Kecskemét karate Kishalmi Péter interjú edzés

A kitartás a legfontosabb

Interjú Kishalmi Péter 5. danos karatemesterrel, shihannal

Világszínvonalon űzi a karate kyokushin shindokai ágazatát, Kecskeméten 1997-ben ő szervezte újra az egyesületet. A küzdelem az élete, s bár nem osztogatja könnyen a fekete övet, sok-sok gyerek rajongott példaképe, közel száz magyar bajnok mestere. Az 5. danos shihannal, Kishalmi Péterrel beszélgettünk kitartásról, „öngyújtónyi fényről”, harcról, életben maradásról.

Galéria

– Az egyetlen 5. danos karatemester Kecskeméten, a rangos shihan fokozat birtokosa a karate kyokushin ágazatában, francia nagymesternél tanul. Hogyan kezdett el karatézni?
– Testvéreim írattak be kilencévesen edzésre itt Kecskeméten, mert látták, hogy „olyan karatés lábaim vannak”. Igazuk is lett. Edzegettem, voltak versenyeredményeim is, majd ’97 elején megszűntek Kecskeméten az edzések, és akkor magam kezdtem újraszervezni. Azóta szerves része az életemnek, folyamatosan vannak edzések.


– A karate véletlenül se mellékszála tehát az életének, noha mindig volt polgári foglalkozása…
– Középpontja volt sokáig, de ebből nem tudom eltartani a családom. Nem vagyok az a típusú ember, aki meghajlik és csak azért is olyan edzéseket tart, hogy népszerű legyen. Nálam van követelményszint, aminek meg kell felelni, nem osztogatom ajándékba a fekete öveket, amint ez sok karateiskolában divat. Csaknem 25 éve tartok edzéseket, de összesen négy fekete öves tanítványom van.

– Mit takar a titulus, hogy most, 42 évesen már 5. danos shihan?– Ez egy mesterfokozat, a fekete öv automatikusan egy dant jelent, ennek a mértékegysége. Összesen tíz dant lehet elérni, ez nem sok embernek sikerült még. Azért a fekete övig is el kell jutni, belekerül jó pár évbe-izzadságba: az első dan után – ha kétdanos szeretnél lenni – két évet kell várni a következő vizsgára, hogy megpróbálhasd. Három danhoz hármat…Szóval, hogyha én 6. danos szeretnék egyszer lenni, akkor erre a hatból most még két évet kell várnom.– A magyar kyokushin karate megteremtőjétől, Furkó Kálmántól kapott barna övet tizenévesen. De kitől tanul egy shihan?– Van egy francia nagymesterem Nizzában, Gilles Richard, ha hivatalos protokoll-esemény van, akkor kiutazom hozzá. Nem vagyunk napi kapcsolatban, de szoktunk beszélni. 

– Tanítványai közül százhoz közelít az országos bajnokok száma, egy Európa-bajnok, valamint világbajnoki II. helyezés is szerepel az eredmények között. Milyen irányelvek szerint zajlanak az edzések? Mi a cél? 
– Az elején versenyorientált edzéseket tartottam, tömkelegével jöttek tanítványok, de tiszavirág-életű pályafutásúak voltak. Ekkor váltottam a mesterré nevelésre, hogy minél többen eljuthassanak a mesterfokozatig. Formagyakorlatokkal nem fárasztom a mai fiatalokat, mert nincs értelme. A küzdelemnek van. Majd, aki úgy dönt, hogy a versenyzői életet választja, fiatal felnőttként eldöntheti, és akkor annak segítek. Nálam nem csak az az edzés lényege, hogy fizikailag megfeleljenek, szeretném, ha emberi tartalom is lenne mögötte.– Melyek ezek az elvárt tulajdonságok, kvalitások?
– A legfontosabb a kitartás. Láttam már olyan „hiper-szuper tehetséges” gyereket, hogy megmutattam neki a forgórúgást – ami a legnehezebbek közé tartozik –, és első mozdulatra sikerült neki, majd nagy meglepetésemre küzdelemben, éles formában is megcsinálta. Óriási tehetség volt – két hétig láttam. A nevére sem emlékszem. Aztán volt egy másik tanítványom (ma már 30 éves), úgy jött be edzésre, hogy nem találta el az egyenes ütést se. Mivel a nővére versenyzett, ő is jönni akart, de az első mérkőzéseken sorra kikapott. Aztán egyszer csak valami történt. Rájött, hogy mi az erőssége: jó az állóképessége. Így elkezdte az ellenfeleit állóképességi küzdelemre kényszeríteni. Az lett a vége, hogy először nyert egy mérkőzést, aztán nyert még egyet, aztán nyert egy harmadikat is – ez „egész véletlenül” épp egy magyar bajnokságon történt, tehát magyar bajnok lett. Még hosszú-hosszú évekig versenyzett. A legfontosabb tehát a kitartás. Kitartással bármit lehet pótolni.

– A gyerekek rajongásig szeretik, egyszerre példakép és tekintély. Mi ennek a pedagógiai titka?
– Edzésen nagyon gyorsan fegyelmet tudok teremteni, ez valahogy velem született. Nem versenyorientáltan szemlélem a gyerekeket, hanem egy életutat akarok mutatni nekik személyre szabottan, azzal együtt, hogy akár egyszer egy mestervizsgáig is eljussanak. Jót szoktam mosolyogni, de sok szülőnél bevált módszer, hogy ha a gyerek esetleg rossz fát tett a tűzre, vagy rosszabbul tanult, a Télapó virgácsa után én vagyok a második „nehézfegyver”, hogy „megmondalak Péter bácsinak!”. Pedig tudják, hogy nem bántom őket, csak legfeljebb büntetésből felülést kell csinálni, vagy – nagyon rossz esetben – nem engedem vizsgázni.
– Általános probléma, hogy első helyre kerültek a gyerekek körében az úgynevezett „instant örömök”, az azonnali jutalmat kínáló elfoglaltságok. Hogyan lehet ezt a hozzáállást edzőként jó mederbe terelni? 
– Az instant örömforrásokkal, tévével, számítógéppel a sportok nem nagyon tudnak versenyezni. Aki eljár edzésre, az tudja, hogy ott izzadni, fáradni kell. Persze jól érezzük magunkat, de hosszabb távon azzal a mentalitással nem lehet sikert elérni. Óriási konkurencia ez, minden szülő tudja, a gyerekek is érzik… De azt is, hogy egy magyar bajnok 17-18 éves fekete övesre azért jobban fölnéznek, mint arra, hogy nézd „milyen gyorsan nyomkodom a telefonom”. Mindenki szeretne kitűnni a tömegből, csakhogy azért tenni is kell. Egy edzés vagy egy övvizsga nem juttat azonnali élvezethez. Hosszú évekbe telik, mire hatása is van. Gyerekeknél ez úgy tíz év, mert nem vagyok híve annak, hogy 14-15 évesen már mesterfokozatra engedjük vizsgázni a gyerekeket. Elméletben nem tudnak erre fölkészülni, még ha fizikailag meg is tudják csinálni. Mentálisan még nincsenek ott, ehhez föl kell nőni, példát kell mutatni a kisebbek felé. 

– A kisfia is karatézik. Szeretné, ha tovább vinné a pályát, a megszerzett tudást?

– Az ő óvodájában tartok most edzéseket, valami miatt ezt a korosztályt nagyon imádom. Örült neki, azt is mondta, hogy „Apa, ha te kihalsz, akkor majd én fogom folytatni”.         
– 1997-ben magyar bajnok lett, valamint az Európa Kupa 2. helyét is megszerezte. Aztán volt egy kimagasló próbatétel, amibe belevágott: 100 emberes harc, a küzdelmek csúcsa a karatéban. Hogyan élte meg ezt a majdnem négyórás kemény küzdelmet a pusztán 3x5 perces pihenővel?
– Vegyes érzésekkel. A küzdelmek csúcsa ez a 100 emberes küzdelem, 100-szor másfél perc, míg egy vizsgán 30-40 emberes váltott ellenfeles küzdelem van. Alázattal és kitartással készültem, de nehezebb volt, mint gondoltam. Maximalista vagyok, komoly, egyéves felkészülés után jött el a küzdelem napja. A szellemi felkészülés is fontos, erre is figyeltem: árnyékoltam, ami azt jelenti, hogy levegőben játszottam le a küzdőszámokat, hogy a koncentrációm növekedjen. Aztán jött a küzdelem: tizenvalahánynál már éreztem, hogy baj van, mert fáj a combom. És akkor kattant valami, hogy ez nem fog menni, de elhatároztam, hogy az 50 embert mindenképpen megcsinálom. Megvolt az ötven, és itt követtem el a hibát: kinéztem azokra, akikkel még küzdenem kell – kígyózó sorban álltak. Összetörtem, hogy ez lehetetlenség. Ekkor jött a mentő gondolat, hogy: „jó, csak egy küzdelmet kell végig csinálnod, és utána abbahagyod!” És ezt minden küzdelem után végigjátszottam.

– Hatékonynak bizonyult a módszer? 
– Óriási dolgot tapasztaltam meg magamban: a testem mintha kezdett volna leállni: először a reflexeim elszálltak, 70-80 menet környékén csőlátásom lett. 80 fölött kezdtem elhinni, hogy talán sikerül, láttam egy „öngyújtónyi fényt” az alagút végén, majd jött a feketeleves: elkezdtem zihálni, nem kaptam levegőt, és a vége felé az egyik fiú elkapta a lábam, szerencsétlen esés volt.

– A Youtube-csatornán elérhető a videó, azt az esést nézni is szörnyű…
– Levegőért küzdöttem. Kicsit pihennem kellett, ziháltam és magam sem értettem, hogy miért, de könnyeztem (ennél a pontnál váratlanul és megrázó módon a küzdelem felidézése közben ismét elöntik a könnyek az egyébként rendíthetetlennek bizonyuló mesteredző szemét). Jött az utolsó küzdelem, amiről az elmúlt években vizionáltam. Egy kemény, hajtós küzdelemről, ahol kiadok magamból mindent. De nem tudtam akkorát küzdeni, mint amekkorát akartam. Ez örök életemre hiányérzet marad. 

– De sikerült! Milyen érzés volt utána?
– A küzdelem alatt fogytam 7 kg-ot. Pár óra eufória után, mikor hoztak haza a kocsiban, egyszer csak bevillant valami, hogy „most itt vagyok?” „tényleg sikerült?” De hiszen igazából egy kórházi ágyon fekszem, akkorát estem, hogy eltört a gerincem és soha többet nem fogok tudni megmozdulni! Csipkedtem magam, de továbbra is azt éreztem, hogy vége az életemnek, az egész nem ért meg ennyit. Este lefeküdtem aludni, két percet sikerült, és akkor is csak azt álmodtam, hogy kórházi ágyon fekszem. Fölkeltem, hatalmas fájdalmaim voltak. Tisztáztam magamban, hogy mi a valóság, de az örömöt valamiképp elvette a mélyen megélt érzés, hogy belerokkantam. Évekig visszatérő álmom volt.

– Az önkormányzat az olimpiai sportágakat támogatja ingyen edzőteremmel is, de a karatésok nagy hátrányból indulnak, ezt is finanszírozni kell, hiába a sok lelkes, karatézni vágyó gyerek. Például a Vásárhelyi Iskolában sem indultak meg a várva várt edzések... Mi az, amit a legnehezebb megteremteni ahhoz, hogy az egyesület működhessen? Mi jelentene segítséget?
– Ha lenne egy edzőterem, amit tudunk használni egy általános iskolában. Van, hogy ennek hiányában egy-két hónappal később kezdhetjük meg az edzéseket, vagy el se kezdhetjük, hiába lennének sokan. Tehát egy kis csendes terem 50-60 négyzetméteren.

– Mi a következő kihívás?
– Életben tartani a klubot Kecskeméten.

•