Kecskemétiek a koronavírus gócaiban

London, New York, Madrid – három város a legérintettebbek közül, három állomás a koronavírus tombolásának útvonalán. Ezekben a metropoliszokban is találtunk kecskemétieket, akik elmesélték élményeiket; kicsit magyar szemüvegen keresztül mutatják be a járványhírek „fővárosainak” mindennapjait, a veszélyhelyzet kellős közepén.

Szabolcs és Ilona már eljöttek Londonból

– Mikor jöttek haza pontosan, és akkor mi volt a fő motiváció abban, hogy ne Londonban éljék meg ezeket a heteket, hónapokat, hanem itthon?

– Március 18-án jöttünk haza Londonból, mert úgy éreztük, hogy a koronavírus miatt kialakult helyzetben a családunk és barátaink közelében szeretnénk lenni. Arra gondoltunk, az idő előrehaladtával talán nem fogunk tudni utazni és esetleg hosszú ideig nem láthatjuk azokat, akik fontosak számunkra. Az is felmerült bennünk, lehet, hogy lesz, akiknek segítség kell, vagy mi kerülünk olyan helyzetbe, hogy segítségre szorulunk. Ezért úgy gondoltuk, ebben a krízishelyzetben ott a helyünk, ahol a családunk és az otthonunk.

Fontos szempont volt a döntésnél, hogy van egy 4 éves kisfiunk. Kisebb városban, a családja közelében ő is nagyobb biztonságban van. A „karantén” környezete is kellemesebb: tágasabb a lakás és az udvar.

A hazajövetel mellett szólt a járvány miatt kialakult gazdasági bizonytalanság is. Még nem tudni, melyik országban lesz könnyebb átvészelni a válságot, de mind a ketten úgy gondoljuk, a saját otthon egy fizetett albérletnél biztonságosabb.

Egy hónapja vagyunk itthon, és ez alatt az idő alatt egyszer sem merült fel, hogy rosszul döntöttünk volna. Sőt, inkább az igazolódott be, hogy időben és jókor léptünk. Amikor hazajöttünk, a férjem szabadságot kért a munkahelyén, amit az otthonról végzett munka bevezetésekor felülbíráltak. Szabolcs kisebb megszakításokkal 2011 óta dolgozik a cégénél, így lehetővé tették számára, hogy innen végezze a munkáját online. Jelenleg van min dolgoznia, de sok munkatársát már az állam által nyújtott segélyre rakták. A dolgozóknak fizetéscsökkentést jelentettek be. A változásokat várhatóan három hónap múlva újra vizsgálják, de gyakorlatilag napról napra változhat minden az aktuális gazdasági helyzettől függően.

– Nagy-Britanniában hogyan változott a helyzet azóta?

– Amikor hazajöttünk, körülbelül 2000 pozitív COVID–19-es eset volt az Egyesült Királyságban. Ötvenezer tesztet végeztek hatvanhatmillió emberre és 70 körüli volt a halálos áldozatok száma. Magyarország nagyjából most rendelkezik hasonló adatokkal. De reméljük laposabb görbével!

Hazajövetelünk előtt egy héttel Anglia átlépett a koronavírus elleni harc második fázisába. Az emberek várták, hogy újabb intézkedések jönnek, de nem jöttek. Ehelyett kitalálták, hogy nem vezetnek be semmilyen szigorítást, mert a közösség csak akkor lesz védett, ha a populáció 60 százaléka átesik a betegségen. Emlékszem, március 13-án néztünk a tévében egy stúdióbeszélgetést, amelyben két fiatal tudós, egy angol és egy amerikai vitázott a „nyájimmunitásról”. Az amerikai fél, aki az elmélet ellen volt, kétségbeesetten próbálta meggyőzni partnerét arról, hogy lassítani kell: ha nem tesznek semmit, hirtelen sokan betegednek meg, túlterhelik a kórházakat és emiatt sokkal többen fognak meghalni.

Az emberek nem pánikoltak a vírus miatt. Általános idegesség érezhető volt, de ez nem akadályozott meg senkit abban, hogy étterembe menjen vagy más szórakozási formát válasszon. Még március első felében is nyugodt szívvel utaztak „vakációzni” például Spanyolországba. A tömegrendezvényeket sem blokkolták. Hetekig azt kommunikálták, hogy ez egy influenzához hasonló betegség, és főleg az idősekre veszélyes.

Aztán március 16-án, hétfőn bejelentették, hogy az idős, 70 éven felüli korosztály izolálja magát, mert ők a veszélyeztetettek. Kedden kértek mindenkit, hogy korlátozza a szociális érintkezést, ne menjen pubba, ha tud, dolgozzon otthonról, de hivatalos korlátozásokat nem vezettek be, és akkor még az iskolákat sem tervezték bezárni. Mi szerdán reggel jöttünk haza.

Anglia március 20-án, pénteken 4000 fertőzöttet és 177 halottat regisztrált. A nap végén az oktatási intézményeket bezárták, és kihirdetették a „lockdown”-t. Ez körülbelül azt takarja, mint nálunk a „kijárási korlátozás”. Vagyis mindenkinek otthon kell maradni, aki nem „kulcsfontosságú” dolgozó. Csak a boltba, patikába, szükség esetén orvoshoz lehet menni. Egy nap maximum egy órára lehet kimenni mozogni, és két méter távolságot kell tartani a más háztartásban élőkkel.

– Milyennek ismerték meg kint az egészségügyet? Az intézkedések, amelyeket hoz a két ország, mennyiben hasonlítanak egymásra, illetve különböznek egymástól?

– Mindkét ország egészségügyéről elmondható, hogy egy ilyen krízishelyzet nélkül is túlterhelt, a dolgozók pedig alulfizetettek hosszú évek óta. Azt gondoljuk, ezelőtt is megtették, amit tudtak, de most erőn felül teljesítenek.

Sajnos nem végeznek elegendő tesztet egyik országban sem. Nem gondolom, hogy ettől elégedettnek kellene lennünk, de a 66 milliós Egyesült Királyság pontosan annyi tesztet végzett a hasonló megbetegedési és halálozási számnál, mint Magyarország most. Ez azt jelenti, hogy mi hatszor többet végzünk egymillió embert tekintve. Olyan kevés tesztet végeznek, hogy nem látják pontosan a betegséghullám melyik szakaszában vannak: túl vannak a csúcson vagy még előtte állnak? Remélem a többi európai ország, köztük mi is tanulunk a hibából.

Amikor Anglia számára világossá vált a koronavírus miatti vészhelyzet, felmérték az egészségügyi dolgozók hiányát. Az eszközhiány megoldható probléma, de a szakemberhiány már nem olyan könnyen. A szükségállapot miatt visszahívták a frissen nyugdíjazott nővéreket, ápolókat és orvosokat. Két nap alatt 4000 nővér és ápoló, illetve 500 orvos jelentkezett, hogy visszajön segíteni a harcot. Ez egyszerre csodálatos és szörnyű.

– Brit ismerőseik hogyan tekintenek a járványra, és mennyiben értenek egyet a nyájimmunitás elvével, amiről többször is lehetett hallani?

– A „nyájimmunitásnak” az a formája, ahogyan a kormányzat elképzelte, a legtöbb ember számára elfogadhatatlan. Embereket arra kérni vagy buzdítani, hogy kapjanak el egy betegséget, amit alig ismerünk, hogy „olcsón megszerzett” természetes immunitása legyen a társadalomnak, nem teljesen etikus – különösen úgy, hogy elfelejtik kihangsúlyozni a halálos áldozatok számát. A britek is csak addig tartották elfogadhatónak, amíg nem realizálódott bennük a halottak várható száma; ez az első becslés szerint ötszázezer fő volt. Egyébként a „nyájimmunitással” kapcsolatban felmerül a kérdés: meddig tart a védettség? Mi van, ha csak 3 hónapig, akkor is megéri az áldozat?

Mi, magyarok szerencsések vagyunk, hogy volt lehetőségünk hamarabb elkezdeni a szociális távolságtartást. Sajnos ez nem biztosíték, de nagyobb az esélyünk, hogy nem terheljük túl az egészségügyi rendszerünket, és talán nem lesz annyi halálos áldozat.

Most, április közepén az Egyesült Királyságban 100.000 feletti a koronavírusos betegek száma, amiből több mint 15.000 a halálos áldozatoké. Az emberek egy részében felmerül a kérdés, hogy tényleg így kellett, hogy történjen? Mi lett volna, ha hamarabb zárják be az iskolákat és hamarabb kezdik a kijárási korlátozást?

A britek a halálozási számot nem, de a kormányzat hezitálását megértik, mert pontosan tudják, mekkora árat fizetnek anyagilag. A kialakuló gazdasági válság pedig lehet, hogy újabb áldozatokat követel majd. A mi személyes véleményünk az, hogy semmilyen gazdasági érdek sem lehet fontosabb a menthető életeknél. A többi probléma csak ez után következik.

Tokodi Edina 15 éve él New Yorkban

– Hogyan telnek a mindennapjaik?

– A gyerekeink 5 és 9 évesek, így a napjaink nagy része az itthoni tanulással telik. Az iskolák március 16. óta zárva vannak, a távoktatás március 23-tól folyik. Szerencsére a tananyag átlátható és nagyon összeszedett, de azért elég sok időt igénybe vesz. Legtöbbször az egész délelőttünk és a délután egy része is erről szól. Én szabadúszó képzőművészként dolgozom általában itthonról különféle projekteken. A nagyobb munkáimat januárban befejeztem, egy kisebbet, ami most kezdődött volna, még februárban lemondták.

– Ha mégis kimozdulnak, akkor mit tapasztalnak, legyen szó akár a forgalomról, akár az emberek egymáshoz való viszonyulásáról, akár az intézkedések láthatóságáról?

– Hetente kétszer-háromszor megyünk bevásárolni, mindig a gyerekek nélkül. Az élelmiszerboltok és gyógyszertárak kivételével nálunk is szinte minden zárva van. Múlt hét péntek óta csak maszkban lehet menni mindenhova, ahol nem tartható be a 2 méteres távolság az emberek között. Állítólag akár ezer dolláros bírságot is kiszabhatnak, ha valaki nem veszi ezt komolyan. Nincs túl nagy forgalom az utcákon, de azért sok ember megy a parkba futni vagy sétálni, ez itt is engedélyezett. Futni mi is járunk, de inkább csak kora reggel vagy késő este. A gyerekekkel inkább olyan helyre megyünk, ahol nincs sok ember. Figyelünk arra, hogy semmit ne fogjanak meg se kifelé, se befelé menet. És mindig viselünk maszkot. Az emberek békések, de nagyon furcsa, ahogy messziről elkerülik egymást az utcán.

– A New York-i állapotok kapcsán az egészségügy extrém leterheltségéről szólnak a hírek. Jogosultak lennének ellátásra, ha megbetegednének?

– Nálunk a gyerekeknek van egészségügyi biztosításuk, nekünk, szülőknek csak korlátozott, sürgősségi esetekre. Ha mégis kórházba kerülnénk, ezt fedezné az alapbiztosításunk. Mivel több mint egy hónapja karanténban vagyunk, nincs közvetlen információnk a jelenlegi helyzetről, csak annyi, amennyit a médiából hallunk. Amit mi közvetlenül érzékelünk, az az állandó szirénázás, ami az utcáról behallatszik. A lakosság méretéhez képest itt sem tesztelnek annyit, mint amennyi szükséges lenne. Általános vélemény, hogy a fertőzöttek és a gyógyultak száma itt is nagyobb, mint ami a hivatalos adatokból látszik. Én is beteg voltam február végén, lázzal, köhögéssel, ami két hétig eltartott, és nem tartom kizártnak, hogy már akkor átestem a betegségen.

Kovács Pál Madridban gyógyít

– Madridban élek, ahol március 14. óta kijárási tilalom van érvényben, így azóta csak az élelmiszerboltok és gyógyszertárak lehetnek nyitva. Az utak kihaltak. Az utcára csak akkor léphet az ember, ha orvoshoz, gyógyszertárba megy, háziállatot sétáltat, idős, függő családtagot látogat, illetve ha igazoltan munkába megy. Az autóban csak egy személy utazhat; ha mégis ketten vannak a járműben, akkor az utasnak hátul kell ülnie. Rendőri ellenőrzés van, és komoly bírságokat szabnak ki azokra, akik nem tartják be a rendelkezéseket.

Az iskolabezárás után néhány napig az emberek nem vették komolyan a veszélyt. A játszóterek megteltek gyerekekkel és nagyszülőkkel. Éppen ezért a rendőrségnek le kellett zárnia minden játszóteret és parkot. A parlament kéthetenként vizsgálja felül, hogy szükség van-e az „estado de alarma”, azaz a szükségállapot fenntartására. A jelenlegi állás szerint május 9-ig fog tartani, és a gyerekek április 27-től fokozatosan elhagyhatják az otthonaikat naponta egy órára. De az igazat megvallva nem tudjuk, hogy ez pontosan mit jelent és hogy miként fogják ellenőrizni.

Ami az egészségügyet illeti: március eleje óta, elsőként Madridban, majd a többi nagyvárosban, fokozatosan tértek át a kórházakban a krónikus betegekkel való telefonon keresztüli kapcsolattartásra. Majd a nem életmentő operációkat és kivizsgálásokat felülvizsgálták és, amennyiben lehetett, átprogramozták, illetve elhalasztották azokat. Egyes kórházak kizárólagosan koronavírusos betegek kezelésére rendelkeztek be, míg más kórházak osztályokat különítettek el számukra. Viszont arról nincs tudomásom, hogy betegeket a kelleténél hamarabb küldtek volna haza pusztán azzal a céllal, hogy kiüríthessék a kórházat. Jelenleg a túlzsúfolt kórházakból –  ez főként Madrid belvárosát jelenti –  környező kórházakba szállítanak betegeket. Illetve a katonaság segítségével felállítottak egy táborkórházat, ahol több mint ezer beteget látnak el.

Jelenleg orvosként végzem a rezidensképzést. A kórháztól kapott igazolással és az orvosi igazolvánnyal tudok a rendőri ellenőrzőpontokon áthaladni. A mostani helyzetben a kórházon belül, illetve a rendelőintézetek között is bárhová küldhetnek, ahol éppen szükség van a munkámra, sőt – mivel az egészségügyi minisztérium rendelkezik velünk – akár még másik tartományba is áthelyezhetnek.

Rezidensként az ügyeleten közvetlen kapcsolatban vagyunk koronavírusos betegekkel. Sajnálatos módon a betegfelvételnél nagyon nehéz kiszűrni a tünetmentes koronavírusos betegeket, így hiába van külön váróhely, vizsgáló, röntgen stb. számukra, minden ügyeletben előfordul, hogy fertőzött is bekerül a „szimpla” betegeknek fenntartott helyekre, és akkor mindent le kell fertőtleníteni.

Mivel a fertőzésveszély esetemben folyamatosan fennáll, megszakítottunk minden fizikai kontaktust a rokonokkal. Feleségemmel és 16 hónapos kislányommal élek; ők egyáltalán nem hagyják el a lakást. Szerencsére két fürdőszobánk van, így megtehetjük, hogy a kisebbet csak én használom. Amint hazaérkezem, a ruhát ott veszem le és tusolok, mielőtt kapcsolatba lépek a családtagjaimmal. A bevásárlást és a vásárolt cikkek fertőtlenítését is én végzem. Feleségem középiskolai tanár és koordinátor, így az iskolai kötelezettségeit otthonról végzi. A gyerekfelügyeletet felváltva végezzük: délelőtt én dolgozom és feleségem van a kislányunkkal, amikor pedig hazaérek, cserélünk.

A barátok és ismerősök közt számos fertőzött van. Olyan is, aki enyhébb tünetekkel esett át a betegségen, és olyan is, akit az intenzív osztályon kellett kezelni. És sajnos olyan idős, krónikus betegséggel küzdő ismerőseink is voltak, akik már elhunytak a fertőzés következtében.

A spanyol helyzet, főként Madridban, elég aggasztó. Mivel az első hetekben csak az alapvető szolgáltatásokban lehetett dolgozni, milliós nagyságrendben ugrott meg a munkanélküliek száma, és a tendencia emelkedőben van. Lassacskán a kórházak és az intenzív osztályok kezdenek fellélegezni, de tartunk a fertőzés újabb hullámától.

A családtagokkal videóhívásokon keresztül tartjuk a kapcsolatot. Minden szinten várjuk, hogy normalizálódjon a helyzet: hogy újra láthassuk és átölelhessük egymást, az iskola végre lássa, hogyan pótolja be az elmúlt időt, és a kórházi élet is rendeződjön. Utóbbi lesz a legnehezebb.

(Az összeállítás eredetileg a Kecskeméti Lapok 2020. április 23-i számában jelent meg.)