Szilágyi Áron Szilágyi Zoltán doromb dorombkészítő népzene zene Művész Kávézó Komáromi Attila

És jött a két Szilágyi!

Szilágy Zoltán, és fia, Szilágyi Áron volt Komáromi Attila vendége a kecskeméti Művész Kávézóban.  A „Beszélgessünk mi is” sorozat egyik kiemelkedő eseménye volt ez, méltatlanul kevés látogatóval, de annál érdekesebb beszélgetéssel.

A két Szilágyi valószínűleg akkor is elvitte volna a show-t, ha senki nem kérdez, senki nem beszél, mindenki csak hallgat. Sőt, még ők sem szólalnak meg! Csak játszanak a hangszeren, amit az atya készít, amivel a fiú szárnyal. De jó volt, hogy megszólaltak a saját hangjukon is, mert a szavakkal is rendkívül jól játszanak. Mondjuk, ez a – többségben idős - közönségnek nemigen esett le, ugyanis nem nagyon nevettek egy-egy kiválóan odaszúrt mondaton.

A beszélgetés a „Ki a művész? Mi a művészet?”  vonalon indult el, amire idősebb Szilágyi adta meg a frappáns választ: -  A szó meghatározása eléggé pontatlan. Az angolszász országokban a művészet az, miit mi (az emberek, művészek és műértők – a szerk.) annak tartunk. Magyarországon azonban még mindig a régi definíció érvényes: művészet az, amit az állam annak tart.

Áron is angolszászt fogadja el, szerinte Magyarországon az a művész, akinek papírja van róla.

- Szükség van művészekre? – kérdezte a kérdező.
- A reformkorban alakult ki a szó, hogy művész. Addig a mester és a művész ugyanazt jelentette. A nyelvújítás korabeli forrongás és örvénylés választotta ketté a szó értelmét, jelentőségét mesterre és művészre.  A művész egy intellektuálisabb, főleg az esztétika területén nyújt jelentősebbet, mint a mester, aki hagyományos eszközökkel, tradicionális eljárásokkal ugyanazt csinálja, mint az apja, nagyapja, dédapja. Ezzel ellenben a művész egyfajta belső láztól hajtatva mindig új és új látásmóddal próbálja a gondolatait, érzéseit a külvilág számára elérhetővé tenni. Hogy melyik szónak van értelme, én nem tudom. Mert az én olvasatomban a művész az jó mester is kell, hogy legyen, és fordítva is. Nem hiszem, hogy a szavak számítanak, hanem az, hogy ki, mit és hogyanhoz létre.

A konkrét választ végül Áron adta meg a választ, aki elmondta, minden korban szükség van olyan emberekre, akik ki akarják fejezni magukat, akik a világ, a környezetük történéseire, a belső  világukban zajló dolgokra reflektálni kívánnak. Szükség van az új dolgok alkotására akkor is, még ha ezek nem feltétlenül mesterművek is, de más embereknek örömet szerezhet vele.

Ezután a beszélgetés Szilágyi Zoltán közel ötven évvel ezelőtti időszakáról esett szó, amikor 1967.november 7-én, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóján feLugossy Lászlóval, Ef Zámbó öcsivel megalapították a Purgatórium nevű csoportot.

- Szellemi tisztítótűz volt a mi mozgalmunk. Kifejezte a nonkonformizmust, a lázadást, a máskeresést, és mindenekelőtt az önmagunk megtalálását – mondta Zoltán.  – Az alapgondolat az volt, hogy alkotni jó, a szabadságunk kevés, több kell, több kell, több kell!

Komáromi Attila a költészet köré próbálta fonni a gondolatokat, amikor Zoltán több évtizeddel előtt született verseiről próbált sokat (talán túl sokat is) beszélni, de a nemköltő dorombkészítő nem állt a gondolatokból szőtt kötélnek.

Szereti a dorombos, ha a fia dorombol?

Fő hangszerem a doromb – mondta Áron azoknak a hallgatóknak, akik azt sem tudták, mi az a doromb. - Sokak számára egyértelmű, hogy ha az ember egy dorombkészítő fiának születik, dorombjátékos lesz belőle. 17-18 éves koromig ez eszembe sem jutott. Akár csak a többi szerencsés tinédzser, kerestem magam.  Próbálkoztam dolgokkal, de a képzőművészethez nem volt tehetségem. Hangszerekkel próbálkoztam, de az sem jött be. 19 éves korom körül vettem észre, hogy házunkban megfordulnak izgalmas emberek a világ minden tájáról, akik nagyon érdekes helyekről származtak. A közös az volt bennük, hogy egyikük sem dolgozott, folyamatosan utaztak, nagyon szabadon éltek, mindenkit szerettek. És még egy közös dolog volt bennük: hogy mindegyikük játszott dorombon. Na, akkor én is elkezdtem használni a hangszert. De engem még ennél is jobban érdekelt abban az időben, hogy azok, akik engem meghívnak a világ különböző részeire, hogyan szervezik meg az adott eseményeket.

- A „zenélés”, az számomra nem csak a zene megalkotását jelenti, hanem a hozzá kapcsolódó dolgokat is. Lemezeket, új és újabb zenekarokat, zenei projekteket létrehozni, köréjük szervezni dolgokat. Mindig irigyeltem aput a Purgatórium miatt. Közösség létrehozása egy cél érdekében.

Mi is az a doromb?

- A doromb a világ legcsodálatosabb hangszere. Több mint 40 évet eltöltöttem a készítésével, öt világrész ismeri a hangszereimet, több százezer van ma is forgalomban. Pengetős és fúvós hangszer egyszerre. Éveket tudnék mesélni róla, mert minden molekulája szerelem számomra. – mondta a világhírű dorombkészítő. -  Mindent el lehet rajta játszani, amit el lehet énekelni. A dorombnak több mint 100 millió fanatikusa van a világon. Amikor elkezdtem ezt csinálni, nem Kecskemétben, nem Magyarországban, nem is területekben gondolkoztam. Hanem abban, hogy vajon doromb, ennek az ősi, tradicionális hangszer fanatikusainak meg tudnék-e felelni.  

A doromb egészséges, és a békét is szolgálja. Ugyanis tulajdonosa, amíg játszik rajta, addig sem tud enni. Nem növeli a kilóit, valamint, amíg játszik rajta, közben nem tudja meghúzni a géppuska ravaszát – csillantotta meg egyedi humorát Szilágyi Zoltán. - 1989 óta nemzetközi kereskedelemben részt veszek, több száz bolt a rendszeres vásárlóm a világ különböző kontinensein,  és számtalan zenész vásárol tőlem. Ma amerikai zenészeknek dolgoztam, jól esett, hogy tegnap a Korea Today című Dél-Koreai lapban, ami Szöulban jelenik meg, Szilágyi Zoltán dorombjairól írtak. Tokióban, Párizsban, New Yorkban, Londonban láthatja a dorombjaimat. Egy hangszer teret keres magának. Sokan keresik, csak még nem tudják,hogy azt keresik. Egy svájci gyűjtőnek 1200 különböző Szilágyi dorombja van. Doromb nélkül lehet élni, de nem érdemes. A Jóisten megkímélt bennünket attól az állapottól, hogy doromb nélkül éljünk.

A koreai cikk ITT található! 

Áron, mint játékos beszélt a hangszerről. Elmondta, a hallgatóban valami nagyon ősi dolgot pendít meg. A játékosnak olyan érzete van, hogy „hú, ez mindig bennem volt”, mindig hallottam ezt a hangot, csak nem tudtam, mi az, honnan jön. Mindenkiben ott szól, teljesen mindegy, hogy a világ melyik részén van. Mindez igaz akkor is, ha modern zenében szólal meg a doromb.

Önvallomás visszatekintéssel, kis előrenézéssel megspékelve

- Lehettem volna középszerű költő, helyette lettem dorombkészítő. Tizenéves koromban úgy gondoltam, alkotni jó. Közel a hetvenhez is ugyanezt érzem. Akkor veret írtam, rajzoltam, festettem, zenéltem, még néptáncoltam is. Mindenféle alkotási móddal megpróbálkoztam. Írtam verseket, de azt éreztem, hogy sokadrangú költő lennék. Amikor a dorombbal találkoztam, minden mást abbahagytam. A D. számomra akkora elhívást jelentett, hogy ez megért egy teljes életet. Egy száztíz százalékos életet. És úgy érzem, hogy a gondviselés nekem jó irányt mutatott, mert úgy gondolom, hogy ha lejár a mandátumom itt a földi életben, akkor pár ezer hangszerem még túlél engem, ami tovább szolgálhatja az emberiséget, a zeneszeretőket.

- Megtaláltad a boldogságodat?
- Azt hittem, a doromb kevesebbet fog adni nekem, mint amennyit adott. Mert a boldogságot adta meg, azt a fajta elégedettséget, ami minden férfiembernek az élete vége felé érezni kellene. Hogy nem hiába éltem ezen a bolygón, mint az egyik szereplője a háromdimenziós talkshownak, amit életnek is nevezhetünk.  Mert hagyok valami nyomot magam után. És ez a „nemfölöskegesség érzés egyfajta lelki elégtételt jelent számomra. Rossz volna rossz költőnek lenni, ha nem csináltam volna meg az első dorombomat 42 évvel ezelőtt, most itt egy rossz költő beszélne a rossz verseiről közhelyekben, és dicsérte volna Adyt, Kosztolányit, Babitsot, Buda Ferencet…  Sőt, talán még Kölcsey Ferencet is.   

•