Szvitacs Alexa Kecskemét paralimpia asztalitenisz Kecskeméti Spartacus Sportkör robotkéz

Elvesztette alkarját és az összes lábujját, de nem adja fel

„Nincs más út, paralimpikon leszek”

Egy egyszerű fertőzésnek tűnt, ami tavaly nyáron leverte lábáról Szvitacs Alexát, a Kecskeméti Spartacus asztaliteniszezőjét. Gyorsan kiderült azonban, hogy vérmérgezés támadta meg a 28 éves sportolót. Kómába esett, két hétig élet és halál között lebegett, majd szembesítették azzal, hogy le kell vágni alkarját és lábujjait. A legtöbben összetörtek volna, ő azonban még a műtét előtt eldöntötte, paralimpikon lesz. Alexával új álmáról, motivációiról beszélgettünk.

– Mi történt pontosan tavaly augusztus 10-én?

– Otthon aludtam, és egyszer csak arra ébredtem, hogy nagyon rosszul vagyok. Rettenetesen fájt a hasam, hányingerem volt. Kihívtuk az ügyeletet, kaptam egy injekciót, amitől kicsit jobban lettem. Délutánra azonban egyre magasabb lett a lázam, ezért most már a mentőt hívtuk. Három órát kellett várni rájuk, aztán ők is adtak egy injekciót, amitől újra jobban éreztem magam, de másnap már kórházba kellett szállítani. A sürgősségin infúzióra kötöttek, és megkezdődtek a vizsgálatok. Amikor meglett a labor eredménye, rögtön vittek a fertőző osztályra, akkor már gyanakodtak a toxikus sokk szindrómára. Másnap felkerültem az intenzív osztályra, ahol egyből megállapították, hogy vérmérgezésem van. Elaltattak, 72 órán át dializáltak, hogy kitisztítsák a véremet. Négy napig kómában feküdtem, élet-halál között. Azután másfél hétig továbbra is életveszélyben voltam. Nem maradt más lehetőség, mint a műtét.

– Hogyan tudtad meg, hogy le kell vágni a bal alkarodat? Volt beleszólásod?

– Amikor felébredtem, láttam, hogy a bal kezem és a lábujjaim feketék, de nem gondoltam, hogy ennek ez lehet a vége. Azzal nyugtattak az orvosok, hogy fel fog szívódni a vér, hiszen a jobb kezem és mindkét lábam ilyen csúnya volt.  

Aztán egyszer csak bejött egy orvos csoport, és mintha ott se lettem volna, elkezdték tárgyalni, honnantól vágják le a kezem. Egyikük rám nézett, és látta, hogy potyognak a könnyeim. Döbbenten kérdezte: nem készítette fel senki a hölgyet?

Az az öt perc nem volt túl kellemes, de tudtam, nincs más választásom. Ha tovább várunk, az az életembe kerül. A baktérium tovább terjedt volna a szervezetemben, azt pedig már nem bírtam volna ki. Azt mondták, ha nem sportoló lennék, a szívem már rég felmondta volna a szolgálatot.

– Egy ilyen helyzetben minden átértékelődik. Neked mi segített abban, hogy elfogadd a helyzetet?

– Az első gondolatom persze az volt, miért pont én, azután viszont rögtön amiatt kezdtem aggódni, hogy hogyan mondom el a szüleimnek, akik úton vannak a kórházba. Aztán láttam rajtuk, hogy nincs már rá szükség, csupa könny volt a szemük. Így aztán őket próbáltam nyugtatni, vigasztalni. Mondtam nekik, hogy semmi baj, nincs más út, paralimpikon leszek.

– Kiderült mi okozta a vérmérgezést?

– Nőknél a menstruáció idején okozhatja akár egy tampon is. Erre azonban egyelőre nincsen bizonyíték.

– Amikor megtudtad, rögtön vittek is a műtőbe?

– Pár napig még vártak, abban bízva, hogy kicsit talán visszahúzódik a fertőzés, kevesebbet kell amputálni. Sajnos azonban nem így történt. Ötször műtötték a lábamat, hogy minél több ujjam megmaradjon. Végül azonban a bal alkarom mellett minden lábujjamat le kellett vágni. Nyitva hagyták a sebet és később a combomból vettek le bőrt és bőrátültetéssel pótolták a hiányzó részt.

– Mi várt rád a műtét után?

– A műtét, a sok fekvés után meg kellett tanulnom felállni, újra kellett tanulnom járni. Vissza kellett nyernem az erőmet is, hisz amíg kómában voltam, 16 kilót fogytam, csont és bőr lettem. A kórházból pár napra mehettem csak haza, azután várt rám a rehabilitáció. Három hetet töltöttem Budakeszin, az Országos Rehabilitációs Intézetben. A gyógytornák mellett volt ergoterápiám is, ezeken a foglalkozásokon tanítottak meg, hogyan kell cipőt bekötni, felöltözni, együtt élni ezzel az új helyzettel.

– Meg se fordult a fejedben, hogy feladd a sportolást?

– Öt percet hagytam magamnak a sírásra, utána elkezdtem nézni a jó oldalát: azt hogy életben maradtam. Tudok járni, ép maradt az agyam. Annak pedig külön örültem, hogy nem a jobb kezem veszítettem el, amivel játszom. Az egy pillanatra se merült fel bennem, hogy többé ne sportoljak. Huszonegy éve van első helyen az életemben az asztalitenisz, semmiképp se szerettem volna lemondani róla.

– Fél év telt el a műtét óta. Most miben van szükséged segítségre?

– A hajamat egyelőre nem tudom megcsinálni, és vezetni se tudok. Így eléggé kiszolgáltatott vagyok, mindenhová úgy kell, hogy vigyenek. Bár a jogosítványomat nem vették el, automata autót tudok majd vezetni, aminek az irányjelzőjét átszerelik a jobb oldalra. Rutinpályán kell bebizonyítanom, hogy egy kézzel is biztonságosan tudom irányítani a kocsit. Egyébként jól elboldogulok, mindent egyedül csinálok.

– Mennyibe kerülne a robotkéz, amire szükséged van?

– 14 millió forintba kerül az a protézis, ami a szakemberek szerint megkönnyítené az életemet. Jelenleg várjuk az OEP válaszát, támogatják-e, ugyanis egyedi engedélyeztetés szükséges hozzá. A lábaimra a szilikon pótlás pedig egy-egy millió forint.

– Sporttársaid rögtön melléd álltak, és egy gálát is szerveztek a támogatásodra, hogy összegyűljön ez az összeg.

– Tavaly december 19-én a budapesti Ormai László Sportcsarnokban volt ez a gála, ma is hihetetlen számomra, hogy ilyen sokan összefogtak értem. Pingpongos világsztárok ajánlották fel mezeiket, amiket licitre bocsájtottak. Ott volt az aranycsapat, a jelenlegi válogatott tagjai, akikkel pingpongozni lehetett.

Az egész estét végigsírtam, amikor láttam, mennyien jöttek el miattam, csodálatos érzés volt. A betegségem alatt nem sírtam annyit, mint akkor este. Csak most nem a fájdalom miatt, hanem a meghatottságtól.

– Most mivel telnek a napjaid?

– A rehabilitáció folytatásaként most Hajdúszoboszlóra járok kezelésekre, délutánonként pedig kondizom, hogy visszanyerjem az állóképességemet. Anyukámnak sikerült felhizlalnia, így most megint oda kell figyelnem az étrendre és a megfelelő mozgásra, ami nagyon hiányzott az életemből. Nemrég jártam Kecskeméten, ahol forgatás kedvéért picit elkezdtem játszani. De olyan jólesett, hogy belefeledkeztem és alig tudtam abbahagyni.

– Három éve igazoltál Kecskemétre, hogy érezted magad a Spartacusnál?

– Nagyon jó a csapat, maximálisan támogató a vezetőség, szerencsére mindenkivel jól kijövök. Bár nem sok időt nem töltöttem a városban, ingáztam a meccsekre, edzőtáborokba, amit láttam belőle, az nagyon tetszett. Három éve gyerekeket tanítok Budapesten, így sokat utazgattam a fertőzésig. Jó érzés, hogy mióta megtörtént velem ez az egész, maximálisan mellettem áll a csapat. Nem csak számomra, számukra is egyértelmű volt, hogy továbbra is Kecskeméten maradjak.

– Akkor irány a 2020-as tokiói paralimpia?

– Először úgy gondoltam, hogy az még nagyon korai lenne, inkább a 2024-est tűztem ki magam elé. De azóta sokan biztatnak, többek között Póta Georgina, Magyarország legjobb asztaliteniszezője is, így ez az új célom.  Most tudtam meg, hogy a nyolcas kategóriába soroltak be sérültségemnek megfelelően, ugyanis automatikusan paraválogatott-tag lettem. Négy plusz egy versenyen kell elindulnom, hogy az olimpiára kijuthassak. Nyilván ehhez nagyon jó eredményeket kell szereznem, hiszen a ranglistán egyelőre nem vagyok fent. Ha minden jól megy, szeptember végén lesz az első verseny, amin indulhatok. Emellett, ha a lábam engedi, ép sportolókkal is szeretnék versenyezni. Ebben szerencsére a csapatom is támogat.

– Mennyi hiányzik még a robotkezed megvásárlásához?

– Március 23-án Hajdúszoboszlón rendeztek egy szépség, egészség, sportnapot, amelynek bevételét is erre a célra ajánlották fel. Ezzel együtt is még mintegy tizenegymillió forintra lenne szükség hozzá. Bízom benne, hogy előbb-utóbb sikerül összegyűjtenem ezt a pénzt. Tisztában vagyok azzal, hogy ugyanolyan már nem lesz, mint a műtét előtt volt, de bízom benne, hogy 28 évesen nem kell lemondanom arról, hogy teljes életet élhessek.

•