A sikerkovács dékán rockzenével kapcsol ki

Dr. Pázmándi Kinga dékán nevét sokan ismerik a városban. Lendületes, mosolygós, erős személyiség, s ha nem is alapítója az egyetem gazdasági képzésének, de az igazi rakétákat ő indította be három évvel ezelőtt a Gazdaságtudományi Kar létrehozásával. Azt azonban már kevesebben tudják errefelé, hogy mennyi mindennel foglalkozik, azt meg talán senki, hogy egy megzenésített verseket előadó progresszív rockbanda frontembere. Interjúnkban leleplezzük a dékán „másik életét”.

– Most ősszel múlt három éve, hogy Kecskemétre érkeztek BME-s kollégáival. Hogy áll most a Neumannon a gazdaságtudomány ügye?

– Köszönöm a kérdést, jól! Kecskeméten 2016-ban egyetlen szakkal indult a közgazdászképzés, akkor még a GAMF szervezeti keretei között. A kollégáimmal 2017-ben érkeztünk a Műegyetemről, 2018-tól további szakokat indítottunk, és ezzel megteremtődtek a feltételek a Gazdaságtudományi Kar megalapításához is. Nagyon rövid idő alatt sikerült összerakni egy klasszikus business school szakportfóliót, amiben az országosan is legnépszerűbb gazdász szakokat futtatjuk, és elindítottunk egy olyan MBA-képzést is, amely a kezdetektől országosan is dobogós helyen áll a jelentkezések alapján.

Egyszóval meglehetősen dinamikus időszakot élünk, különleges, szép feladat a nulláról felépíteni valamit – ez jó érzéssel tölt el most is, ha visszagondolok a kezdetekre. De azóta
is minden évnek megvan a maga izgalma.

– Hogy mérik objektíven az érdeklődés nagyságát, magát a sikerességet?

– Erre komoly hangsúlyt fektetünk minden beiskolázási szakasz után. Sokféle rangsorolás létezik, de ahhoz, hogy pontos képet kaphassunk egy képzés minőségéről, sikerességéről, fontos, hogy ne hasonlítsuk az almát a körtével. A napokban megjelent a két legfontosabb hazai felsőoktatási rangsor, a HVG és a Figyelő tematikus különszáma. Ez a minden értelemben független országos mérés egyébként validálta azt az általunk nyáron alkalmazott összehasonlító módszertant, ami a „ligában” elfoglalt, relatíve nagyon is rangos helyünket elég jól és pontosan pozicionálta.

– Az adatok alapján milyen kép rajzolódik ki a 3 éves GTK-ról?

– A HVG-ben, a hallgatói kiválósági rangsorban országosan 153 kar közül az alig 3 éves kecskeméti GTK a 90-edik. Ez stabil középmezőny az összetett ligában is, ami igen szép eredmény, tempós emelkedés egy mindössze 3 éve létező kar számára, különösen úgy, hogy ebben a listában nemcsak a gazdasági karok szerepelnek, hanem az orvosképzésektől a jogászképzésig minden. Magyarországon jelenleg mintegy 36 karon fut közgazdászképzés. Ebben a mezőnyben a HVG rangsorában az NJE GTK a 15., a Figyelő gazdaságtudományi rangsorában a 16.

A szakonkénti rangsorokban is stabil az elért helyünk, ami különösen jó hír, hiszen a legnépszerűbb szakok esetében itt nyilván elég erős a mezőny. Lényegében azt lehet mondani, hogy – a láthatóan mindenki számára behozhatatlan fővárosi TOP 3-tól függetlenül – a saját ligánkban erős szereplővé váltunk, ami szerintem több mint bravúr. Ráadásul köztudott, hogy 2020-ban sokkal kevesebben jelentkeztek a felsőoktatásba. Ez a visszaesés a gazdaságtudományi képzési területen például országos átlagban 20 százalék körüli volt, mi pedig az idén is hoztuk a tavalyi számokat.

Egyébként mindenképp ide kívánkozik, hogy a Figyelő statisztikáiban nemcsak a GTK, de a GAMF is több helyen igen szép eredményekkel szerepel, azaz az egyetem országos TOP 3-as ranghelyeket is fel tud mutatni.

– A sikerek mellett azért biztosan kihívásokkal is szembesülnek…

– Természetesen. Az egyik maga a felsőoktatási piac, amely akármilyen furcsának is hangzik, általában úgy működik, mint a legtöbb piac. Ennek megfelelően ahhoz, hogy a termékem jó legyen, állandóan figyelni kell a visszajelzéseket, és „el is kell tudni adni” azt, ami jó. A modern felsőoktatásban szerintünk egyre erősebben érvényesül a szolgáltatásszemlélet, és a GTK esetében mi erősen elköteleződtünk emellett. Ebben a felfogásban az oktatásszervezés, az oktatás módszertana, szemlélete, a létesítmények színvonala kiemelt jelentőséggel bír.

A „Z” és az „Alfa” generáció pedig önmagában kihívás… Egyáltalán nem evidens hogyan lehet a figyelmüket, motivációjukat megragadni, hogyan lehet meggyőzni őket arról, hogy  érdemes egyetemistának „állni”. Ez olykor nem egyszerű.

Meggyőződésünk emellett az is, hogy a helyi értelmiséget érdemes helyben kinevelni. Hiszen ahhoz, hogy valaki itt maradjon, ebben a diaszpórában kell fiatal felnőtté, értelmiségivé érnie. Ez is egyfajta kihívás. Ahogyan természetesen a kollégák motivációjának fenntartása is az.

– Jó sok a kihívás – biztató a végkimenetelük?

– Azt mondanám, hogy erős koncepcióval érkeztünk, és egyelőre úgy tűnik, ez bevált. Remélem, így lesz a jövőben is. Szívesen gondolok a munkánkra úgy, hogy varázsolunk. Egy ilyen érzékeny területen a siker nagyon soktényezős, és az elmúlt időszak több újratervezést is igényelt, ahogyan másoktól, úgy tőlünk is. Azt hiszem, eddig sok munkával, de mindig megtaláltuk a megoldást.

Nagyon helyesek, lojálisak a hallgatóink, s úgy tűnik, egyre többen érzik, hogy sokuknak ez a közeg való leginkább. Extramodern, de élhető, családias környezetben – egy „ékszerdobozban” – tanulhatnak, ez sok mindenkinek testhez állóbb, mint a nagyvárosok néha személytelen pörgése. Én magam Borsodban nőttem fel, ott is jártam egyetemre. Amikor választanom kellett, a Miskolci Egyetemet választottam, és ma is úgy gondolom, hogy jól döntöttem. Végül úgy alakult, hogy Budapesten élek, de meghatározóak a gyökereim, ami bizony sokszor jelent helyzeti előnyt.

– Akkor ez azt jelenti, hogy legalábbis középtávon itt tervez? Folytatja ezt a munkát?

– Szeretem Kecskemétet, megtisztelőnek éreztem a feladatot, hogy építsük itt egy kis részletét a jövőnek. Sokan állnak közel a szívemhez az újonnan megismert egyetemi kollégák közül. Amikor kiszállok az autóból Kecskeméten, veszek egy nagy levegőt, és kicsit mindig úgy érzem: itthon vagyok.

S hogyan alakul a jövő? Jézusom!... (Nevet.) A közelmúlt megtanított arra, hogy ne időtávra, hanem feladatokra tervezzek. Ha csak arra gondolok, hogy öt évvel ezelőtt milyen  elképzelésem volt például arról, hogy honnan megyek majd nyugdíjba, hát ahhoz képest lényegében minden másként alakult. Ugyanakkor ez a kecskeméti kaland nagy ajándék az élettől. Ritkán nyílik lehetőség arra, hogy ilyen konstruktív, építkező munkában vehessünk részt, ami még sikeres is – hála a kollégáknak és a zsenijüknek, ez nekem megadatott. A siker  egyértelműen nekik köszönhető, szerencsés vagyok, hogy a részese lehetek.

– Most hogyan oszlik meg az élete a kecskeméti karmenedzsment és a korábbi tevékenységei között? Az oktatás mellett ott volt a jogászkarrier, a jogi kutatás – még a társasági törvény kodifikációjában is részt vett –, sőt közösségi funkciót is betöltött a Magyar Jogászegylet vagy a reklámszövetség több bizottságának az élén…

– Gazdasági jogász vagyok, ezt is tanítom, amit nem lehet anélkül, hogy az embernek ne lenne élő kapcsolata a joggal. A Jogászegylet és egykor a reklámszövetségi munka, ahogy az ügyvédi praxis is, ennek szerves része. Igyekszem észszerűen redukálni a feladatokat, a kar irányítása nagyon sok energiát és időt elvisz. Az ügyvédkedést például szüneteltetem, de van, amiről nem tudnék lemondani. Ilyen például a Gazdaság és Jog folyóirat főszerkesztése. Önnek nem kell mondanom, hogy az újságírás milyen csodálatos világ, ennek a szakmai változata is az – valamilyen értelemben a szakma csúcsa.

Ha azt kérdezi, hogy sikeresen tudom-e mindezt egyensúlyozni, akkor azt mondom, hogy nem. Folyamatos rohanásban vagyok, állandóan priorizálni kell, még úgy is, hogy a  menedzsmentben kiváló dékánhelyettesek és egy remek kabinetfőnök segíti a munkámat. De arra számítok, hogy lassan eléri az „utazósebességet” a kar, és onnantól kicsit könnyebb lesz. Egyébként nyugodt vagyok afelől is, hogy ha kellene, lenne kinek átadnom az irányítást… Jó, ha az ember tudatosan építkezik; figyeli, hogy ki folytathatja majd a megkezdett munkát.

– Gazdasági jogász, az világos, de hogyan csöppent bele a gazdasági oktatásba ilyen magas szinten?

– A közgazdászok jogi oktatása hagyományos terület, minden képzésben van ilyen. Én úgy csöppentem bele, hogy közel 30 évet dolgozhattam Sárközy Tamás legendás jogászprofesszor közvetlen munkatársaként előbb a Corvinuson, majd 2001-től 2017-ig a BME GTK-n. Emellett jelenleg is az ELTE Gazdálkodástudományi Intézetének Jogi Szakcsoportját vezetem.

– Hát ezek után már értem, hogy miért a rockkal kapcsolódik ki… Merthogy évtizedek óta egy rockbanda frontembere is, amit itt, Kecskeméten nem sokan tudnak. De hogyan kezdődött? Nyilván jó tanuló kislány volt, de elég vagány ahhoz is, hogy a fiúkkal együtt zenéljen suli után?

– Soha életemben nem voltam eminens kislány. A zene pedig már nagyon korán az életem része, lényegében zenélek, mióta az eszemet tudom.

Az egyetemen már nagyon intenzív zenei élet zajlott. Miskolc igazi campus-közeg, az én időmben sok zenekar működött párhuzamosan. Engem majd’ mindbe belerángattak a fiúk, hol vokáloztam, hol hangszeresként is volt feladatom. Akusztikus formációk mellett itt már nagyban ment a zenekarosdi is, a politikai punkzenétől a bluesig, a progresszív rockzenétől az alternatív műfajokig mindent kipróbálhattam.

Az egyetem után a gyerekeim érkezésével az aktív zenekari zenélés is szünetelt, majd 2004 táján indult újra.

– Mostani zenekara, a Vallvadír kicsit etnós, jazzrockos, metálos, nem épp édeskés melódiáktól hemzseg, de dallamos... Egy Nagy László-verscímből kapta a nevét. Ez utal arra, hogy maradt a versek megzenésítése.

– Igen. A Vallvadír lényegében verszenei formáció, még ha sajátos is, a progresszív rockzenei formanyelvvel. Valóban felbukkannak benne autentikus elemek, népzenei áthallások is időnként, ahogyan a leggyakrabban feldolgozott versek megkívánják. Erős a kötődés Nagy László költészetéhez, a kortárs népi szürrealistákhoz, de József Attila vagy éppen Radnóti szövegeihez is.

– Ez öntől jön? A bandában ön az intellektuális pólus?

– Ezt nem mondanám. A versekkel a legszorosabb kapcsolatom talán nekem van, de ez fontos is, amivel  nem tudok kapcsolatba kerülni, az nem működik a zenében sem. A zenét többnyire a fiúk szerzik, a zenei ötletek többsége a férjemtől származik, aki az egyik gitáros. Vele egyetemista korunk óta zenélünk együtt. A hangszerelés közös, szintén főleg a fiúk munkája.

– Csak versekkel és közülük is csak magyarokkal dolgoznak?

– Igen, a szövegeink kizárólag versek, a magyar költészet gyöngyszemei.

– Mondjon néhány nagy kedvencet!

– Ez változik. Most éppen Nagy László Jártam én koromban hóban verszenéje az egyik kedvenc, de van szeretett József Attilám, most éppen a Sóhaj. Nagy kedvenc Kis Benedek Csukom az ablakot, vagy Léka Géza Zörög az ősz című verse is. Kihagyhatatlan Radnóti Hangraforgó-ja, Fazekas István költészetéből például a Fénytelen bolyongva vagy Bebrevszky Dánieltől a Szín-vágy.

– Hol szoktak fellépni? Elképzelhető, hogy egyszer majd a Vallvadírt Kecskeméten is láthatjuk?

– (Nevet.) Ha hívnak, akkor talán igen… Leginkább budapesti klubokban játszunk. Fesztiválokon is megfordultunk, az összes olyan helyszínen, ahol erre a zenére van kereslet, és amire
futja az időnkből.

– Mennyire érzi elemében magát a színpadon?

– Én a próbákat és a stúdiózást ugyan jobban szeretem, de a fiúk szeretnek közönség előtt játszani. A zenekar bandaként is nagyon jól működik, remek zenészek, csodálatos emberek, jó velük együtt lenni, így hát biztonságban érzem magam velük a színpadon is.

– Pedig a vezetői személyiségéből, civil vezetői pozícióiból kiindulva az ember azt gondolná, hogy magával ragadó frontember…

– Nagyon kemény dolog a frontemberi szerep egy színpadon. A színpad kitett dolog, nehezebb műfaj, mint a civil „frontemberség”. Az élő megszólalás a pillanat művészete, ott nem mindig lehet tanult rutinokat bevetni, mint egy szervezet vezetésében. Civilben az ember, ha érzi, hogy fáradt, képes magát fegyelmezni, de a színpad nem ilyen. Nem egyszerű megragadni, és adott esetben végig „tartani” a közönséget, egyszerre kontrollálni és ösztönösen engedni működni a zenét, mindezt egy csapatban. A hangszeres zenészeknek kicsit talán könnyebb a színpadon, mint a frontembernek, de megtanultam elfogadni. A vezetéssel is mindig így voltam. Nem én kerestem a kihívást, inkább megtaláltak a feladatok. Így van ez a zenekarban is: tudomásul veszem, hogy ami az én feladatom, az ezzel jár.

– Mennyit árul el ez a jogász-rockzenész kontraszt önről, a személyiségéről, illetve nőként hogyan éli meg ezt az emancipált életstílust?

– A zene a lényem szerves része. Ez a műfaj pedig arra valóban nagyon megfelelő, hogy „átsüvítse” az ember fejét a hétköznapi pörgés után. Ha nagyon fáradt is vagyok, és alig bírom rávenni magam, hogy elvánszorogjak a próbaterembe, az első tíz perc után már csak a zene van; a közös zene a társakkal.

A huszadik századi női szerepek egyébként nagy távolságok befutására kényszerítenek, de egyben megadják a választás szabadságát is. Persze sokszor éreztem az életem során, hogy a párhuzamosan futó pályákon időnként nagyon nehéz helytállni. Ugyanakkor ennek az életnek a szabadságát is szeretem, például azt is, hogy az életem szerepeit is szabadon megválaszthatom. Az emancipációt tehát a választás szabadságaként fogom fel, ami nehéz, de nagy érték. A harmóniát mindig az adott kereteken belül kell megtalálni, ami a férfiaknak és a nőknek is összetett feladvány. Azt hiszem, ez a kor sem nehezebb, csak más, mint az előzőek voltak.

(Az interjú eredetileg a Hírös Gazdaság 2020 téli számában jelent meg.)