti végzettséggel is rendelkezünk, és spiritualitásunknak, világnézetünknek fontos része az Isten-kapcsolatunk. Sokan egyházi állást is betöltünk, én például a Nagytemplom diakónusa vagyok.

A lelkigondozás tehát a mentálhigiénés tanácsadásnak az a módja, ahol a lelkigondozó a hozzá forduló klienst a teljes testi, lelki, szociális és spirituális valóságában nézi. Hiszünk abban, hogy minden embernek van spirituális dimenziója, és hogy mindenkiben ott van az a vágy, hogy meghaladja a földi, fizikai, hétköznapi valóságát.

 – A kliensnek is hívő embernek kell lennie?

– Vallásától, hitétől, világnézetétől függetlenül bárki kérhet lelkigondozói segítséget. A lelkigondozottnak nem kell, hogy legyen Isten-kapcsolata, a lelkigondozónak azonban igen. Viszont, hacsak a kliens kifejezetten nem kéri ezt, a lelkigondozó nem beszél a klienssel Istenről – ellenben annál többet beszélget magában Istennel a kliensről.

Úgy is mondhatnám, hogy a Szentlélek segítségét kérem ahhoz, hogy a lelkigondozás során jól tudjak segíteni. Olyannak próbálom látni a klienst, amilyennek Isten látja őt, és ezt a „képet” próbálom megmutatni neki is. Ezzel a perspektíva-váltással, horizont-tágítással tudok neki segíteni.

– Említette már, hogy lelkigondozói-mentálhigiénés segítséget életvezetési, lelki, értelemkeresési kérdések kapcsán igényelnek az emberek. Mik lehetnek ezek? Tipikusan milyen életszakaszokban keresik meg Önöket?

– Az elmúlt hónapokban azt tapasztaltuk, hogy a járvány sok embert szembesített olyan spirituális kérdésekkel, amelyekkel eddig nem foglalkozott. Sokakban megfogalmazódott, vajon mi lesz velük, hogyan fogják elviselni, túlélni, ha például elveszítik idős hozzátartozóikat, ha nem lesz munkájuk, vagy ha megbetegszenek. Ezek a kérdések áttételesen ugyan, de mégis csak az élet végső céljára, értelmére vonatkoznak.

Lelkigondozást általában akkor kérnek az emberek, amikor normatív vagy rendkívüli krízisbe kerülnek. A normatív krízisek az élet természetes velejárói, olyan események, amelyek általában mindenkivel megesnek. Ilyen például a házasságkötés vagy éppen a kapcsolat válsága, a gyermek(ek) születése, vagy amikor elhagyják a családi fészket, de ezek közé tartozik a nyugdíjba vonulás és a szülők elvesztése is. Rendkívüli krízis például egy súlyos diagnózis kézhez vétele vagy más, nem feltétlenül mindenkivel megeső trauma elszenvedése.

Vannak, akiknek ezek átvészeléséhez, megküzdéséhez nincs szükségük külső segítségre, mert olyan családi mintákat láttak, olyan külső-belső erőforrásokkal rendelkeznek, amelyek segítségével nagyobb megrázkódtatás nélkül sikeresen veszik az akadályokat. Sokan vannak azonban azok is, akik egy-egy ilyen helyzetben értő támogatást igényelnek.

– Hogyan tudnak segíteni a klienseknek? Milyen erőforrásokat tudnak mozgósítani bennük?

– A lelkigondozó és a mentálhigiénés segítő is alapvetően a jelenlétével és a meghallgatásával dolgozik először. Önmagunkat háttérbe húzva adunk teret a kliensnek a kibontakozásra. Olyan elfogadó, empatikus környezetet biztosítunk számára, amelyben szabadon beszélhet a belső folyamatairól. Bizalmi kapcsolatot alakítunk ki, amelyben az általa eddig leginkább rejtegetett vagy szégyellt dolgokról is beszélhet, mert tudja, hogy nem ítéljük el érte.

Ha szükséges, kérdésekkel segítjük őt a verbalizálásban, vagy ha nem sikerül szavakba öntenie a gondolatait, akkor például asztalszínpadon jeleníttetjük meg vele az érzéseit, a kapcsolatait. Minél többször írja le nekünk a belső világát, rakja össze előttünk a történetét, úgy válik saját maga számára is egyre koherensebbé a helyzete. Közben a lelkigondozó segítő kérdésekkel, illetve egy hiteles értékrend felmutatásával és a különféle választási lehetőségekre való rámutatással is bekapcsolódik a folyamatba, szükség esetén pedig rávilágít a kliens korábbi inkoherens döntéseire.

Mindezek révén növekszik a kliens önmegértése és önértékelése, illetve képessé válik az önálló cselekvésre.

– És ha az az út, amelyet a kliens megtalálni vél, Ön szerint nem a legjobb, sőt meglátása szerint ezzel megint csak a vesztébe rohan, akkor felhívja erre a figyelmét? Vagy ezen át kell mennie a kliensnek és a saját bőrén kell megtapasztalnia, hogy más döntést kellett volna hoznia?

– Mivel egy katolikus intézményben vagyunk, hadd fordítsam ezt egy nagyon konkrét példára: valaki idejön, hogy házassági krízisben van. Én a személyes értékrendemből fakadóan amellett foglalnék állást, hogy amíg egy házasságot meg lehet menteni, addig a megmentésen kell dolgozni. De ha a kliensem a mentálhigiénés-lelkigondozói folyamat végén arra az elhatározásra jut, hogy elválik, akkor nekem a szemem sem rebben, hiszen én nem a döntéséért vagyok felelős, hanem a kettőnk közötti kapcsolatért. A döntésében tehát nem befolyásolom, de minden segítséget megadok neki ahhoz, hogy a saját élete szempontjából a lehető legjobb döntést hozza meg.

– Azt mondja, a szeme sem rebben. A szíve azért összeszorul?

– Hogy kudarcnak tekintem-e azt, ha a kliens az én értékrendemmel szemben hoz döntést? Nem. Ha biztos vagyok abban, hogy végigkísértem őt az útján és szakmailag megtettem mindent, ami tőlem elvárható, akkor nem.

Ma már egyébként katolikusként is könnyebben kísérek valakit azon az úton, ha el akarja hagyni a férjét-feleségét. Továbbra is vallom a házasság szentségét, de ha annak látom szükségét, akkor felhívom a figyelmet a szétköltözés intézményére. Az agyonveretésig a katolikus egyház sem kéri, hogy ki kell tartani a másik mellett; ahol bántalmazás, megalázás van, ahol nem emberhez méltó az élet, és már nem segítenek a bevett módszerek, ott javasolható ez a lehetőség.

De a legtöbb esetben nem ilyen éles kérdésekben kell a kliens mellé állnunk és a lelkigondozás célja a kliens oldaláról nézve nem egy konkrét döntés kimondása. Gyakran foglalkozunk gyászolókkal, súlyos betegekkel, vagy épp kísérünk el valakit a haláláig. Ilyenkor jellemzően sorra vesszük a kliens életének nagy fordulópontjait, az elrendezendő dolgokat, segítjük a bocsánatkéréseket és a megbocsátásokat, a régi sérelmek feldolgozását – és mindeközben keressük ezekben az értelmet, a célt.

Azért is adtuk a Reménység Háza nevet ennek a szolgáltatásnak, mert meggyőződésünk, hogy mindig, minden helyzetben van tovább, és a terhek alatt roskadozó embereknek ezt a reményt akarjuk továbbadni.

– Ismerősök lelkigondozását is vállalja?

– Valóban nem szerencsés a legközelebbi ismerősöket professzionális keretek között lelkigondozni, viszont Kecskemét kisváros ahhoz, hogy senkivel soha semmilyen előzetes kapcsolódásom ne legyen. Nem zárkózom el tehát ez elől, de mivel többen vagyunk, igyekszünk a velünk szorosan ismeretségbe tartozó klienseket átadni másik kollégának.

Ugyanakkor lelkigondozóként természetesen a hétköznapi kapcsolataimban is más attitűddel veszek részt. Amikor ugyanis találkozom valakivel, mélységben is megszólíthatom a másikat. Mondhatok neki annyit, hogy „Szervusz, látom, jól vagy”, de fordulhatok felé úgy is, hogy „Szervusz, mintha gondterhelt lennél”. Ezeket az ajtónyitogató kérdéseket a munkahelyem ajtajain kívül is gyakran fölteszem.

Zsolczainé Vitális Judit