Kecskemét Bács-Kiskun Megyei Oktatókórház dr. Bozóky István Covid Tüdőbelgyógyászati Osztály Az év Covid dolgozója koronavírus járvány

Az ad erőt, amikor valaki visszajön a halál torkából

Már több mint egy éve a koronavírus elleni harcról szól az élete dr. Bozóky Istvánnak, a kecskeméti Covid Tüdőbelgyógyászati Osztály osztályvezető főorvosának. Végkimerülésig dolgozik minden nap, többnyire a hétvégén is a betegek életéért küzd. Kétéves kisfia számára, ajándék minden perc, amit apukájával tölthet. A betegek és a kollégák szavazatai alapján ő lett Az év covid dolgozója Kecskeméten. Többek között erről az elismerésről is kérdeztük telefonos interjúnkban.

Galéria

– Több mint egy éve indult a járvány, emlékszik még az első covidos betegeire?

– Igen, még tavaly tavasszal történt. Nagy szigorítások voltak, felkészültünk a betegek fogadására, de mindössze három covidos páciensünk volt. Ők súlyos társbetegségeik miatt kerültek be, aztán kiderült, hogy a vírust is elkapták. Ehhez képest a mostani helyzet megdöbbentő, hisz már több mint háromezer súlyos beteget kezeltünk ősz óta.

– Mit gondolt akkor erről a betegségről és mit gondol most?

– Tavaly tavasszal mindenki nagyon megijedt, mégsem hittük, hogy igazán nagy a baj. Senki sem gondolta, hogy ennyire súlyos lesz a helyzet, hisz alig találkoztunk olyan esettel, amit valóban a vírus okozott volna. Ahhoz képest most rengeteg a beteg, nagyon súlyos állapotban kerülnek kórházba, amit pedig harmadik hullámnak neveznek, ha lehet, még drámaibb, mint amivel ősszel kellett megküzdenünk. Ez a mutáció már a fiatal korosztályt támadja meg, és még agresszívebb kórlefolyást tapasztalunk.

– Hogyan változtatta meg az életét, a munkáját, hogy a tüdőbelgyógyászati osztály vezetőjéből a covid tüdőbelgyógyászat osztály vezetője lett?

– Ez az egy év gyökeresen megváltoztatta nem csak az én életemet, kollégáimét is. Sok áldozatot követelt tőlünk és családtagjainktól is. Tavaly nem lehettem ott kisfiam egyéves születésnapján. Elköltöztek itthonról anyukájával, hogy nehogy hazavigyem a vírust a kórházból. Akkor három hónapig nem láthattam őket, videótelefonon tartottuk a kapcsolatot. Most együtt van a család, de csak nagyon keveset vagyok itthon. Sajnos ilyenkor is nehéz lepleznem a mérhetetlen fáradtságomat. Kisfiamon is érzem, mennyire hiányzom neki. Hatalmas öröm számára, ha véletlenül van olyan hétvége, hogy úgy ébred fel, mégiscsak itthon van apa. Hamarosan itt a második születésnapja, arról semmiképp sem szeretnék lemaradni. Rengeteg energiát kapok a családomtól, remélem, hogy egyszer bepótolhatom majd azt az időt, amit most elrabolt tőlünk a járvány.

– Az A-épületben történik a covidos betegek ellátása. Pontosan milyen részlegekre oszlik ez a három emelet?

– Két szinttel, 75 ággyal kezdtük a saját osztályunkon, azután folyamatosan kellett kiköltöztetni az osztályokat: az egyes belgyógyászatot, a kardiológiát, az invazív kardiológiát, a gyermekosztályt, a szülészet-nőgyógyászatot. Ezeknek helyét mind mi foglaltuk el a covidos betegekkel. Ez hét szárnyat, szükség esetén 240 ágyat jelent. Itt van a covid műtő, és a covidos kismamák szülésére is itt van lehetőség.

– Most tetőzik a harmadik hullám. Volt már teltház Kecskeméten?

- Húsvét előtt volt olyan ügyelet, amikor délutántól reggelig 30-35 beteg jött. Korábban a tíz beteg is soknak tűnt, most pedig már örülünk, ha csak húsz új beteg érkezik.

– Sokan el sem tudják képzeni, mi folyik jelenleg a kórházakban. Leírná, mivel kell szembenéznie annak, aki a covid osztályra kerül?

– Csak a középsúlyos, súlyos betegek kerülnek be az osztályra légzési elégtelenséggel, vagyis szinte mindenki oxigénre szorul. A betegek 90 százaléka levegőért kapkod, légszomjjal, levegőhiánnyal, kínzó köhögéssel küzd, rendkívül gyenge, elesett.

Túlzás nélkül mondhatom, hogy a legtöbben az életükért küzdenek. Szörnyű látni a szemükben a rémületet.

Többnyire kétoldali tüdőgyulladásuk van, sokan egy mondatot sem tudnak végig mondani anélkül, hogy ne fulladnának. És ez az egy mondat is mérhetetlenül kifárasztja őket. A tüdőosztályon számunkra nem volt ismeretlen a légzési elégtelenség, de ez a foka minket is megdöbbent. Más területről érkező szakembernek pedig még inkább szörnyű ezt látni, pszichésen feldolgozni.

– Szkafanderbe öltözve csak az orvosok, ápolók szemét láthatják a betegek. Hogyan tudják őket bátorítani, van-e idő, energia a jó szóra, a törődésre, vagy amikor az életük a tét, akkor csak a gyógyításra kell összpontosítaniuk?

– Valóban nem sok időt tudunk erre fordítani, de az a néhány perc is sokat jelent számukra, amikor elmagyarázzuk, miért kell kitartaniuk, miért kell együtt küzdenünk. Próbáljuk tartani bennük a lelket, hogy azt a pár napot bírják ki, amíg megfordul a helyzet. Erre mindenki figyel nálunk. Ez szükséges ahhoz, hogy ne adják fel, ugyanis együtt kell harcolnunk azért, hogy ne kerüljenek lélegeztetőgépre. Ehhez az ő lelki erejükre, kitartásukra is szükség van. Igyekszünk támogatni őket, ha csak néhány szóval, egy érintéssel, egy mosollyal is.

– Jellemző-e, hogy oltás után is kerülnek be covidos betegek?

– Két oltás, a teljes védettség kialakulása után elenyésző számban találkozunk betegekkel. Ha mégis bekerülnek, 4-5 nap alatt rendbejönnek. Tudnia kell mindenkinek, hogy azért, mert egy adag vakcinát már kapott, nem dobhatja el a maszkot, ugyanúgy vigyáznia kell magára. Sokan egy-két héttel az oltás után kerülnek be, mert kevésbé figyelnek már a szabályok betartására.

– A kollégák irányítása mellett a betegek gyógyításában is részt vesz?

– Sok adminisztratív feladat mellett én is bent töltöm a mindennapjaimat a covid részlegen. Figyelemmel kísérem a betegek állapotát, megbeszéljük a kritikusabb esetek kezelését. Korán bent vagyok én is, hogy segíthessek, de az ügyeletekben is ugyanúgy részt veszek, mint a kollégák. Semmiképp nem bújnék ki ez alól, hisz senkit sem tudunk nélkülözni a vírus elleni harcban. Többnyire otthon is folytatódik a munka. Válaszolni kell a levelekre, a telefonhívásokra. Ha gond van, itthon is elérnek a kollégák, de rengeteg az aggódó telefon is, hisz szinte már mindenkinek fekszik bent rokona, ismerőse. Így néha szinte 24 órás a műszak, de napi 12 órát biztosan bent töltök a kórházban.

– Mennyire viselte meg ez a bő egy év az orvosokat, ápolókat?

Ez az egy év fizikailag és mentálisan is hihetetlen megterhelést jelentett a kollégák számára. Egy éve még levegőt venni, beszélni is alig tudtunk az FFP maszkokban, most pedig már megszokottá vált, gyakorlatilag ebben éljük az életünket.  

A nővérektől is hatalmas kitartást igényel, hisz az elmúlt egy évben alig voltak szabadságon. A lelki megterhelés azonban még ennél is nagyobb. Van rá lehetőség, hogy pszichiáterek segítsenek a feldolgozásban, de én nem tudok arról, hogy ezt bárki igénybe vette volna. Egyrészt mindenki inkább a magánéletébe, a családjába próbál menekülni, másrészt, amikor végzünk, olyan fáradtak vagyunk, hogy a kevés pihenőidőt szeretnénk otthon eltölteni.

– Mi ad erőt az egészségügyben dolgozóknak ezekben a háborús időkben?

– Leginkább a sikeres gyógyulások adnak erőt. Amikor valaki a halál torkából visszajön, és a saját lábán megy haza. Az ilyen esetek sokat segítenek mindannyiunknak.

Minden gyógyulás egy sikertörténet számunkra.

Több esetben volt várandós betegünk, ők szerencsésen felgyógyulhattak, és most együtt lehetnek gyermekükkel. Volt olyan 70 éves betegünk, akinek szinte légző felülete sem maradt a vírus miatt, mégis sikerült a saját lábán hazamennie.

– Volt-e olyan eset, ami különösen megrázta az elmúlt hetekben?

– Nem tudnék kiemelni egyet, azonban amikor fiatal, 30, 40, 50 éves betegek életéért kell küzdenünk, mind nagyon megrázó. Bár sok fiatal szorult gépi lélegeztetésre, de szerencsére csak keveseket veszítettünk el közülük.

– Sajnos még mindig magas a halálos áldozatok száma. Sok mindennel magyarázzák a szomorú statisztikákat. Ön hogy látja az okokat?

– Összetett a válasz. Erről a mutációról először azt mondták, hogy gyorsabban terjed, de nem okoz súlyosabb következményeket, amikor azonban begyűrűzött a járvány, kiderült, hogy ez nem így van. Sokkal több beteg kerül kórházba, sokkal súlyosabb állapotban. Ez a vírus variáns hihetetlen módon károsítja a tüdőt, és sokszor a gyógyulás után is roncsolódik a tüdőszövet. Ez az egyik oka annak, hogy megugrottak a halálozások, a másik pedig az emberek rossz általános egészségi állapota. Sok esetben elhanyagolt magas vérnyomás, ismeretlen cukorbetegségre derül ki. A vírus arra is felhívja a figyelmet, hogy sokan nem járnak szűrésekre, nem foglalkoznak eleget az egészségükkel.

– Van-e lehetősége a családtagoknak a búcsúra, ha már egyértelmű, hogy nem tudják megmenteni egy beteg életét?

– A kritikus betegek hozzátartozóit igyekszünk elérni, ha látjuk, hogy rosszra fordul a helyzet. Ha akarnak, engedéllyel bejöhetnek a látogatási tilalom ellenére is. Sokszor azonban nincs idő elbúcsúzni a betegség kiszámíthatatlansága miatt. Van, hogy órák alatt fordul meg egy beteg állapota, vagy 24 órán belül el is veszítjük őt. 

– Gyakran élnek ezzel a lehetőséggel?

– Az utóbbi hetekben megcsappant a látogatási kedv, valószínűleg mindenki fél. Sokszor pedig a vírus gyors terjedése miatt a család többi tagja otthon van betegen vagy karanténban.

– A betegek és a kollégák véleménye alapján lett ön Kecskeméten az év covid dolgozója. Mit szólt az elismeréshez?

– Annyit dolgozunk, hogy igazán nem is volt időm foglalkozni ezzel. Mindenesetre kétes érzéseket ébresztett bennem. Egyrészt örülök, hiszen sokan szavaztak rám, másrészt úgy érzem, hogy nem csak nekem járna az elismerés. Ez egy csapatmunka, nem hiszem, hogy ebből bárkit ki lehetne emelni. A sok-sok nővér, aki pihenés nélkül ápolja a betegeket, a rengeteg orvos, köztük azok, akik más területen dolgoztak, mind-mind nélkülözhetetlenek most a frontvonalon. Dolgoznak az osztályon traumatológia, ortopédia, szemészet, sebészet, gyermekgyógyászat, ideggyógyászat és az onkológia területéről is.

Mindenki olyan odaadással végzi a feladatát, és szakmailag is minden elvárásnak megfelel, hogy le a kalappal előttük. Mindannyian egy-egy fogaskerék vagyunk a gépezetben. Nekik is köszönhető, hogy bátran ki merem jelenteni, mi minden beteget megfelelően el tudtunk látni a húsvét előtti rázós időszakban is. Ezúton is köszönöm mindannyiuk áldozatát.

– Látja már az alagút végét?

– Bár a beérkező betegek száma most épp valóban csökkenést mutat, (a napi 37 után tényleg kevesebb a 20),  úgy látom, hogy messze még a vége. Abban azért bízom, hogy két-három héten belül alacsonyabb szinten áll meg az egészségügy terhelése. Úgy gondolom, hogy mindenképpen csak az oltásban bízhatunk. És nem annyira az egy oltásban, mint a teljes védettségben. Ha négymillió emberről elmondhatjuk, hogy mindkét oltást megkapta, az már sokat fog enyhíteni az egészségügy terhelésén. Bízom benne, hogy májusban már legalább harmadával kevesebb beteg lesz. Ha az alagút végét még nem is látom, nagyon óvatos optimizmussal tekintek a nyárra.

– Hogyan fogja kipihenni magát, ha mindennek vége?

– A legnagyobb pihenés az lenne, ha otthon lehetnek legalább két hétig, de már egy hétnek is nagyon örülnék. A pihenés fénypontja pedig az lenne, ha kikapcsolhatnám a telefonom és megszüntetném a levelezésem is. Végre csak a családomé lehetnék.

– Mit üzenne azoknak, akik még mindig nem veszik komolyan a vírus fenyegetését?

– Szeretném, ha tudnák, hogy nincs védve senki sem. Vegyék komolyan ezt a veszélyt! Krónikus betegség nélkül huszonévesek is kerülnek be kritikus állapotban hozzánk. Mindenkit arra biztatok, hogy vegye fel az oltást. Ha nem magáért, akkor a családtagjaiért. Bármelyik típus nyújt annyi védettséget, amivel elkerülheti, hogy belehaljon ebbe a betegségbe. Aki ugyanis elkapja, azzal az első héten bármi megtörténhet. Sok fiatal betegünktől halljuk, miközben levegőért kapkodnak: nem hitték volna, hogy ez velük is megtörténhet. Egészen addig, amíg be nem kerültek hozzánk…

•