Tanáraink, akiknek a legtöbbet köszönhetjük

Június első vasárnapján a pedagógusokat ünnepeljük, akikről most mi rendhagyó módon szeretnénk megemlékezni. Arra kértük kollégáinkat, írjanak azokról a tanáraikról, akik a legnagyobb hatással voltak rájuk, akiknek a legtöbbet köszönhetik. Emellett várjuk olvasóink visszaemlékezéseit, történeteit is az ő kedvenc tanáraikról.

Kozák Polett: - Iskola… Tanárok… Tanórák… Több mint harminc év ködéből is számtalan régi kép tűnik elő. Újra elém jön elsős tanító nénim, Szabó Erzsike néni, akinek gyengéd, biztató mosolya szerettette meg velem a Kodály Iskolát olyannyira, hogy tizenkét éven át mindig örömmel léptem be oda. Megjelenik előttem Ubrizsyné Érsek Éva néni is, aki több ezer kecskeméti gyerek fantasztikus ének tanárja volt. Neki köszönhetem, hogy mind a mai napig bármilyen zenét hallok, az agyam automatikusan szolmizálni kezd, és ez büszkeséggel tölt el ma is. Az alsó tagozatos éveket ők ketten határozták meg leginkább.

Fölső tagozatban is kitűnő tanáraim voltak, mégis azok maradtak meg emlékezetemben legelevenebben, akik a tárgyi ismereteken túl tudtak valami maradandót adni saját magukból. Volt egy biológia tanárom, Papp Anna néni, ma is Kecskeméten él. Akkor települt át családjával Nagyváradról, amikor hatodik osztályos voltam. Ő sokat beszélt arról, milyen idegenként élni egy „hazában”, és emlékszem arra is, milyen különös borzongással töltött el, amikor a biológia teremben bizony a magyar mellett a székely himnuszt is elénekeltük a nemzeti ünnepeken….

Aztán különös érzés Eszterre emlékezni, Dobozi Eszterre, akit tanárként ismertem meg, és mondhatni talán, hogy barátként búcsúztathattam el nem is olyan rég…  Aki a maga hatalmas egyéniségével olyan értékeket adott, amelyek akkor még nem is tudatosultak bennem. Büszke volt, csendes, határozott, és hihetetlen tudása volt a magyar irodalom terén. Ennek ugyan közelébe sem érek, de a magyar nyelv iránti tiszteletet és igényességet örökre belém véste. Elkísért az országos Kazinczy-versenyre Győrbe, megszerettette velem Szilágyi Domonkost, Dsida Jenőt, Nemes Nagy Ágnest, és hitet adott ahhoz, hogy a magyar nyelv legyen a munkaeszközöm egy életen át.

Volt egy zongoratanárom is, Ladics Tamás. Tíz éven át boldogítottam, és sosem tudtam felfogni, hogy van türelme a magamfajta léhűtőkhöz, mert igen keveset gyakoroltam. Azt hiszem, ma már rájöttem a megoldásra. Ő nem csupán a zongora tudásomra figyelt, hanem rám is.  Az órákat beszélgetéssel kezdte, és nem csak meghallgatott, de sztoikus nyugalommal megosztotta velem saját életbölcsességeit is… Aztán egyszer, amikor sok felületes gyakorlás után mégis kitűnően sikerült a vizsgakoncertem, viccesen azt mondta, olyan vagyok, mint Mozart. Ugyanis ő is nagy szerencsejátékos volt. Majd gratulált a zongorajátékomhoz. Ezek a vizsgák ma is sokszor eszembe jutnak egy-egy nyilvános szereplés előtt. Ott van előttem Tamás bácsi korholó tekintete, hogy felkészülésre sarkalljon, és bízom abban is, hogy a végére csak összeáll a darab, ami ha nem is lesz egy Rahmanyinov cisz-moll prelűd, de lehet egy Hírös Hírek vagy egy Kiemelő…

Pásztor Andrea: – Sokféle tanárral hozott össze a sors kunfehértói, kiskunhalasi és szegedi diákéveim alatt. Volt, akiért rajongtam, mástól rettegtem, volt, akinek a pofonjai miatt napokig csengett a fülem. Ha azonban egy nagybetűs Tanárt kell választanom közülük, egyértelmű, hogy gimnáziumi osztályfőnököm, magyar tanárom jöhet csak szóba. Ő Palásti Károly, aki bár tett egy kis kitérőt, még ma is a Szilády Áron Gimnázium pedagógusa.

Hihetetlen figura volt már akkor is, pedig csak mi voltunk a második osztálya, és nem is volt túl egyszerű dolga velünk. Már az első napon közölte, „maguk Vörösmarty Előszóját kapják majd magyar érettségire”, így akkor is tudom ezt a verset, ha legszebb álmomból riasztanak fel. Igaza lett. Vagy jós tehetsége volt, vagy jó kapcsolatai a minisztériumban...

Minden órája élmény volt, főiskolai vizsgáimon is használhattam jegyzeteit. A magyar mellett a filozófia és a művészettörténet alapjait is játszva tanította meg velünk, de a tantrikus szexről és a testbeszéd jelentőségéről is fantasztikus órákat tartott. Rajtunk gyakorolta a drámapedagógia módszereit, ami akkor még gyerekcipőben járt.

Ahhoz is értett, hogyan kovácsoljon össze egy nagyon színes, sok-sok különcből, extravagáns személyiségből álló csapatot. Bár a ballagásig szigorúan magázott minket, - talán nem is volt más ilyen tanárom -, mindig is magunk közül valónak éreztük. Az osztálykirándulásokon úgy is viselkedett, mintha ő is gyerek lenne. Mert legbelül az volt, remélem, az is maradt.

Épp most lett volna az érettségi találkozónk, a covid-őrület miatt azonban el kellett halasztanunk. Jövő tavasszal remélem, összejön a csapat, akkor újra megköszönöm majd neki, amit tőle kaptam. (És itt nem arra a plüss vízilóra gondolok, amit Palástinak neveztem el.) Régóta szerettem volna megkérdezni tőle azt is, de mindig elmaradt: miért adta nekem negyedikben búcsúajándékként épp A romlás virágait Baudelaire-től. Azért mert magyar szakra mentem, vagy ezzel is üzenni akart valamit…

Harkai György: - Minden bizonnyal Szirtes Józsefné, vagyis Ancsa néni is jól tudja, hogy nagy hatással volt az életemre. Nemcsak a pedagógusi munka általános eredményei miatt, például, hogy az olvasás és a betűvetés tudományának elsajátítását köszönhetem neki. Ennél jóval többről van szó. Felfedett egy olyan világot, a bábokét, amely azóta is szerves része az életemnek.

Játszani tanított a szó minden értelmében. Sőt, a mai napig fáradhatatlanul teszi azt, ami egy vérbeli pedagógus dolga: nevel, tanít, játszik, próbára tesz, dicsér. Kedvesen és szorgalmasan igyekezett kihozni minden tanulójából a kreativitást, megmutatta az alkotás varázsát, a mesélés képességét és az élettelen életre keltésének csodáját. Valószínűleg sosem fogom elfelejteni azokat a szakköri délutánokat, amikor tapétaragasztótól lucskosan készítettük a kasírozott bábfejeket. Vagy amikor órákig festettük a kartondobozokat, hogy „megépüljön” Hapci király vára. Vagy amikor „kilométernyi” akril lemezből készült Háry János árnyjáték-története.

A mesék, a szerepek, szövegrészletek, mozdulatok, technikák, az izgatott készülődés egy-egy bemutatóra a „világot jelentő” iskolai színpadon, utazások Egerbe az országos gyermek bábtalálkozóra, ezek mind neki köszönhetőek. Közben pedig számtalan boldog percet okozott ötletes, egyszemélyes meséivel, szórakoztató mondókáival és családi bábszínházával. Feledhetetlen élmények, amiket mindenhova magammal viszek. Kedves Ancsa néni, kezit csukálom!

A másik ilyen pedagógus ikon számomra Szentirmai László, a Tanár Úr, aki hivatalosan, intézményes keretek között sosem tanított engem. Mégis minden alkalommal, ha találkozunk képes felnyitni a szemem, van egy bohó intelme, és figyelmeztet arra, hogy ne felejtsek el játszani. Ő az a fajta pedagógus, aki a továbbképzéseken bemutatott előadásmódjával mindig maradandó hatást ért el. Egy-egy kifejezése, szóhasználata még most is a fülemben cseng. Ahogy parodizálja a gonoszt, és rámutat a lényegre. A nevetés, a humor, gyógyír.

Olyan magával ragadóan mesél, és olyan szenvedéllyel áll ki oktatni, és nevelni, mint egy szerzetes. Hatalmas tudás birtokosa, szakkönyvek szerzője, a titkok tudója, aki mindezt szerénységgel, és némi szigorral kezeli. Kevés tanáromra emlékszem vissza olyan tisztelettel, mint a Tanár Úrra, Laci bácsira. Az évek alatt számtalan könyvét olvastam és dedikáltattam, mert hiszem, hogy igaza van. Tanulmányai és cikkei valamint frenetikus stílusa, tréfás túlzásai és oktatási módszere nem hagyja az embert felnőni. hiszen ezt vallja: az ember csak nyerhet azzal, ha birtokában van a bábjátszás képessége és ehhez nem kell profinak lenni. Lehet, hogy nem tudná kapásból a vezetéknevemet, de mivel számtalan pedagógus került ki a keze alól, ez nem is zavar. Viszont mindig jól esik, ha a „maestro”-nak hív, amikor találkozunk.

Molnár H. Boglárka: - Hatalmas igazságérzetem és szókimondásom miatt nehéz volt a gyerekkorom. Sem osztálytársaim, sem pedig tanáraim nem tudtak napirendre térni kiállásommal kapcsolatban. Van viszont egy olyan pedagógus az életemben, aki sokkal többet adott nekem, mint általában egy tanár tud adni diákjainak, ami nem meglepő, hiszen leterheltségük és az osztálylétszám mellett nehéz elevickélni. Sosem fogom elfelejteni Horváth Erzsébetet, Zsóka nénit, aki a szolnoki Széchenyi Körúti Általános Iskolában volt az alsós tanítóm, osztályfőnököm – egyebek mellett magyart tanított nekünk.

Engem még úgy tanítottak szüleim, hogy tisztelni kell tanárainkat. Én nem csupán tiszteltem Zsóka nénit, de szerettem is. Azokat az értékeket képviselte nem csak tanárként, hanem emberként is, amelyre szüleim tanítottak engem és testvéremet. Akkor talán még fel sem fogtam, hogy mekkora értékekkel is bír Zsóka néni, bár kicsi voltam, éreztem, hogy ő más. Telt-múlt az idő, elballagtam. Elszakadni azonban nem tudtunk egymástól. Egy olyan szoros kötelék szövődött közöttünk, amely a mai napig nem pótolható. Tanácsai egész életemre elkísérnek, legyek bárhol a világban, gördüljön elém bármilyen akadály.

Sosem felejtem el, ahogyan a szobájában ültünk, megkóstoltunk egy finom bort és órákig beszélgettünk. A kölcsönös bizalmunk egymás felé az élet több területén megmutatkozott, a szörnyű pillanatokban ott voltunk egymás mellett. Ő nem csak egy tanár számomra, hanem példakép. Az őszinteség nem volt kérdés kettőnk között. Olyan történeteket mesélt el az életéből, amelyek bár számára fájdalmas emlékekként törtek felszínre, tudta, hogy tanulhatok belőle, és neki mindig is
fontosabb volt a másokkal való törődés, mint a saját érzései.

Hálámat talán sosem tudom kifejezni felé, talán nem is kell. Bár már nyugdíjba ment és kicsit eltávolodtunk egymástól, a tőle kapott fényképét a mai napig az irataim között őrzöm, sokszor ránézek… Ilyenkor mindig eltölt a büszkeség, hogy tanítványa, majd barátja, lelki társa lehettem.

Zsolczainé Vitális Judit: – Az éj leple alatt szorgos kezek törökszegfű- és pünkösdirózsa-szálakat fűztek át a drótkerítésén. A ’80-as évek végén, ’90-es évek elején pedagógusnap reggelén újra és újra ez a látvány fogadta Nénjét, nagymamám szomszédunkban lakó húgát. Zilahy Eszter akkor már nyugdíjas volt, mégis: néhány volt tanítványa akkor is fontosnak tartotta, hogy így köszöntse őt. Nénje máig emlegeti Kecskemétet, ahol a tanítóképző első éveit végezte, és Alapot, ahová pályakezdőként kinevezték. Később évtizedekig természettudományos tárgyakat tanított Monor egyik általános iskolájában.

Ugyanott, ahol aztán én is beültem az iskolapadba, méghozzá a haját mindig szoros kontyba tűző Borika néni osztályába. Bár frizurája szigorúságot is kölcsönözhetett volna tanító nénimnek, mégis inkább „mosolyra húzódó” tekintetére emlékszem – na meg arra, hogy míg az uzsonnaszünetben társaimmal mi a párizsis kenyeret nyeltük, ő rendre olvasott nekünk. A kisvárosi hagyományt folytatva június elején az ő háza ajtaját is évről évre virágbokrétákkal díszítettük.

Ha életszemléletével, tudásával bennem mély nyomot hagyó pedagógusra kell példát említenem, mindig a gimnáziumi földrajztanáromat nevezem meg – aki amúgy annak idején, Borika néni fiával együtt, Nénje egyik legkedvesebb tanítványa volt. Kiss Attila széles műveltségű, a saját tantárgyával ízig-vérig eggyé váló, ugyanakkor azon jócskán túl látó ember. Óráin a komolyságot humorral vegyítette, legendás táborokat szervezett, és sokakat „fertőzött meg” a természetjárás szeretetével.

Gondban vagyok, kit is emeljek még ki: fuvolatanáromat, akinek a kamara- és zenekari muzsikálás élményét köszönhetem? Főiskolai beszédtechnika- és retorikatanáromat, akinek intelmei minden esti mesélésnél eszembe ötlenek? Vagy olyanokat soroljak, akik nem közvetlenül engem nevelnek-tanítanak, de lányaim pedagógusaiként mégis nagy hatással vannak a családomra? Hálás vagyok értük is!

Utóirat: férjem, húgom, sógornőm – kiskapura aggatott virágok helyett ti is fogadjátok így az elismerésem!

Erdei Orsolya: - Az első kedves emlékem alsós osztályfőnökömhöz, Barabás Istvánné Iluska nénihez kötődik, aki kellő szigorral, de végtelen szeretettel vezetett be minket az iskolás létbe Földesen, a Karácsony Sándor Általános Iskolában. Megtanított írni, olvasni. Ösztönzött, hogy vegyek részt versenyeken, amelyek önbizalmat adtak. Sok szép helyre (például Kecskemétre is) elvitte az osztályt. Ő az, aki elsőként vált számomra nagybetűs pedagógussá.

Amikor elkezdtünk idegen nyelvet tanulni, Pércsi Mihályné Marika néni angolos csoportjába kerültem. Ő lett a második ilyen meghatározó pedagógus-egyéniség. Törődött a diákjaival, és érdekesek voltak az órái – mindig nagyon vártam azokat. Emlékszem a kreatív, közösségépítő feladatokra, amelyeket adott, és arra, hogy életem első megyei angol versenyét neki köszönhetően nyertem meg (illetve nyertük meg, ugyanis csapatként szerepeltünk rajta). Ballagásomra kaptam tőle egy idézetes könyvecskét, amelyet a mai napig őrzök.

Felsősként szerettem Ványi Lászlóné Jutka nénit és a magyaróráit, amelyek mindig nagyon érdekesek, interaktívak és vidámak voltak. Az ő keze alatt kezdtem el először azon gondolkodni, hogy talán az iskolai feladatokon túl is írhatnék valamit.

A debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban az osztályfőnököm (és egyben némettanárom) Reskó Zita tanárnő lett. Nem volt egyszerű neki (és más tanároknak sem) az osztályunkkal, de szerettük őt. Mindig volt egy kedves szava hozzánk, még a mai napig is szokott érdeklődni a hogylétem felől a Facebookon.

A Debreceni Egyetemen Németh Lenke tanárnőt kértem meg, hogy legyen a témavezetőm. Több tárgyat is nála vettem fel – ha csak lehetett, kerestem a nevét a Neptun rendszerben tantárgyfelvételkor. Az ő egyik órája adta az első szakdolgozatom ötletét. Ebből később OTDK (Országos Tudományos Diákköri Konferencia) dolgozat született, amellyel harmadik helyezést értem el. Ez persze elképzelhetetlen lett volna az ő támogatása és profi irányítása nélkül. Aztán 5 év után elköszöntünk, mert nem mentem tovább doktori képzésre, de remélem, egyszer még lesz lehetőségünk együtt dolgozni.

Imádtam Agustín Cadena író kreatívírás-óráit. Egyszer többeknek a csoportból felkínálta a lehetőséget, hogy lefordítja spanyolra az egyik novellájukat, és megjelenteti egy mexikói lapban. Én először nem voltam a kiválasztottak közt – mert azt mondta, úgy érzi, elaprózom a tehetségemet –, aztán valahogy mégis megjelent az írásom. Imádtam a nyers őszinteségét, végtelen türelmét, nagyszerű feladatait, amelyeket kitalált nekünk.

Csenki Csaba: - A jó pedagógus olyan és annyi munícióval látja el tanítványait, ami egész életén át elkíséri őket. Lehet, hogy nem is tudják, de abból táplálkoznak, arra alapoznak, azt bővítgetik. A jó pedagógus úgy tanít, úgy nevel, hogy tanítványainak fel sem tűnik, hogy tanít, nevel. Egy idő után már nem is emlékeznek arra, hogyan tanított, hogyan adta le és kérte számon a leadott anyagot. Csak arra emlékeznek, hogy volt egy ember, akinek szerettek járni az óráira. Mert nem féltek, még ha szigorú is volt. Mert ha viccelt, mertek rajta hangosan nevetni. Mert érdekes dolgokat mondott, amiken aztán napokig lehetett gondolkozni, megvitatni a családdal. Mert leginkább az érdekelte, amit tanítványai tudnak, és nem az, amit nem. Mert tudott dicsérni. Mert tudott dicsérni. Mert tudott vigasztalni.

Szűkül a kör, ugye?

Én elmondhatom, szerencsés vagyok, mert nekem sok ilyen tanárom volt. Aki vagyok, amilyen vagyok. Magánemberként és a munkámban egyaránt. Jónás Julika, az énektanárunk, akivel rengeteg zenét hallgattunk, sok érdekes történetet olvastunk és mindent megtanultunk a komolyzenéről. Úgy, hogy átéltük, átéreztük, élveztük, ahogy a muzsika átölel. Tulajdonképpen ez vezetett oda, hogy trombitázni kezdtem, és megismerkedtem Józsi bácsival, az iskolai fúvószenekar vezetőjével, akinek segítségével gyakorlatban megtapasztaltam mindazt, amit Julikától tanultam. B. Boros Ilona, az általános iskolai rajztanárom olyan művészettörténeti órákat tartott, hogy abból éltem főiskolás koromban is. Tus Lászlóné úgy tanította a – nagy többség által zsigerből utált – orosz nyelvet, hogy nekem eszembe se jutott utálni. Rendkívül izgalmas dolog volt, egy másik világ nyílt meg általa. És Mihály László, Mihály tanár úr, Laci bácsi… magyar nyelv és irodalom. Idős volt, rendkívül szigorú, de nagyon következetes. Egyáltalán nem emlékszem arra, hogyan tanított, arra emlékszem, hogy faltam a könyveket, és amikor fogalmazást kellett írnom, megszűnt létezni a külvilág. Az a buborék, amibe azóta is belekerülök, amikor írni kezdek, tőle ered.

Középiskolában ennek a buboréknak a falát erősítette Keresztes József, aki osztályfőnököm, magyar és történelem tanárom. Na, nála kellett az érettségi után vagy öt év, hogy rájöjjek, mennyire értékes volt, amit és ahogyan a rendszerváltás idején tanított nekünk. Felnőttként kezelt ugyanis bennünket, de közben sokan még gyerekek voltunk. Na, ehhez kellett nekem az a pár év. Hogy megértsem. Mondjuk, ebben az is benne van, hogy meg akartam érteni. Mert olyan mély nyomot hagyott bennem. És amikor megértettem az üzeneteit, magyar szakos lettem a főiskolán.

Na, ott már nem nagyon volt idő és alkalom jobban megismerni a tanárt, mint embert, de Jánosi István és Onder Csaba közös irodalom szemináriuma maga volt a csoda! Minden héten elolvastunk egy regényt, majd két órán keresztül beszélgettünk róla. „Jancsipityu” volt az idősebb, egy régi kor gyermeke, Csaba akkor végzett az egyetemen. Imádtam, ahogy záporoztak a kérdések és a válaszok, ahogy ütköztek a vélemények, a világképünk, a mi egyéni és egyedi univerzumunk meg tágult. És tágul azóta is…

Hájas Barnabás: - Minden évben lehetőségem van részt venni azokon az ünnepségeken, ahol a pedagógusok munkáját ismerik el. A pedagógus nap az egyik különösen szép formája ennek. Ilyenkor végig nézek a sorokon és mindig arra gondolok, vajon a szüleim ugyanígy izgultak, vagy éppen élvezték a műsort? Nekik milyen érzés lehet ez az elismerés? Mit jelent a diákok szeretete, amit az általam is átélt minimum félszáz szerenád néha ormótlan hamissága sem tudott elnyomni.  És kisgyerekként azt sem értettem igazán, miért van, hogy sokszor csak úgy, legalábbis számomra a semmiből, előkerül egy ajándék bonbon, amit persze gyorsan befaltunk testvéremmel. Én csak azt láttam, hogy a szüleim szeretik amit csinálnak. Név szerint ismerik a diákokat. Néha késő este csüggedten ültek egy-egy dolgozat felett. Ráadásul annyi papírt hurcibáltak, olvastak vagy éppen írtak tele, ami számomra felfoghatatlan mennyiségnek tűnt. De valahogy minden nap szeretettel indultak a munkahelyükre. Ahogy idősebb lettem, kezdtem megérteni mit csinálnak. Kezdtem őket is és az összes igazi pedagógust őszinte csodálattal szemlélni. Valahogy mindig azokkal a tanárokat szerettem meg a végére, akikkel nehezen indult a „munka kapcsolat”. Ők voltak azok, akik belém verték a kémiát, olyannyira, hogy a végén megszerettem és abból érettségiztem. Nyaggattak, hogy elinduljak egy mesemondó versenyen, vagy éppen egy Zrínyi matekversenyen. Valahogy kicsikarták belőlem, hogy kicsit többet tegyek. Szó szerint valahogy bejutottak a fejembe és ott bent valagba rúgtak annyira, hogy a lusta kis kényelmes világomból kénytelen voltam kikandikálni. Nekik köszönhetem, hogy rájöttem, egy kis akarat csodákra képes. De mai napig nem értem. Miért nem adták fel? Miért volt az nekik jó, hogy nyaggattak, unszoltak, néha zsaroltak vagy éppen édesgettek? Hogy bírták ki, hogy nem csukják be a tankönyvet vagy a naplót és mentek haza inkább sziesztázni. Miért igyekeztek akkor és igyekeznek még most is több száz félig teli buksiba beleverni a tudást a maradék helyre? Valaki átveheti az arany vagy éppen gyémánt diplomáját.  Ilyenkor mindig arra gondolok, vajon van annyi köszönet, ami elég? Megértjük, vagy egyáltalán csak egy kis részét felfogjuk annak, hogy ezek a szerénynek tűnő kitüntető lapok mit jelentenek? Nem hiszem. De azt tudom, hogy sokszor felvillan a földrajz tanárom arca, amikor a nyaralást tervezzük. A kémia tanár is eszembe jut, amikor azon gondolkozom, mivel szedjem le az edény aljáról az odaszenesedett majdnem-ebédet. És újságíróként az irodalmi intelmek is esszenciálisak. A kedvenc, de még az annyira nem kedvelt tanáraim is egyet akartak. Az életre felkészíteni. És bár elég hálának tűnhet nekik , hogy már nem keserítem az életüket, most nagyon jó érzés, hogy tudathatom velük, KÖSZÖNÖM!