Lejtőről emelkedőre

Interjú a függőségek természetéről és a velük való megküzdés lehetőségeiről

Édesapja alkoholbeteg volt, egész életét ennek a szenvedélynek a jegyében élte le, és így is halt meg. Nemrégiben néhány esemény a felszínre hozta ezt Hegymegi Istvánban, és pályamódosításra indította őt. Elvégezte az addiktológiai konzultáns képzést, és most két kollégájával addiktológai magánellátó rendszert nyitott Kecskeméten. Különféle függőségekben szenvedő embereknek kívánnak segítséget nyújtani ahhoz, hogy sikerrel fordíthassák meg életük irányát.

– A függőség úgynevezett progresszív, vagyis egyre fokozódó, súlyosbodó betegség: nem gyógyítható és ilyen értelemben halálos – ugyanakkor megfelelő terápiával szinten tartható és jól kezelhető.

Két típusát – a szerhasználatit és a viselkedésit – különböztetjük meg. A kémiai szerektől való függőségek közül az alkohollal kapcsolatos a leggyakoribb. A gyógyszer- és a kábítószer-függőség mellett pedig a legális drogok, a dohánytermékek és a koffein tartalmú, a központi idegrendszerre ható cukros üdítőitalok mértéktelen fogyasztása is ebbe a körbe tartozik. A viselkedési zavarok például munka-, társ-, vásárlás-, internet-, játék-, testedzés-függőségben mutatkoznak meg.

– Vannak közös nevezőik a különféle függőségeknek?

– Általánosságban úgy fogalmazhatunk, hogy az érintett mindig a családjának, a környezetének a tünete, és a függősége egyfajta válaszreakció a rossz, egészségtelen működésre.

Az is elmondható, hogy a szenvedélybetegek soha nem a függővé válás szándékával vetik bele magukat a később kóros mértéket öltő tevékenységbe: mindig rekreációs célból, a buli kedvéért, önjutalmazásképpen kezdenek inni, kábítószert fogyasztani – de ugyanígy akár vásárolni, játszani is – az érintettek. A különféle szerek, tevékenységek, úgy érzik, felszabadítják, vagánnyá teszik őket, örömöt okoznak, bátorságot adnak nekik. Ez az élmény, tapasztalat hajtja őket abba az irányba, hogy újra és újra a szerhez nyúljanak. Ez fordul át egy idő után abba, hogy a szer nélkül már elvonási tüneteik lennének, és a céljuk ekkor már a rosszullét, a szenvedés minimalizálása.

Közös továbbá a függőségekben az is, hogy a „függő karrier” mindig elmagányosodást eredményez: az érintett végső soron izolálódik a környezetétől, sérülnek a kapcsolatai, leépül, megszűnik az őt körülvevő szociális háló.  Ez aztán még tovább gerjeszti a folyamatot: ha már úgyis egyedül van, akkor „még egy lapáttal tesz” a szenvedélyére.

– Jellemzően hogyan viszonyul a társadalom a szenvedélybetegekhez vagy a viselkedési függőségekben érintettekhez?

– Nem egységes a reakció, amit egy-egy függőség kivált. Általánosságban ugyanakkor elmondható, hogy az elfogadás helyett ellenszenvvel találkozik a társadalom részéről az érintett, és ez nagyban nehezíti azt, hogy felvállalja, ilyen jellegű gondja van. A kettős mércére is van példa: Magyarországon például az alkoholfogyasztás tekintetében a férfiakkal jellemzően nagyon toleránsak vagyunk, sokkal többet elnézünk nekik, mint a nőknek. Őket erősen elítéljük, ezért is sokkal gyakoribb körükben az, hogy zugivóvá válnak. A munkafüggőket pedig nagyon is szeretik a munkaadók, és önkéntelenül is támogatják a kóros működés fennmaradását…

– Említette már, hogy egy ponton a függőség tárgya maga alá gyűri az érintettet, és uralja a gondolatait, irányítja az életét. Ezért is olyan nehéz felismernie, hogy gondban van?

– A függőség a tagadás és a szégyen betegsége is. Az érintett szégyelli, hogy nem tud e nélkül élni, működni, és a társadalom elítélése is abba az irányba hajtja őt, hogy leplezze, amíg csak lehet. És amikor már nem tudja titokban tartani, akkor is úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Az első lépés a legnehezebb: felvállalni és bátran odamenni az orvoshoz, hogy segítsen.

A felismerés gyakran nagyon későn történik meg: az alkoholfogyasztás például 20-30 év alatt teszi annyira tönkre a szervezetet, hogy komoly egészségügyi problémákat hoz a felszínre. A belgyógyászatokon fekvők hatvan százalékánál a betegség gyökéroka az alkohol. Ilyenkor azonban már visszafordíthatatlan károsodásokat okozott, és már csak a tünetek enyhítésére van mód.

Értelemszerűen: minél előbb megtörténik a felismerés, illetve minél nagyobb a változtatásra irányuló motiváció, annál nagyobb hatásfokkal lehet segíteni a felépülni vágyóknak.

– Mennyire gyakori az, hogy az érintett kér segítséget, illetve az, hogy helyette a hozzátartozói keresnek szakembert a probléma orvoslására?

– A környezet – házastárs, felnőtt gyerek, munkaadó vagy munkatárs – igen sokszor előbb ismeri fel a problémát, és keres valamiféle megoldást. De ha ez a segítő szándék nem találkozik az egyén szándékával, akkor nagyon kis hatásfokkal működik. A kierőltetett együttműködések esetén – amikor csak azért fordul szakemberhez az érintett, mert mondjuk valamiféle ultimátum elé állította őt a környezete, vagy kriminalizálódott és a hatóság utalta őt terápiára, konzultációra – nagyon hiányzik a személyes meggyőződés. Ha nincs meg a stabil belső motiváció, az előbb-utóbb kibukik és akadályt jelent a terápia során.

– Hogyan tudnak segíteni a családtagoknak a függő személy gyógyulás iránti elköteleződésének kialakításában, elmélyítésében?

– Előkészíthetünk például egy családkonzultációt, amelyre nem valamiféle parancsjelleggel hívjuk meg őt, hanem egy kötetlen együttlétre invitáljuk, amelytől nem kell tartania. Ezt a kis időt kell jól kihasználnunk arra, hogy elindítsunk egy együttműködést a célszeméllyel. Egy-egy ilyen alkalommal nem a problémával szembesítjük az érintettet, hanem a változás lehetőségét mutatjuk meg neki, felvillantva, mit nyerhet azzal, ha új alapokra helyezi az életét.

– Többször elhangzott már a motiváció fontossága. Miért olyan fontos hosszú távú célokat felállítani?

– A szermentességet viszonylag rövid idő alatt el lehet érni. Az alkohol elvonási tünetei egy hét, a kábítószer elvonási tünetei egy hónap alatt elmúlnak. De attól még az a működésmód, amely miatt korábban a szerhez nyúlt az illető, megmarad! Ezen kell változtatni, különben a beteg nem gyógyul, hanem csak szert vált, egy másik függőségbe csúszik bele. Ezért meg kell mutatni, hogy mi volt a  rossz üzemmód, és meg kell találni a jól működés lépéseit. Ez egy élethosszig tartó tanulási folyamat.

Vannak olyan bentlakásos programok, kórházi kezelések, amelyek során a környezetből kiszakítva, új helyen kezdődik meg a személyiség 
újraépítése.  Számos önsegítő lehetőség egészíti ki ezeket, gondolok itt például az anonim alkoholistákra, ahol az érintettek olyan közegben találkoznak egymással, amelyben letehetik a szégyen terhét, és nyíltan beszélhetnek a betegségükről. És vannak a miénkhez hasonló módszerek, amelyek az egyéni és családkonzultációkra építenek. Ezeknél nagyon intim módon, a titoktartás kötelezettsége mellett beszélgetünk a kliensekkel.

Bármelyik módszerrel találkozik is az érintett, fontos, hogy meglegyen benne a szándék arra, hogy megfordítsa az irányt: lejtő helyett emelkedő pályára álljon, és elinduljon lépésről lépésre felfelé. Az egyéni konzultációk elején arra kérjük a klienst, fogalmazza meg a személyes céljait, és aztán mi ennek elérésében fogjuk segíteni őt. Ilyen cél lehet például az, hogy újra munkába tudjon állni, hogy jó kapcsolatot tudjon kialakítani a gyermekeivel, szóval, hogy örömteli életet tudjon élni.

– Miben tud segíteni egy addiktológiai konzultáns?

– Például a bátor, asszertív, énképviselő, énvédő kommunikáció elsajátításában, annak a felismerésében, hogy joguk van nem bent maradni egy-egy fojtogató helyzetben és nem szerrel vagy más pótlékkal oldani a szorongásukat. A függőség háttere ugyanis gyakran a családtagok közötti dinamikában, szereposztásban rejlik, és az ott felhalmozódott feszültségét próbálja enyhíteni vele az érintett.

Amellett, hogy a kliensnek segítünk elemezni a fennálló helyzetet, a családtagokkal is próbáljuk megértetni az összefüggéseket. Ahhoz ugyanis, hogy változásokat érjünk el, velük is foglalkoznunk kell, adott esetben őket is meg kell győznünk arról, hogy kívülről jól avatkozunk be, hogy azok a dolgok, amelyekre a kliensünket bátorítjuk, nekik is jók lesznek. Mert ez elsőre nem feltétlenül nyilvánvaló minden esetben. Például ha a függőség hátterében a nemet mondás képességének hiánya is szerepel, akkor az nemcsak abban jelentkezik, hogy például az alkoholra nem tud nemet mondani az illető, hanem abban is, hogy a szülőjével vagy a házastársával szemben is képtelen erre. És ha most a konzultációk hatására a szülő vagy a házastárs azzal találkozik, hogy az eddig magát mindig az ő kéréseinek alávető fél egyszer csak elkezd kiállni a saját véleménye, akarata mellett, akkor ezt ne személyes támadásnak, hanem a gyógyulás, az épülés jelének vegye.

– És ha nem a jelen helyzet, hanem egy múltbeli elakadás, egy gyermekkori szorongás áll a háttérben?

– Ez is igen jellemző. De fontos hangsúlyozni, hogy az addiktológiai konzultációk során mi csak a jelennel és a jövővel foglalkozunk, a múlt feltárására nincs „jogosítványunk”. Ez csak terápia során valósulhat meg; ha erre van szüksége a kliensnek, akkor pszichológushoz, pszichiáterhez irányítjuk őt.

Fontos, hogy mi itt a Mentál-Addikt Konzultációs Irodában a saját felismerés után, saját elhatározásból érkező betegeket fogadjuk Kecskemét széles agglomerációjából. Elsősorban azokat várjuk, akiknek még van vesztenivalójuk, egzisztenciájuk, akiknek még vannak vágyaik, céljaik, nem akarják elveszíteni a családjukat, vagyonukat, akik még hisznek abban, hogy újra tudják kezdeni az életüket.  Abból indulunk ki, hogy ha valaki pénzt költ a gyógyulására, akkor ez a felelősségvállalásnak egy nagyon fontos megnyilvánulása. Hosszú távon pedig az edukáció terén szeretnénk szerepet vállalni, például vállalatokat szeretnénk érzékenyíteni a téma iránt, és felismertetni őket abban, hogy munkavállalóik mentális egészsége – és függőségmentessége – az ő szempontjukból is milyen fontos.

(Az interjú eredetileg a Kecskeméti Lapok 2020. március 19-i számában jelent meg.)