Kecskemét húsvét nagypéntek Dr. Finta József interjú Kecskeméti Római Katolikus Főplébánia

Nincs olyan rossz, amit Isten szeretete le ne tudna győzni

Nem panaszkodhatunk, az elmúlt néhány évben minden körülmény adott volt ahhoz, hogy teljes valójában éljük meg a nagyhetet, s húsvét vigíliáját, nincs ez másként idén sem. Olyan időket élünk, hogy talán már meg is felejtkeztünk a folytatásról, a harmadnap ígéretéről és öröméről. Mindenesetre az útmutatásra, hitünket erősítő szavakra régóta nem volt ilyen nagy szükség. A húsvéti feltámadás reményében kérdeztük dr. Finta József érseki helynököt, a kecskeméti Római Katolikus Főplébánia vezetőjét.

– Világjárvány, háború közepette éljük egy ideje hétköznapjainkat. Gyerekek maradnak árván, ezrek veszítik el otthonukat, hozzátartozóikat egyik napról a másikra, és még nem látjuk az alagút végét. Mit üzen ebben a húsvéti időszakban azoknak, akik esetleg a sok szörnyűség miatt meginogtak hitükben vagy még csak „a miérteket” keresik?

– A szenvedés mindig két irányban tud hatni az emberek életére: az egyik irány az, ami a kérdésben is megfogalmazódott, hogy vannak azok, akiket eltávolít Istentől. Mikor a megpróbáltatások hatására megkérdőjeleződik az emberek hite abban, hogy egyáltalán van-e Isten, vagy ha van, akkor jóságos-e, segít-e rajtunk. Azonban sokszor találkozunk a másik véglettel is, amikor a szenvedés, a fájdalom éppen hogy közel visz Istenhez. Meggyőződésem, hogy azok a megpróbáltatások, amikben korunknak része van, szorosan összefüggnek azzal, hogy társadalmunk nagy része elszakadt Istentől. Számos megpróbáltatásra nem is került volna sor, hogyha az ember nem lett volna hűtlen a hitéhez, a kereszténység üzenetéhez.

– Isten büntetése volna tehát?

– Nem, semmiképpen nem. Isten soha nem okoz semmiféle rosszat. Az ember okozza a rosszat. Arról van szó, hogy minél távolabb vagyunk mi emberek Istentől, az evangéliumi üzenettől – mely a szeretet és önfeláldozás üzenete a bosszúállás és az önzés üzenetével szemben – annál könnyebben engedünk sajnos azoknak a kísértéseknek, melyek aztán beleviszik a társadalmat a rosszba. Azt kell leszögeznünk, hogy a megpróbáltatások jórészt az emberiség bűnének köszönhetők. Hogy mit üzen a húsvét azoknak, akik meginognak hitükben? Látjuk, hogy az apostolok átélik ugyanezt. Mikor Jézust elfogják az Olajfák hegyén, akkor bizony mindannyian elfutnak. Amikor Jézust keresztre feszítik, akkor egyedül János marad ott az apostolok közül a kereszt alatt. Az ő hitük is meginog, ők is gyáván bezárkóznak. Mégsem áll meg a történet a szenvedésnél és a halálnál.

A húsvétnak éppen az az üzenete, hogy a legnagyobb rosszat is le tudja győzni Istennek a szeretete és le is győzi.

A halálon is diadalmassá válik Krisztus, és azok az apostolok, akik néhány nappal korábban elveszítették a Jézusba vetett bizalmukat, akiknek megingott hitük, akik elindulnak hazafelé, mint az emmausi tanítványok, hogy visszatérjenek a Jézus előtti életükhöz, gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra megváltoznak. A föltámadt Jézussal való találkozás akkora örömet ad nekik, ami képes lesz később legyőzni még a vértanúságtól való félelmet is.

– És mi a válasz azoknak, akik még „a miérteket” kutatják?

– Egyrészt azok teszik fel ezt a kérdést, akik a szenvedésnek a mélyén vannak éppen. Ilyenkor az ember küszködik a szenvedés ellen és rákérdez „a miértekre”. Másrészt viszont nem szabad elfeledni azt sem, hogy Jézus pontosan azoknak ígéri, akik őt követik és akik őt szeretik, hogy részt fognak kapni az ő keresztjéből. „Aki engem akar követni, az vegye föl a keresztjét és úgy kövessen” – mondja Jézus. Sehol nem titkolja, sehol nem tagadja, hogy azok, akik az ő tanítványai lesznek, azoknak részük lesz az ő áldozatából. Kénytelenek lesznek vele együtt elhordozni sok olyan szenvedést, ami az emberi életnek a része. Ebből is látjuk, hogy nem büntetésről van szó. Isten megengedi ezeknek a szenvedéseknek az elhordozását éppen azért, hogy akiknek jobban szükségük van az isteni irgalomra, részesülhessenek benne. Szent Pál apostol fogalmazza meg több levelében is, hogy Krisztus követői, az Egyház tagjai: Jézus titokzatos testének a tagjai.

Tehát, amikor az Egyház tagjai szenvednek, akkor bennük Krisztus szenved. Amikor az Egyház tagjai hittel és bizalommal elfogadják a maguk keresztjét és elhordozzák azt, akkor annak a Jézusnak az áldozatához csatlakoznak, aki a keresztfán mindannyiunkért meghalt. Nem lenne semmi értelme a szenvedésnek, hogyha nem lenne ez az engesztelés, ez az áldozatban való részvétel, amit Jézus a keresztje által lehetővé tesz.

– Önnek van-e olyan nagycsütörtöki, esetleg nagypénteki mélységű élménye, mely alapjaiban rázta meg?

– Saját életemből be tudok számolni szenvedésekről, de ezek azért mások szenvedéseivel összehasonlítva elenyészőek. Nyilván én is voltam életem során többször beteg, gyakorlatilag gyógyíthatatlan betegségben szenvedek, dongalábbal születtem – gyerekkoromban többszörösen műtöttek, hogy egyáltalán járni tudjak, ennek a hatásai megmutatkoznak az életemben. Az a sok állóképességet igénylő munka, amit végzek szentmiséken, temetéseken stb., eléggé igénybe vesz, a lábaim sokat fájnak. Tény és való, hogy ez gyermekoromtól fogva olyan teher, amit hordozok. Sokszor gondoltam emiatt is gyerekkoromban a szenvedő Krisztusra. Számomra mindig többet adott a kereszten szenvedő Krisztus, mint például a jászolban fekvő kisded. Jobban tudtam azonosulni azzal a Jézussal, aki elfogadja a szenvedést, a gyötrelmet másokért, mint Jézusnak a megtestesüléséből eredő más megnyilvánulásaival. Ami igazán megérintett, az éppen azoknak a szenvedése, akik nem tudtak már szabadulni tőle egészen halálukig és úgy fogadták el azt, hogy Istenhez közelebb kerültek. Például előttem van egy idős asszonynak az arca a kalocsai plébániáról, aki olyan súlyos, rákos beteg volt, hogy el kellett távolítani majdhogynem az egész gyomrát. Én nem tudtam egészen addig, hogy gyakorlatilag egy béldarabbal is lehet helyettesíteni a gyomrot. Egy évtizedig élt így, rengeteget szenvedett, de nagyon sokszor jelentett vigasztalást számunkra, mert mindig derűs volt, rengeteget segített, dolgozott, soha nem panaszkodott. Emlékszem rá, hogy a halála előtti hónapokban már kórházban volt és szinte zarándokhellyé lett az ágya. Sokan kerestük fel meglátogatni, s inkább még ő vigasztalt minket.

– A Katolikus Egyház is emberekből, gyarló emberekből áll. Sokan, saját bűnlajstromukat hátradobva nagy hangon számon is kérik az elkövetett bűnöket, s a hívőktől a szentség glóriáját mintegy alapvető kellékként kérnék számon. Mindannyian bűnös emberek vagyunk, nagyhéten ezt különösen szem előtt tartjuk – mégis, a világban zajló keresztényüldözés viharában hogyan válaszolhat helyesen hívő keresztény ezekre a kollektíve záporozó vádakra, melyek nem múló keresztként vannak jelen?

– Tény és való, hogy mindannyian nyögjük az emberlétnek a terheit, beleértve a kísértésnek való kitettségünket és azt, hogy ez a világ, annak minden lefelé húzó hatása-ereje bizony a keresztényekre is hat. Újabb kérdéseket vet föl azt illetően, hogy valóban velünk van-e a gond, az a tapasztalat, hogy az elmúlt évszázadokban sokkal inkább lehetett az Egyházat vádolni úgymond kollektív bűnökkel. Ma már én nem látom ezt. Tehát az, amikor évszázadokkal ezelőtt természetes volt sok keresztény számára (beleértve sokszor a papokat, püspököket is), hogy üldözni kell más vallások, felekezetek tagjait, mert ők eretnekek, mert más felekezethez, valláshoz tartoznak, egy olyan dolog volt, ami Krisztus akaratával biztos, hogy ellenkezett. Sokan bűnösek voltak ebben.

Ugyanígy, amikor a keresztes háborúk korában teljesen természetesnek vette a kereszténység hívőinek jó része, hogy lehet fegyveresen is harcolni a hitnek az ügyéért és más vallásúakat szinte dicsőség is halálba küldeni, hogyha nem hajlandók megtérni. Ezek az Egyház korszakait mintegy kollektíve elsötétítették. S akkor, abban a korban nem távolodtak el emberek tömegével az Egyháztól. Sokkal-sokkal többen voltak a hívők, sokkal-sokkal több volt a papi-szerzetesi hivatás, sokkal erősebb volt az embereknek a hite.

Ma, mikor nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy az utóbbi két évszázadban legalább annyi szent pápánk volt, mint amennyit nem avattak szentté, s különösebb panasz egyikre sem volt; amikor a katolikus Egyház számos Istennek nem tetsző múltbéli dologgal szakított, tehát kollektív bűnösséggel nem vádolhatók sem a papok, szerzetesek, sem pedig a hívek, hanem mindenkinek az egyéni botlásai, egyéni bűnei azok, melyek nyomasztják, mégis azt látjuk, hogy a múltbéli bűnökre hivatkozva emberek tömegei mondják azt, hogy „én egyházhoz nem akarok tartozni, én nem akarok a kereszténységtől semmit, mert ilyen meg olyan, meg amolyan hibák voltak”…

A mai korban előfordulnak emberi botlások-hibák az Egyház tagjaiban, papokban-hívőkben, de tény és való, hogy az elmúlt évszázadokkal  összehasonlítva igenis egy olyan korszakát éljük az Egyháznak, amikor a megújulás jelei mutatkoznak és gondolom, hogy előbb vagy utóbb ez is el fog majd jutni az emberek tudatáig.

Főleg akkor, hogyha abban, ami az igazi oka a hitetlenségnek –  a túlzott anyagiasság és az elvilágiasodás, –  amikor ezekben csalódnak, ezekből magukhoz térnek majd az emberek, akkor rá fognak csodálkozni arra, hogy mennyi érték van abban a közösségben, amely Krisztus evangéliumát hirdeti.

– Húsvétkor Jézus Krisztus kereszthalálára és feltámadására emlékezünk. Simone Weil, a 20. század egyik legnagyobb gondolkodója az Egyház küszöbéről egészen megdöbbentő vallomásig jutott, ezzel magyarázva, hogy nem méltó a keresztségre: „(…) valahányszor Krisztus keresztrefeszítésére gondolok, az irigység bűnét követem el.” Az emberi természet ösztönei szerint az élvezetre törekszik, a szenvedés elkerülésére – hogyan tudunk a mindennapokban felülkerekedni ösztönös természetünkön? 

– Jézus mindig meglátja a szeretet lehetőségét a szenvedésben. Amikor saját szenvedéséről beszél – akár csak utalva az eljövendő szenvedésre, – akkor mindig úgy beszél, mint ami a küldetése. „Én ezért az óráért jöttem.” ; „Az emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon.” És váltságul adja életét sokakért. Meglátja a szenvedésben az értelmet, ami nem más, mint a szeretet és a szeretetnek a megvalósulása. Amikor Rómában tanultam, a szobám falán volt egy Prokop Péter-kép. Ez egy keresztet hordozó embert ábrázolt, aki egy másik embert visz a vállán, aki keresztalakban széttárja a kezét. Már fél éve laktam ebben a szobában, mikor rádöbbentem ennek a képnek az üzenetére: hogy a másik ember jelenti elsősorban számunkra a terhet, de ez adja az értelmét is.

Tehát, amikor Jézus azt mondja, hogy „Az én igám édes, és az én terhem könnyű”, akkor igazából erre gondol. Nem arra, hogy könnyebb a szenvedés egy keresztény ember számára, vagy nem fáj annyira, hanem hogy értelmet ad számunkra a szenvedésben az, hogy embereknek ajánljuk föl, emberekért vállaljuk. Megkeresni a szenvedésben, hogy kinek ajánljuk föl, kiért vállaljuk. Látjuk Jézusnál, hogy még a saját szenvedései közepette sem zárkózik be önmagába, hanem mindig másokkal törődik, akár megérdemlik, akár nem. Vagy pedig az Atyára figyel. Mikor fölfeszítik a keresztre, azt mondja a katonákra gondolva, hogy „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Odafordul a jobb latorhoz, aki kéri tőle bűnei bocsánatát. Másrészt: az Atyához imádkozik: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” – kiált föl a kereszten.

A hívő ember számára nagy erőt jelent, hogy az Isten itt is vele van, itt is fogja a kezét.

 – Ön papként mit tart húsvét legfontosabb üzenetének?  

– Nincs olyan rossz, amit Isten szeretete le ne tudna győzni. Ha a halált is képes legyőzni az Isten, akkor biztosak lehetünk benne, hogy nem létezik olyan rossz a világon, amely örökre uralkodhatna az emberen.

Azt gondolom, hogy idén sincs ennél aktuálisabb üzenet, hiszen itt van ez a borzalmas háború, amiről beszéltünk, és tényleg, nem látni a végét – emberileg. A vírus is újra és újra hol itt, hol ott üti föl a fejét, és megtapasztaljuk a kiszolgáltatottságunkat, a gyöngeségünket ezekkel a kihívásokkal szemben. Számomra ezek a megpróbáltatások azt mutatják meg, hogy sem a technikai fejlettségünk, sem az orvostudomány eszközei nem elegendők ahhoz, hogy minden gondot, minden bajt kiküszöböljünk. Sem pedig az emberi erényeink. Tehát pusztán az, hogy mi, emberek törekszünk a jóra. Sajnos mindez kevés. Látjuk, hogy az emberi erőlködés Isten nélkül nem elegendő. Soha nem mondhatjuk azt, hogy nem lesz szükségünk az Istenre, hogy majd egyszer elegek leszünk önmagunknak. Húsvétnak éppen az az üzenete, hogy a legnagyobb rosszon is fölülkerekedik az Isten, tehát akkor nincs olyan baj, nincs olyan szenvedés, amit le ne tudnánk győzni.

– Hogyan tudjuk megélni hitelesen a feltámadás húsvéti örömünnepét?

– Nagyon fontosnak tartom azt, hogy azokat az eszközöket, amiket ilyenkor – akár a Katolikus Egyház, akár más felekezetek – kínálnak, ragadjuk meg. Magyarul: ne csináljunk wellness-hétvégét a húsvétból, hanem ünnepeljük végig azokat a szertartásokat, amelyekben találkozhatunk Jézussal és az ő üzenetével! Ragadjuk meg azokat a lehetőségeket, melyeket a közösség által kínál az Egyház.

Ilyenkor, többet találkozva egymással, többet imádkozzunk, vigasztalást nyújtsunk egymásnak, segítsük egymást a bajban!

•