"A fotótrendeket mágnesként követni" ​

Tisztes korba lépett a kecskeméti Kiss Fotó

Az idén hatvan éves cég vezetőjének különleges rálátása van a kecskemétiek fényképeire, fotózási szokásaira: mondhatjuk, hogy egy város felvételeit gondozzák ebben a műhelyben. Kulisszatitkokról, a cég sikeréről, elveiről kérdeztük Kiss Zsoltot.

Kiss András fotográfus 1957-ben, Kunszentmártonban váltotta ki vállalkozói engedélyét. 1963-tól Nagykőrösön, majd a nyolcvanas évek közepe óta Kecskeméten, a Kápolna utcában működik a Kiss Fotó - ma már fia, Kiss Zsolt vezetésével. Az idén hatvan éves cég vezetőjének különleges rálátása van a kecskemétiek fényképeire, fotózási szokásaira: mondhatjuk, hogy egy város felvételeit gondozzák ebben a műhelyben. Kulisszatitkokról, a cég sikeréről, elveiről kérdeztük Kiss Zsoltot.

Milyen szolgáltatásai lehettek az ötvenes években egy fényképészetnek, az első időkben?

Édesapám a hagyományos fényképezés mellett eljárt motorral Cserkeszőlőre a fürdőbe, hogy a strandolókat fotózza. A nyersanyagot gyorsan hazavitte, előhívta, lenagyította, majd még aznap visszavitte a strandra, és kiállította. Így a fürdőzők megvásárolhatták a róluk aznap készült képeket, s ennek nagy sikere volt.

Milyen szerepet töltöttél be először a családi vállalkozásban?

Videó felvételeket készítettem cégeknek, ill. magánszemélyeknek. Ekkor külsősként a KTV-nél is operatőrködtem. A rendszerváltás után elkezdhettünk fényképezőgépekkel is kereskedni, egészen addig csak az államtól, az Ofotérttől lehetett ezeket megvásárolni. Amikor a szüleimmel együtt dolgoztunk hárman, elosztottuk, hogy ki mit csináljon - én a héttérben dolgoztam. A fényképezőgép gyártókkal tartottam a kapcsolatot, valamint a labor munkát végeztem. Később alkalmazottakat vettem fel. Az elvem az volt, hogy állandó csapattal dolgozzak. Amikor egy vevő bejön az üzletbe, ismerős arcokat találjon, akikkel már fél szavakból is megértik egymást. Volt olyan munkatársam, aki Nagykőrösön a szüleimnél volt tanuló a 70-es években, majd pár évtized múlva újra összehozott a sorsunk, és nemrégen tőlem ment nyugdíjba. Van aki már húsz éve dolgozik nálunk.

Egyfajta csúcs volt, amikor a Kiss Fotó a főtéren is tartott üzlethelyiséget?

Akkoriban volt a csúcson az analóg fotográfia, a képkidolgozás. A fényképészet aranykora volt, az emberek sokkal többet jártak az üzletbe. Amikor ez leáldozott, másfajta üzletpolitikát kellett felvenni.

Hogyan kell alkalmazkodni ahhoz a gyors változáshoz, amit az emberek képrögzítési szokásai diktálnak?

Nagy hazai mamut cégek is csődbe mentek, akár külföldi tőkével a hátuk mögött, mert nem változtattak az addig jól bevált üzletpolitikájukon. A kisvállalkozásoknak is kb. 20 %-a maradt meg ebben a szakmában. Folyamatosan változunk, amit a hozzánk járók igényei, ill. a világ tendenciák alakítanak.

A képkidolgozások során személyes, intim családi történetekre látnak rá a Kiss Fotó munkatársai.

Az intimitást illetően mi mindig vigyáztunk arra, hogy a képválogató sarok egy félreeső helyen legyen. Az egyik printerünk forgalmazójával állandó vita tárgya volt, hogy miért nincs kint a gép az eladótérben, hogy az emberek láthassák, ahogy a képek jönnek ki belőle – mi erre azt mondtuk, hogy minden magán célra készített kép intim, ezt nem lehet közszemlére tenni. A gép azóta is hátul van, senki sem lát rá a képekre.

Ez nem csak az egyébként diszkréten kezelendő személyes felvételek miatt lehet érdekes, hanem abból a szempontból is, hogy rálátást ad az amatőr fényképkészítés minőségbeli, témabeli fejlődésére.

Valóban van rálátásom, mert gyakorlatilag szüleim műteremében nőttem fel. Egyik kedvenc tartózkodási helyem a laborasztal volt, sokszor ott ültem, amikor édesapám laborált. Az amatőr képeket általános iskolás koromban nyaranként már én nagyítottam. Akkoriban az volt a kérdés, hogy valaki be tudja-e állítani az élességet, a blendét, egyáltalán tud-e technikailag épkézláb képet készíteni. Érezhető volt, mikor az analóg fotográfia csúcsra fejlődött: az emberek sokkal természetesebb képeket kezdtek készíteni, mert elsősorban már nem a technikára kellett figyeljeniük. Eltűntek a statikus, beállított képek, megjelentek a játszó gyerekek, a mozgás témája, az utazás.

Azután hatalmas visszaesés jött a digitális gépek megjelenésével. Össze-vissza színek, zavaros denzitások, nem jól működő vakuk. Az újságoknál is először kompakt gépeket vásároltak. Addig a professzionális sporttudósításnál az volt a kunszt, hogy milyen közel van mondjuk a röplabdás kezéhez a labda – azután pedig az volt a sajtófotó, hogy a fal mellett állnak a sportolók az érmeiket mutatva. Akciófotóra ez a korszak nem volt alkalmas, hiszen az első digitális gépek akár másodperceket késtek az expóval. Ez a minőségi visszaesés már eltűnt, mióta a digitális tükörreflexes gépek is elérhető árúak lettek.

Az a korszak, amikor a fényképező emberek szinte szimbiózisban éltek  a laborral, és csak papírképeken látták viszont a felvételeiket, hogyan hasonlítható össze a mai digitális tendenciák megrendeléseivel?

Egy ideig azzal hitegettük magunkat, hogy ha egy 24-es tekercsből 24 kockát kell lenagyítanunk, akkor a digitális technika során készített több száz képből a megrendelők sokkal többet fognak rendelni. De nem így lett: az emberek sok száz képet készítenek, de csak a töredékéből készítenek papírképet. Az emberek ma átgondolatlanul többet exponálnak, rosszabbul komponáltak a képek. Régen sokkal többe került egy kép, jobban oda kellett figyelni a sikerültségére, odafigyeltek a komponálásra.

És nem gondolod, hogy ez a számolatlan kattintás nagyobb képkészítési gyakorlatot ad az embereknek?

De, igen. Sőt, azt is gondolom, hogy ez a rengeteg kép, amit akár a közösségi oldalakon is körbevesznek minket, nagy hatással van a vizuális kultúrára.

A képminőség fejlődésével és a megapixel számok emelkedésével járó rengeteg adat egy idő után fizikai tárolásra fog szorulni. Mit gondolsz a hatalmas méretű képekről? Kellenek?

Egy 45 megapixeles képet egy felső középkategóriás géppel is el lehet már készíteni. Általános felhasználáskor nincs rá szükség. De mégsem felesleges a nagy felbontás. Részletgazdagabb lesz a kép: ki lehet belőle bátran vágni egy részletet. Ha egy kép nem sikerül elég jól, könnyebb így vele az utómunka. A mi munkánk igen nagy részét adja az utómunka: digitális vágás, színjavítás, korrekciók.

Arra van-e rálátásod, hogy a fotózási lehetőségek emelkedésével illetve hétköznapivá válásával mennyire nőtt meg a fotóművészek száma?

Jelentősen megnőtt. Régen a fotóművészek az analóg fekete-fehér korszakban saját maguk hívták elő és nagyították le a képeiket. Aztán amikor megjelent a színes film, az volt a bevett szokás, hogy a fotóművészek választottak maguknak egy saját laborost, printerest. Ez nagyon fontos volt. Mindig arra kértem őket, hogy ne váltogassák a printerest. Egy jól összeszokott páros tud igazán eredményesen együttműködni.

 A fotóművészet szempontjából újra lehetőség van a „régi gyakorlatra”, amikor maguk „laborálhatják” nyomtathatják ki otthon a képeiket. Ez nagyon fontos dolog, hiszen az exponálástól a papírkép elkészítéséig, újra  egy kézbe, a művész kezébe került az alkotás folyamata.

Sokan közülük, azonban ma is bennünket választanak a papírkép elkészítésére. Mi garantáltan archiválható, tartós nyomatokat készítünk belőle.

Mi a jövő?

Azon kívül, hogy a szolgáltatást bővíteni szeretnénk, szerintem igen nagy igény lenne fotóoktatásra, egy kis műhelyre is Kecskeméten. Ez még csak egy ötlet, de azon leszek, hogy a következő hónapok, ennek a megteremtéséről szóljanak számomra. Közvetlen utódnak valószínűleg nem tudom átadni majd a céget, de a tudásomat szívesen adnám át személyesen az embereknek. Fontos a galériánk fenntartása is, hogy lehetőséget adjunk a fiatal, feltörekvő fotósoknak, fotóművészeknek a bemutatkozásra.