Kecskemét piarista Piarista Rendház pedagógia papi hivatás szerzetes

Élet a papi szolgálat és a pedagógusi hivatás kettősségében

Igyekeznek felismerni a világban rejlő értékeket, gazdagítani azokkal a saját életüket, hogy ennek révén tanítványaikban és híveikben is minél jobban meggyökerezhessen a keresztény szellemiség. Ők a piarista szerzetesek, akiknek egy maroknyi csoportja Kecskeméten teszi mindezt. A helyi rendház három lakóját kérdeztük hivatásukról, és annak megéléséről a koronavírus-járvány idején.

– A keresztény szerzetesek olyan férfiak vagy nők, akik egészen beleszerettek Istenbe, és arra kaptak elhívást tőle, hogy részt vegyenek a megváltás művében – fogalmaz Görbe László SchP, a Szentháromság Plébánia plébánosa. – Fogadalmakkal kötelezik el magukat Jézus Krisztus mellett, mint a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség, illetve a piaristák esetében még a tanítás.

– A katolikus szerzetesi lét nem egyfajta utópikus biztonságba való menekülés – teszi hozzá Nagy Attila SchP, a kecskeméti piarista rendház főnöke –, hanem egy olyan létállapotba, mely arról tesz tanúságot, hogy Isten nélkül nem megyünk semmire. Engednünk kell, hogy az Úr megszólítson minket, és megmutassa nekünk küldetésünket. Szerzetesként hittel, reménnyel, szeretettel, türelemmel, szelídséggel ezt a felismert igazságot kell hirdetnünk az embereknek.

A monasztikus-szemlélődő rendek életformájukkal az imádkozó Jézust jelenítik meg, míg az apostoli rendek a tanító, gyógyító, cselekvő Jézust mutatják meg a világnak, a krisztusi szeretetet „aprópénzre váltva” igyekeznek segíteni az embereken, és a tevékenységükön keresztül közvetítik feléjük az örömhírt.

– Korábban nagyobb hangsúlyt helyeztem az emberek körében végzett szolgálatra – árulja el Galaczi Tibor SchP. – Ahogyan haladok előre a papi és szerzetesi életben, még lényegesebbnek tűnik számomra, hogy az Istennel való kapcsolatomból töltekezve valósítsam meg hivatásom magasabb rendű célját.

A piaristák az 1500-as évek végén azt a feladatot vállalták, hogy a fiatalokat, legfőképpen a szegény családból származó gyerekeket tanítják. Kecskeméten az 1700-as évek eleje óta van jelen a rend. Az egyházi iskolák államosítása után, 1950 és 1991 között a budapesti mellett az itteni piarista gimnázium volt az egyetlen, amely a rend fennhatósága alatt működhetett. A piarista szerzetesek életében tehát a papi szolgálat és a pedagógusi hivatás ötvöződik. Utóbbihoz Görbe László matematika-fizika, Nagy Attila történelem-földrajz-hittan, Galaczi Tibor pedig angol-magyar-hittan szakos tanári végzettséggel bír.

– Mint piarista paptanárnak, amikor a tanításra gondolok – mondja Görbe László –, mindig szemem előtt van a következő gondolat: mekkora a bizalma annak a tulajdonosnak, aki egy nagyszerű műremeket a restaurátorra bíz. A Jóisten ránk, tanárokra, ennél mérhetetlenül többet bízott: a fiatalokat, az Ő népének értelmi kibontakoztatását és lelkük gondozását.

Hozzáteszi: tanárként többnyire joggal panaszkodnak, hogy hiányosak az eszközeik, kevés az erejük, de tudják, lehetetlent Isten nem is vár tőlük. Amire a körülmények, az adottságok okán képtelenek, azért felelősség sem terheli őket. Amire viszont küldetést kaptak, amire vállalkoztak, hogy reményt és tudást adjanak át, azt mindegyikük meg tudja tenni, még a digitális oktatáson keresztül is.

– A papi szolgálat a Föltámadott Krisztussal való személyes kapcsolatból fakad, ez szükséges ahhoz, hogy ne alacsonyodjon le a foglalkozás, az életpálya szintjére – hangsúlyozza még Görbe László, aki arra a kérdésre, hogy mit jelent számára szerzetesnek lenni, Mécs László papköltő egy verssorát átírva így válaszol: „a lelkekben kegyelmet közvetítek, hogy szebb legyen a föld”.

Március közepe óta a piarista szerzetesek élete és szolgálata is jelentősen megváltozott. Jellemzően az ő mindennapjaikat is a koronavírus-járvány miatt kihirdetett veszélyhelyzet határozza meg.

– Sokat beszélgetünk a járványhelyzet aktualitásairól, latolgatjuk a kilátásokat – osztja meg gondolatait Nagy Attila házfőnök. – Természetesen mi is beszereztünk maszkokat, gumikesztyűket, fertőtlenítőszereket, és rendszeresen figyelmeztetjük egymást a higiéniai előírások fokozott betartására. A rendház közösségéhez tíz szerzetes tartozik, közülük öten hetven év felettiek. Őket folyamatosan emlékeztetjük a hatósági felszólításra, hogy „maradjanak otthon”.

Bár a digitális oktatás más feladatot ró a szerzetesekre, jó néhány dologban mégis a helyzet áldásait látják meg.

– Több időm és lehetőségem van imádkozni, szokásos imáim mellett Istennél a világért is közbenjárni, ami a szerzetesség és papság egyik elsődleges feladata – emeli ki első helyen Galaczi Tibor, aki szerint az Istennel való találkozás legfontosabb terepe a csend. Itt tapasztalja meg a legelemibb módon Isten állandó, szerető és gondoskodó jelenlétét, emellett pedig saját belső világával, személyiségének jó oldalaival és árnyékaival is itt szembesül.

A mentálhigiénés képesítéssel is bíró szerzetes kiegyensúlyozott, változatos tevékenységekre épülő napirendet alakított ki magának, és ennek következetes betartására törekszik. A megváltozott körülmények tanulási helyzet elé állítják őt és társait. A jelenleg pszichológiai tanulmányokat folytató Galaczi Tibor érdeklődéssel szemléli az alkalmazkodás különböző formáit, amelyeken, mint mondja, „mégis átsugárzik az Istenbe vetett bizalom és remény”.

A piaristák cölibátusban élnek, de a rendházban szerzetesi közösség veszi körül őket. El tudnak vonulni a saját szobájukba, ugyanakkor nincsenek kitéve a magánynak. Eddig a sok és sokféle munka, elfoglaltság miatt sokkal kevesebb időt töltöttek együtt, most a járványidőszak még közelebb is hozta egymáshoz őket. Ez nem csak abban nyilvánul meg, hogy többet beszélgetnek és próbálnak kölcsönösen még jobban odafigyelni a társaikra.

– Mióta nincsenek nyilvános szertartások a templomokban, szerzetesi közösségünk minden este szinte teljes létszámban együtt misézik, zsolozsmázik. Korábban a számos misét ki-ki külön celebrálta, az esti imáinkon való részvétel is alacsonyabb volt a különféle szolgálatok miatt – magyarázza Nagy Attila. (Kérdéseinkre még azelőtt válaszoltak a szerzetesek, hogy dr. Bábel Balázs érsek május 4-től kezdve újra engedélyezte a nyilvános szentmiséket a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegyében – a szerk.)

Ugyanakkor persze vannak területek a hívek jelenléte nélkül bemutatott szentmiséken túl is, amelyek kapcsán hiányérzet tölti el őket. Görbe László például néhány éve – életkora miatt – már nem tanít, hanem csak lelkipásztori feladatokat lát el. És bár egyszer-egyszer prédikált az elmúlt hetekben, a szolgálat sok elemére nem nyílt lehetősége, a gyóntatás, a szentségek kiszolgáltatása ugyanis személyes találkozást igényel. – Várom, hogy újra elinduljanak ezek az alkalmak, és imádkozom, hogy ami elmaradt, az beteljesedjen egyszer – mondja.

A plébános ugyanakkor fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy az apránként visszakapott szabadság felelősséget is jelent. A szabadság ugyanis önként vállalt fegyelem, és kötelességek nélkül értelmezhetetlen.

– Lazítsanak bárhogyan is a korlátozásokon, arra kérek, sőt, bíztatok mindenkit, hogy viselkedjen úgy, mint aki egy járványban él. Legyen tudatában a saját felelősségének, és cselekedjen ennek megfelelően, hogy lehetőleg senkinek ne kelljen elveszítenie az életét mások szabadossága és pénzhajhászása miatt.

Megszívlelésre ajánlja Albert Camus Nobel-díjas francia író és filozófus A pestis című regényének egy részletét, függetlenül attól, hogy most nem egy baktériummal, hanem egy vírussal állunk szemben: „Szakadatlanul ügyelnünk kell magunkra, nehogy egy önfeledt pillanatban másnak az arcába leheljünk, és ráragasszuk a fertőzést. A baktérium a természetes. A többi, az egészség, a tisztesség, vagy ha tetszik, a tisztaság, az akarat következménye, méghozzá a lankadatlan akaraté. A becsületes ember, az, aki úgyszólván senkit sem fertőz, nem más, mint az, akinek a lehető legkevesebb az önfeledt pillanata.”

(Az összeállítás eredetileg a Kecskeméti Lapok 2020. május 7-i számában jelent meg.)

•