Kecskemét sport hegymászás

Kertész Zoltán, a legmagasabbra jutott kecskeméti…

Lábujjműtét karácsonykor

Sikeres, sok feladattal megbízott, dinamikusan fejlődő építőipari vállalkozást vezet, Kertész Zoltánt a kecskemétiek jelentős része mégsem szakmai tevékenysége révén ismeri. A Hírös-Róna Zrt. vezérigazgatója városunk legmagasabbra jutott polgára, olyan hegycsúcsokat hódított meg, amelyeket az országban is csak keveseknek sikerült. Ráadásul egy másik nagy szerelem ugyancsak a sporthoz köti: több mint két évtizede alapította és vezeti az SC Hirös-ÉP Egyesület gyermeklabdarúgó klubot.

Galéria

- A sport iránti rajongásom négy-öt éves koromban kezdődött. Óvodásként a kecskeméti leninvárosi általános iskola kerítésén át néztem a tornaórákat. Egyszer aztán Grosán Pali bácsi – aki akkor ott volt testnevelő tanár – behívott, úgyhogy hat-hét éves koromtól rendszeresen edzettem. Atléta vált belőlem, és mai is leginkább annak vallom magam. Pali bácsival igen sikeres volt a közös munkánk, ugyanis 1971-ben Úttörő Olimpia Bajnok lettem, és ugyan abban az évben, megkaptam az ÉV ÚTTÖRŐ SPORTOLÓJA különdíjat – mondta Kertész Zoltán. - Az általános iskola jó alapot adott. Grosán Pali bácsi félig az apám volt, többet voltam vele, mint az édesapámmal, aki egy építőipari vállalatnál, a DUTÉP-nél termelési vezetőként dolgozott. Ez meghatározta az én pályaválasztásomat is. Érettségi után a Műszaki Egyetem építőmérnöki karán statikus mérnöknek tanultam.

- Mikor, hogyan találkozott a hegymászással?

- Érettségi után barátokkal eljutottam a Tátrába, és ott idősebb egyetemistákkal találkoztunk, akik felmentek egy-két csúcsra. Melléjük szegődtem, és rájöttem, hogy én ezt jobban bírom, mint ők, akik hegymászó-jellegű emberek voltak az én akkori fogalmaim szerint. A mostani szerint inkább magashegyi kirándulók.

Előfelvételisként Ercsiben voltam katona, akkor már csak a hegymászás érdekelt. Volt egy mai is etalon könyv, Komarniczki Gyula: A Magas-Tátra hegyvilága, ami egy részletes kalauz a mászók számára. Azt kivettem a könyvtárból, de olyan ritka kötetnek számított, hogy megvallom bűnömet: nem vittem vissza, ezzel gyengítettem a hadsereget. Leszerelés után már szervezkedtem egy-két baráttal, és eljöttek velem a Tátrába. Akkor megmásztam a Gerlachfalvi-csúcsot, egy nehéz úton, mindenféle eszköz, felszerelés nélkül. Azóta nem mernék belevágni egy ilyen mászásba, de túléltem ezeket a kezdeti próbálkozásokat.

- Hogy lett a kezdő alpinistából profi csúcsostromló?

- Az egyetemen beléptem az Alpesi Rózsa nevű klubba. Minden időmet a hegymászás kötötte le, olyan szinten, hogy 1982-ben harmincnégyszer voltam a Tátrában. Szüleim nem is örültek neki, hogy többet járok hegyre, mint iskolába, de azért nagy nehezen végezgettem azt is. Az Alpokba 1983-ban jutottam el, akkor már egészen magas szinten űztem ezt a sportot. Egy hónap alatt megmásztam tizenkét négyezer méteres csúcsot, közülük talán a legismertebbek a Matternhorn és a Mon Blanc.

Ezt követően bekerültem a hegymászó élvonalba, és 1984-ben kijutottam az Elbruszra, a Kaukázusba, ahol megmásztam még több négy-ötezer méteres csúcsot, például a Donguz-Orunt és a Nakra-Taut is, elég nehéz utakon. Ekkor írták rólam a megyei napilapban, hogy Kertész Zoltán a legmagasabbra jutott kecskeméti. Talán nem szerénytelenség, ha azt mondom: ez azóta is igaz.

- Egy ilyen veszélyes sportág esetében azért nem mehet minden ennyire simán. Mikor kapta az első „pofont”?  

- Az egyetem elvégzése után, 1985 nyarán a Pamírban megmásztam két hétezer méter feletti csúcsot, a Kornyezsevszkaját és az akkor még Kommunizmusnak nevezett Iszmoili Szomonít.

Akkoriban még meglehetősen kezdetleges felszereléseink voltak, le is fagyott az egyik lábujjam. Később a bátyám, Gábor műtött meg. Karácsonykor, amikor éppen ráértünk, levágott belőle egy darabot.

Azért volt fontos, hogy működjön, mert a nagyujjam volt, és a foci már akkor is nagy szenvedélyem volt. A műtét után két hónappal a DUTÉP kispályás csapatának már tagja voltam, és ennek utódjában, az SC Hirös-Ép csapatában azóta is együtt focizunk néhányan az akkoriak közül. Hegymászóként egyébként szerencsére csak kisebb vészhelyzeteim voltak, kicsúszások, kisebb lavinahelyzetek, de lekopogom: elkerültem a nagyobb baleseteket, természeti csapásokat.

- Részese volt viszont egy olyan túrának, amikor elvesztették egy társukat. Mi történt akkor?

- A millenniumi expedícióval 2001-ben voltam a Mount Everesten, ahol egy tragédia miatt sajnos lekényszerültünk a hegyről. Az expedíció orvosát, a profi hegmászó dr. Gárdos Sándort vesztettük el. Hirtelen jött egy nagyon rossz idő, amikor 7800 méter magasságban voltak, Keresztes Koppánnyal fönnragadtak a rossz időben. Egy plusz éjszakát el kellett tölteniük, és utána lefelé jövetben kicsúszott, és közel ezer métert zuhanva vesztette életét. Megtaláltuk egy gleccseren, ahol tisztességgel tudtuk eltemetni.

- Beszéljünk inkább derűsebb pillanatokról. Említene néhány vidám esetet, amelyek útjai során történtek?

- Az Everest tibeti oldalán, ötezer méteren még van élet. Pásztorok, kis kunyhók, de egy-egy kocsma-szerű hely is előfordul. Volt, hogy mi is felkerestünk ilyet az utolsó csúcsmászás előtt. Lányok is voltak a csapatban, úgyhogy fergeteges hangulatok alakultak ki. A pókerezéstől az asztalon táncoláson át sok minden megtörtént. Éppen Gárdos Sanyival – aki sajnos már nincs köztünk – fordult elő, hogy egy elvesztett fogadás után egy amerikai hölgy pezsgőt ivott a köldökéből.

Emlékezetes az a történet is, amikor a Pamírban egy sikeres csúcsmászás után egy-két kumisszal és vodkával ünnepeltünk. Nekem ez olyan jól sikerül, hogy az aznap éjszakai 5-ös, 6-os erősségű földrengés közben azt hittem, az elfogyasztott nedűktől forog körülöttem a világ. Eközben a többiek kiugráltak, kirohantak a sátorból, mert féltek, hogy rájuk dől valami. Csak másnap, a reggelinél tudtam meg, hogy mi is történt valójában.

Azt sem felejtem el soha, amikor a 7495 magas Kommunizmus csúcson csárdást táncoltam Junko Tabei-jel. Ő volt első nő, aki megmászta a Mount Everestet.

- Mi az, amiért a sok nehézség ellenére is a hegymászás „rabja” maradt?

- Amikor George Mallorynak – aki 1921-ben az első brit Mount Everest-expedíció tagja volt – feltették a kérdést, hogy miért akarja megmászni a csúcsot, azt a legendás választ adta: „mert ott van”. Alapvetően van benne valami, az embert vonzza a magasság. Amellett, hogy szeretem a focit, az itthoni életet, azért nem nagyon birok ki úgy egy hónapot, hogy ne kiránduljak, gyalogoljak valahol a hegyekben. Csak aki feljutott már azokra a komoly magasságokra, azt tudja, milyen csodálatos a csúcsok, a gleccserek látványa, a nyugalom. Természetesen nem mellékes az a sikerélmény sem, amit egy-egy csúcs megmászása jelent. Ráadásul ez egy olyan sport, ahol nem versenyzel mással, itt mindenki együtt örül, vagy búsul.

- Milyen közelebbi és távolabbi terveket szeretne megvalósítani?

- Minél több ország minél több csúcsát próbálom meghódítani. Hetvenhat országnak voltam már a legmagasabb pontján, de ebben persze vannak néhány száz méteresek is, ha éppen arra van utunk, akkor megmásszuk. Legutóbb két éve voltam egy magasabb csúcson, a 6880 méteres Ojos del Saladon Chilében. Ehhez a kondícióm azért megmaradt, tehát legalább egy-egy négy-ötezer méteres csúcsra minden évben elmegyek. Idén télen is szeretnék egy magasabb csúcsot megmászni, Kolumbia legmagasabb pontját, az 5700 méteres Kolumbusz Kristóf csúcsot. Erre még be kell szereznem az engedélyt, de ha véletlenül nem jön össze a dolog, akkor majd valami másikat keresünk. A munkám miatt főleg január elején tudok egy-egy ilyen komolyabb útra elindulni, évközben kisebb, rövidebb túrákkal próbálom karban tartani az erőmet, kondíciómat. Emellett, ahogy többen is tudják rólam, a gyermekfoci a szerelmem. Amikor a gyerekeim elkezdtek focizni 4-5 évesen, ezzel foglalkozom, a szponzori tevékenységemet, erőmet ide összpontosítom. Megalapítottam 1994-ben az SC Hirös-Ép gyermek fociklubot, amely jelen pillanatban is a városban, sőt az országban is a legjobbak között van utánpótlás nevelésben. Több olyan játékos kezdte nálunk, akik azóta korosztályos válogatottban, illetve a felnőtt élvonalban is szerepeltek már.

Visszatérve a hegymászásra: kacérkodom a gondolattal, hogy még egy nyolcezres csúcsra elmenjek. A Karakorumban a Brod Peak-ot szeretném megmászni. Nagy problémám, hogy társat is nehezen talál az ember egy ilyen vállalkozáshoz. A régiek közül sokan kiöregedtek, a fiatalabbakat nem igazán ismerem, úgyhogy viccesen szólva „párválasztás” előtt vagyok ebben a tekintetben.

Ami pedig a távolabbi terveket illeti: rengeteg anyagom van egy könyv megírásához. Az elmúlt három évtizedben aktívan vezettem hegymászó naplóimat, emellett pedig rengeteg fotóm is összegyűlt. Ennek feldolgozásával azonban megvárom a nyugdíjas éveket

•