Dunszt István Kecskemét zene festészet grafika karikatúra női röplabda

Életrajz hét vonalból

Rendhagyó beszélgetés Dunszt Istvánnal

Ha megkérdezik Dunszt Istvánt, a a Református Gimnázium egykori pedagógusát, a ma is aktív röplabdaedzőt, grafikust, festőt, zenészt, hogy hol él, nem tudna határozott választ adni. Kecskeméten, Tiszaalpáron, Baján, és a Facebookon. Utóbbi adta az ihletet egy nem mindennapi interjú megszületéséhez. Mint ahogy az idővonalon nem biztos, hogy időrendben követik egymást a posztok, ebben az írásban is a feltörő érzelmek irányítanak.

Internet és Facebook

Egy hónap múlva hetvenegy éves leszek, ez már egy korszakváltás az ember életében. Léptem hát egy nagyot előre. Regisztráltam a Facebookon, és elkezdtem aktívan használni.  Az egész ott kezdődött, hogy megtanultam, hogyan kell egyáltalán kezelni a számítógépet. És amikor ment,  megtetszett, hogy van egy olyan hely, ahova fel lehet tölteni képeket, és azt mások is látják. Nyilván az ember jó képeket tesz fel ide, olyanokat, amiken vidám, jól érzi magát. És nagyon sok visszajelzés jött már az elején, és jön azóta is. Milyen jól csináljuk, hogy nyugdíjasként nagyon érdekes és nyitott életet élek feleségemmel, és részt veszek ezer, meg ezer dologban. Az emberek látják a számítógépen, aztán amikor személyesen találkozunk, és elkezdünk beszélni róla, kiderül, a hallgató számára, hogy az embernek vannak céljai, még nyugdíjas korában is. A rajzolás, festés, és az éneklés (énekelek a Grádics Kórusban, ami állandó programot jelent). De visszadolgozunk a röplabdába is, ahol kicsi gyerekekkel foglakozunk, és ez lélekemelő dolog. Egy nyugdíjas tényleg akkor marad boldog, és tudja megőrizni a fiatalságát bizonyos értelemben, ha elfoglalja magát. Persze ahhoz, hogy a nyugdíjas kor ilyen színes és tevékeny legyen, sok mindennek kellett történnie az elmúlt hét évtizedben.

#Frici; sport

Hat év volt köztünk. Miközben én a #Képzőművészeti Főiskolára készültem, ő már fiatal tanárként dolgozott. És mindig figyelte, hogy mit csinálok, és igyekezett segíteni. Amikor nem vettek fel a grafika tanszakra, próbáltam magam túltenni rajta, hogy nem lehetek képzőművész. (Egyébként is enyhe színtévesztésem van, így nem is lett volna egyszerű dolog rajztanárnak lenni). Két évig liftes fiú voltam az Aranyhomok szállodában, hogy pénzt keressek. #Frici egyszer megkérdezte, miért nem megyek a Testnevelési Főiskolára. Azt mondta, mindig jó voltam atlétikából, neki meg van egy röplabda csapata. Megtanít röplabdázni, és közben felkészít a felvételire. Édesanyám fogta is a fejét, amikor #Frici otthon bejelentette, hogy az István nem képzőművész, hanem tornatanár lesz. Hát ez a gyerek alkalmatlan arra, mi lesz így belőle, sóhajtozott szegény anyánk. #Frici itt kezdte meg a velem való törődést. Feljárt hozzám Budapestre, majd amikor végeztem, visszatértem Kecskemétre és megnősültem, akkor is feljárt hozzánk. A mentorom volt. Hajnalig iszogattunk, és mindig mondta, neked ezt kell csinálni, azt kell csinálni, keményen, mint ahogy én teszem! Hajtott, mint egy őrült.

Úszóedzőként kezdtem, mert a TF-en azt mondták, hogy Kecskeméten Dunát lehet rekeszteni röplabda edzőkkel (Pontosan három volt. Ma meg van húsz). De akkor építették a fedett uszodát, az lesz a jövő! Három évig dolgoztam ott, de #Frici akkor már mondta, hogy el kellene kezdeni foglakozni röplabdás fiúkkal. Így lettem az ő utánpótlás edzője. Utána kerültem a Kodály Iskolába, majd a Refibe.  Gyorsan jöttek az eredmények. 1975-ben feljutás az NB II-be, ’79-ben az NB I-be, ezen túl pedig sok-sok utánpótlás bajnoki cím és helyezés következett.

Zene, #Kodály

Az Aranyhomokban dolgoztam londinerként, és ott volt egy portás, a Falusi Jancsi, aki tanult gitározni. Amikor gitáróra után megjött a munkába, hangszerével együtt hátravonult gyakorolni. Akkoriban jött be a Beatles, láttuk, hallottuk John Lennont gitározni, el voltunk ájulva. Szólt, menjek én is. Én meg #zeneiskolás voltam gyerekkoromban, hegedültem, fuvoláztam, nem kellett sokat könyörögni. Itt fogd, le, oda a másik ujjad, itt pengesd! És megszólalt az a-moll. Azzal már el lehetett játszani az Égi lovast. Így kezdődött, majd újabb akkordokat tanultam. Négy-öttel már lehetett tábortüzeknél gitározni. Amikor megjelentek az első kottás füzetek, egyenes volt az út a fejlődéshez. Most furulyázom, és az ukulele az új kedvenc.

A #zeneiskola az Erkel utca végén volt. Nemesszeghy Márta néni volt az, aki #Kodály tanítványként létrehozta az iskolát. Amikor jött #Kodály bácsi, rohantunk oda hozzá, körülöleltük, ő megsimogatta a fejünket. Másodikos vagy harmadikos elemista voltam, a 333 olvasógyakorlat és az Ötfokú zene megjelent, és ezekből Szelei Piroska, Szappanos Marika és Dunszt Istvánka szolmizálhatott Kodály Zoltánnak. Emlékszem, hogy összenéztek Márta nénivel, hogy ez nagyon jó volt. Gyakran lejött az iskolába, és én általában azok közt voltam, akiket kiválasztottak, hogy énekeljek neki. A születésnapján mindig volt ünnepség a színházban, és ott #Kodály ott ült feleségével, Emma nénivel, legszélső páholyban. #Kodály műveket énekeltek a kórusok. A színház tele volt gyerekekkel, és a végén a mester felállt a páholyban, kijelölte területenként a szólamokat, és levezényelte a Forr a világot.

Gimnazista koromban is zenéltem. Fuvolás voltam a kecskeméti munkásőr zenekarban. Munkásemberek fújták, igazi zenei képzettség nélkül, így mérhetetlenül hamis volt az egész. De gimnazistaként bejárni próbákra a felnőttek közé, ahol lehetett cigizni is, nagy élmény volt. Kaszap Gyula barátom pikolózott, én fuvoláztam. Miközben a felvonulásokon Guci bácsival az élen  vonult ez a minősíthetetlenül gyenge zenekar, ment a mars, mi Gyulával fújtuk, hogy „Szeretni kell, ennyi az egész”… Senki nem vette észre. De volt olyan barátunk is, aki harsonán „játszott”. Egyáltalán nem értett hozzá, de jönni akart velünk. Mondtuk, fújd fel az arcod, húzgáld a kart, csak arra vigyázz, hogy hangot ne adjon ki a hangszer! És ő is büszkén vonult a csapattal.

Hit, vallás

1991-ben meghívást kaptam az akkor induló Református Gimnáziumba, a református egyház jóvoltából. Új iskola volt, új nevelési elvekkel, a hittel, hitélettel, amit nem csak sugalltunk a gyerekek felé, de magunk is átvettünk. Egy olyan világban találtam magam, amitől sokkal gazdagabb lettem lelkileg, és az életemet új irányba terelték. Tagja vagyok a református presbitériumnak, ilyen értelemben benne vagyok az egyház életében is.

Rajz, gyermekkor

#Édesapámat egy hónapos koromban hurcolták el az oroszok, #édesanyám nehezen boldogult egyedül a három gyermeke nevelésével. Hetedik osztályos koromban beadtak a Kecskeméti Országos Nevelőotthonba. Ott is érettségiztem. Pedagógus és közalkalmazottak árvái és félárvái részére hozták létre ezt a gyönyörű intézményt. De ez nem okozott semmiféle törést, alkalmazkodó kissrác voltam. Jártam hangszerórára, atlétika edzésre, és közben hazaszaladtam. De #anyámmal nem igazán lehetett ilyenkor találkozni, mert ő éjjel-nappal dolgozott. Volt az intézetben egy képzőművész házaspár, Palkóék, akiknek egyszer telitalálatuk lett az ötös lottón. A pénz egy részéből egy saját képzőművész műhelyt rendezett be, minden felszereléssel, alapanyaggal. És elkezdtek bennünket tanítani. Azért tudok most portrékat rajzolni, mert három évig keményen készültem a #Képzőművészeti Főiskolára.

#Apám, karácsony

Értelmiségi család voltunk, #apa nélkül, mert őt elvitték egy hónapos koromban. Amikor posztoltam a képét a Gulag áldozatainak napján, és odaírtam, kérlek, gyújtsatok egy gyertyát a tiszteletére, több százan lájkolták. Én így tudok annak apám emlékének áldozni, akit sajnos soha nem ismerhettem.

Emlékszem a gyerekkori karácsonyaimra, amikor bementünk a szobába, ott állt a hatalmas karácsonyfa, imádkoztunk, és anyánk sírt. És mindig elmondta, hogy hányadik éve már, hogy nem tudunk #apátokról semmit. És én ezt akkor egyáltalán nem tudta, felfogni. Gyerekként már kicsit zavart is egy idő után, hiszen nem is ismertem őt, akiről #anyánk mindig beszélt. Eltelt az életünk, hogy mindig mesélt, hogy kapcsolták le Türjénél, hogy elvigyék pár órára, talpfákat pakolni. Édesanyám velem, az egy hónapos csecsemővel, nővéremmel és bátyámmal várt huszonnégy órát. Soha többé nem láttuk. Utólag tudtuk meg, hogy orvosként használták egy kórházban Focsaniban, és még abban az évben meghalt hastífuszban.

Alkotás, aktív élet

Tevékeny életet kell élni. Ha az embernek van lehetősége (nevezhetjük tehetségnek, akár), amire építhet, akkor azt ki kell használni. És arra jó a Facebook, hogy ezekre fény derül. Sokan látják, és közülük többeknek például szolgálhat ahhoz, hogy éljenek tartalmas életet. Mert akkor nem fognak belesavanyodni az öregkorba, a jelentkező testi, lelki problémákba. Ez az én Facebook üzenetem, de nem csak a saját korosztályomnak.

•