Várfalak Kecskeméten?

A kecskeméti református templom kerítésének története - Bezsenyi Ádám írása

A középkor viharosabb századaiban, de főként a török hódítással sújtott Magyarországon magától értetődött, hogy a települések központját jelentő, jellemzően időtálló anyagból készült templomok körül védelmi vonalat építettek ki. A legtöbbször ez azt jelentette, hogy erős kőfallal vették körül a templomot és a körülötte lévő temetőt. A sírkertek ugyanis hagyományosan a templom körüli megszentelt területen működtek, tehát az őket övező fal a sírok védelmét is ellátta, emellett a támadás esetén a lakosságnak is végső menedékül, mentsvárként szolgált.

A templomerődítések minősége a közösségi áldozatvállalás mértékétől és a tényleges katonai veszélytől is függhetett. Így aztán az árokrendszerrel körbevett templomoktól a bástyás templomerődökig sokféle formában léteztek. Általános formájuk a templomvár volt, melyet kaputoronnyal és néhány kisebb bástyával ellátott, akár 14 méteres falakkal is védett erődítményként képzelhetünk el. A templomerődtől az különböztette meg, hogy magát a templomépületet nem látták el védelmi berendezésekkel, ez főként Erdélyben és a Felvidéken volt jellemző. Az Alföldön az ún. kerített templomok voltak általánosak, ezek komolyabb védművek, tornyok, gyilokjáró nélkül épültek. Ebben az esetben az egyházakat masszív kő- vagy téglafal övezte, melyen többnyire lőréseket vágtak, esetleg földdel (sánccal) megtámasztva a falat a tüzérségi támadások ellen is védhetővé tették, körülötte árok vagy árokrendszer segítette a támadók kedvét elvenni az ostromtól. Kecskeméten a kerített templomok közé volt sorolható az egykori plébániatemplom (később ferences templom vagy Barátok temploma) és a református templom, védelmi rendszerük ismeretlen méretű árokból és sánc nélküli kő- vagy téglafalból állt.

Az alföldi mezővárosokra jellemzően Kecskemét a középkor folyamán kevés védművel rendelkezett, amelyek jórészt föld-fa szerkezetűek voltak ezen a kőben szegény tájon. Ilyen volt a várost övező – feltehetően már a 15. században létező – palánk- vagy sövényfal és az előtte kialakított kettős árokrendszer, valamint a ferences templom elődjét övező árok. A város fejlődésével egyre több időtálló anyagból készült épület jelenhetett meg városunkban, az állandósuló törökellenes hadmozdulatokkal párhuzamosan ezek a védekezésben is szerepet játszhattak.

Efféle erődítmény volt az a lőrésekkel ellátott torony is, melyet a volt ferences rendház (ma Kodály Intézet) Kéttemplom köz felőli oldalába építettek be. Pontosan nem meghatározható jelenleg, de feltételezhetően a 15. században vagy 16. század elején készülhetett el, erre utalnak kulcslyuk alakú, és a harmadik szinten látható keskeny lőrései. A hódoltság idején már léteznie kellett, mivel a török hatóságok nem engedélyezték volna megépítését. Szerepét tekintve egyelőre csak találgatásokba bocsátkozhatunk. Egyrészt lehetett egy, a ferences kolostor helyén állott udvarház védelmi vonalának része –melyeket gyakran építettek a plébániatemplom közelébe, főként ha kegyúri alapítású szentegyházról volt szó. Másrészt a templom védőfalához is kapcsolódhatott valamilyen módon, ebben az esetben aszimmetrikus alaprajzú erődítménnyel kell számolnunk, mivel a torony 30 méterre áll a szentélytől.

Az egykori plébániatemplom kerítése a régészeti megfigyelések szerint a 15. század második felében épült – tehát korát tekintve a torony feltételezett születéséhez közeli időpontban. A templomot északról íves vonalban vette körbe a néhol támpillérekkel erősített fal, hozzá északi oldalán csontház (ossarium) csatlakozott, déli alaprajzát azonban nem ismerjük, mivel a ferences rendház építésekor ez elpusztult. A torony előtti, ma is álló része 1689-ben valószínűleg állt, mivel két kapujából a jobb oldalin ez az évszám szerepel – bár a kapukeret elhelyezése lehet másodlagos is. A tér feltöltése miatt a kerítés eredetileg legalább egy méterrel magasabb volt, a romkertben feltárt falmaradványok régészeti megfigyelése azt mutatja, hogy alapja réti mészkőből épült, nem lehetetlen, hogy felmenő falainak is ez lehetett az anyaga. Az eddig ismert adatok alapján a ferences templom klasszikus kerített templom lehetett a középkorban és az újkorban, bár ez a kép még változhat, ha fény derül valaha a lőréses torony építészeti kontextusára.

Ezt a kerítést és az általa körbevett templomudvart – melyet a 16. században cinteremnek neveztek – a protestánsok közösen használták a katolikusokkal eleinte, az „öregh kö Templom” -mal együtt. 1564-ben megegyeztek, hogy az egyházat meghagyják a pápistáknak, cserében a kőfalon belül felépíthetik saját fatemplomukat, mely 1568-ban el is készült. Azonban az 1678-as nagy tűzvészben mindkét templom leégett, ekkor kenyértörésre került sor a két felekezet között. A város legnagyobb földesura, gróf Koháry István, úgy kívánt békességet teremteni, hogy kötelezte a várost a reformátusok részére akkora telket adni, amekkora területen a katolikus (1647-től ferences) templom állt kerítésével együtt. Ahogy az 1679. augusztus 21-i levelében megfogalmazta: „az kálvinista rend Kecskeméth városában templomhelyül az Császár Gergely boltjaitul, s az prédikátorok házaitul fogvást az várospincéig való helyt s földet elfoglalhassa, adtam engedelmet, és szabadságot, úgyhogy az megírt helyen az kálvinista templom, s annak kerítése, mind szélességére, hosszúságára az pápisták temploma, és cinteremje helyéhez adaequáltassék” (hasonlóvá tétessék). E levélben áll az is, hogy a reformátusok cintermének kerítéséből annyit kötelesek a katolikusok megépíteni, amekkora rész a régi templomkerítésből a kálvinisták által használt területhez tartozott. Közvetve ez azt is jelentette, hogy az eredeti kerítéshez hasonló minőségűt is kellett újonnan építeni, és hogy milyen drága lehetett egy védműként is használható kerítés megépítése, az abból derül ki, hogy 1680-ban 2000 tallérért váltották meg az óhitűek a részüket. A templom építése is ekkor kezdődött, mely meglehetősen kalandos úton jutott el az 1684-esfelszentelésig.

 Ebben az évben épült fel az első fakerítés a kijelölt cinterem határán, Faragó Péter és András keze által. Ez még egy egyszerűbb, kötözött fakerítés volt zsindelyfedéssel, rajta két kapuval, feltehetően ott, ahol a későbbiek, a torony előtt és a parókiával szemben. Erre az ideiglenes kerítésre a terület kijelölése és birtokbavétele, valamint a közeli piac miatt lehetett szükség. Átmeneti jellegére utal az is, hogy helyette 1688-ban Molnár János, Nagy Gergely és Farkas Márton fagerendákból rótt zsindelytetejű, ácsolt kerítést épített, ezt Kőmíves Kelemen bevakolta és kimeszelte. Vagyis olyan palánkot, palánkfalat építettek a templom köré, mely a korabeli végvárak külső védelmi vonalát is alkotta, de mindenképpen komolyabb építmény volt a korábbi kötözött fakerítésnél.

Talán nem érdektelen itt megemlíteni, hogy a templomépítés teljes befejezése is csak ekkor, 1688-ban történt.  A református egyház azonos évben írott gondnoki naplója szerint ekkor építette Ács András mester a templom három előcsarnokát, korabeli megnevezéssel „portikust”, egyet-egyet az északi és déli oldalra, s egy kisebbet az épület Városháza felé eső végén. Erről az építkezésről emlékezik meg az a két falmezőbe elosztott latin nyelvű felirat, melyet készítői nem kőtáblákra, hanem a vakolatba véstek a déli előcsarnok homlokzatán. Ez a „portikus” maradt meg egyedül közel eredeti formájában a háromból, mivel a nyugatit már 1714-ben elfedte az épülő boltsor, bár jelentősen átalakítva ma is áll. Az északi előcsarnok mostohább sorsra jutott: 1877-ben, a bazárépület létesítésekor elbontották, ajtajának nyomát a templomtérben az 1913-as felújítás tüntette el véglegesen.

A palánkfalat 1700-ban váltotta fel az első, szilárd anyagból készült kőkerítés. Szerencsére e fal építéséről szóló szerződés is fennmaradt a Kecskeméti Református Egyházközség Levéltárában. Eszerint a kivitelező egy bizonyos Johann Hölbling (1660–1736) bajor származású budai építőmester, aki egy évre rá a városi tanács megbízásából kőpincét és kőházat is épített Kecskeméten, 1702-ben tornyot Kiskunhalason. Ő a későbbiekben meglehetősen komoly karriert futott be: a budai városháza, a királyi palota és a pesti Invalidus-ház tervezési és építési munkáiban is részt vett, volt Buda város szenátora és a hadiépítészetben is jártas építőmesterként a budai vár helyreállítását is irányította.

A szerződésből kiderül, hogy a mester vállalta a fal fundamentumát (alapját) olyan mélyre és szélességben rakni, ahogy az egyház kívánta és ettől a fundamentumtól számítva vagy másfél öl magasra (kb. 3 méter) építette a falat, ennek vastagságát szintén az eklézsia határozta meg. Lényeges elem, hogy 20 oszlopot (támpillért) épített a „falnak környellitésben” és „két kapu színt menél szépen töllem lehet”. A falat be is vakolta, fehérre meszelte és téglával be is fedte. A szerződés keretein kívül esett, de Bél Mátyás szerint mélyen kiásott árok is készült a kerítéshez. Vagyis felépült egy közel 3 méter magas, (a régészeti feltárás alapján) 90 centiméter vastag, sarkain támpillérekkel megerősített robosztus kőfal, előtte mély árokkal. A létesítmény védelmi szerepéhez nem férhet kétség. Nem tudjuk, hogy lőrések lehettek-e rajta, de feltehetően ezeknek kialakítása belekerült volna a szerződésbe, tehát nem valószínű.

Mi szükség lehetett egy ilyen falra 1700-ban? Az oszmán fenyegetés látóhatáron kívülre kerülésével úgy vélhetnénk a hadi cselekmények elkerülték ebben az időszakban a várost, ám ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk, mivel előbb a felszabadító háború, majd a Rákóczi-szabadságharc rótt súlyos terheket Kecskemétre. Ezen események örvén értesülhetünk a meglévő forrásokból a templomok védelmi szerepére. A felszabadító hadjáratok alatt igencsak kétségessé vált a vagyoni biztonság helyzete, ennek kapcsán szerzünk tudomást róla, hogy a templomok raktárakként is működtek, bennük a lakosság ládái álltak, melyben értéktárgyaikat őrizhették. A városi tanácsot 1687-ben a Pest megyei szolgabíró értesítette, hogy a badeni herceg irreguláris egységekkel is ellátott hadai a környéken fognak átvonulni, ezért „az  kinek  az  Templomoktúl  messze  férre  vagyon  az  háza,  semmi  féltő portékáját házánál ne tartsa, hanem az belső kerítésben vigye, horgya késedelem nélkül s az Templomokban, mert ez igen csintalan nép” Kézenfekvő, hogy ilyen körülmények között életmentő lehetett egy kerített templom is.

A fal építésének másik fontos célja lehetett a rekatolizálódó politikai környezetben a református egyház létjogosultságának, a városi társadalomban elfoglalt helyének demonstrálása és a katolikusokkal szembeni egyenlőség reprezentálása. Erre a körülményre vezethető vissza, hogy az újonnan épült templom tornya, oldalhomlokzata kísértetiesen hasonlított a ferences templom építészeti megoldásaira, emellett nem csoda, hogy az épületet övező kőfalnak legalább annyira – ha nem jobban – tiszteletet parancsolónak kellet lennie, mint a katolikusok templomkerítése. Ugyanakkor legalább ennyit nyomott a latban, hogy a török megszállásból kilábaló egyházi és városi közösség a szebb jövőbe vetett hit és a szabad önrendelkezés megtestesülésének is tarthatta egy olyan építmény emelését, amire a török uralom alatt gondolni se merhettek.

Sajnálatos, hogy ezen erődítmény Kecskemét egyik legnagyobb tragédiáját nemhogy megakadályozni nem tudta, de szinte azonnal a támadók kezére került. 1707. április 3-án, vasárnap hajnalban egy kb. 3000 fős rác sereg támadta meg váratlanul a felkészületlen várost. Székudvari János az eseményeket leíró költeményében így írja le a stratégiai pontok elfoglalását: „Ocsmány nép, a’ Templom-keritést megszállya, Kívül a’ kapukat mindenütt el-állya,”. Nyilvánvaló, hogy a betörő rác sereg kémei és pribékjei révén jól tudta, hogy mielőtt az ellenállás megszerveződne, mely erődített helyeket kell, hogy elfoglalja, ahonnan aztán uralhatja a várost. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a Nagykőrösről érkező felmentő sereg ennek ellenére is ki tudta űzni a jobbára csak rablásban és fosztogatásban érdekelt támadókat. A csapásban 396-an vesztették életüket, akiket a két templom cintermében, vagyis kerítőfallal övezett területükön temettek el tömegsírokba. Az új védmű tehát igen gyorsan egy sírkertet is övező kerítéssé vált.

Itt célszerű kitérni arra a kérdésre, hogy állandó jelleggel használták-e temetőként a templomudvart? A források alapján annyi tudható, hogy 1700-ban nyílott meg a mai Czollner téren lévő református temető, melyet bizonnyal használtak, mert 1702-ben körül is kerítették. Ezt a temetőt – egy 1778-as rendelet szerint, ami megtiltotta a lakott területen való temetkezést – bezárták. Ebben az időpontban egy összesítés is készült Kecskemét temetőiről, ebben minden ismert, akár már bezárt, egyházi épület melletti temető szerepel, kivéve a református templom mellettit. A fent idézett „Sűrű Sirhalmokkal rakott Jaj-Halom” című költeményből tudjuk, hogy a rác betörés református áldozatai a templom mellett leltek végső nyughelyre, hogy ez egyedi vagy a gyakorlatból adódó megoldás volt, ez eldöntetlen. Viszont tény, hogy a bazárépület 1877-es építésekor nagy mennyiségű emberi maradványt találtak, melyeket a templom délkeleti oldalán, feltehetően az akkor még dél felől álló kerítésen belül ásott gödörben temettek el újra. Az eset kapcsán már Fördős Lajos akkori lelkész is próbált adatokat találni a templom körüli egykori temetkezésekről, mindhiába. A kerítés még fennálló szakaszának elbontásakor 1913-ban is találtak emberi csontokat, azonban eddig semmilyen adat nem került elő ezekről a maradványokról. Emellett legalábbis megfontolásra érdemes Szappanos Károly azon megállapítása, miszerint az egyház prominens tagjait és a közösségért életüket áldozókat temethették a templomkertbe a korai időkben, egyfajta emlékhelyet, panteont kialakítva. Erre utalhat az is, hogy a régi Czollner téri temetőből 1830-ban ide hozták Ölvödi András prédikátor koporsó alakú síremlékét, amit az 1913-as átalakításkor a budai úti temetőbe vittek.   

A háborús idők elvonultával a református eklézsia a templomot övező fal egész más irányú hasznosításába kezdett. Jelesül 1714-ben a kerítés Városháza felé eső oldalán üzletsort építtetett, melyben legalább hat bolt volt, amit görög kereskedőknek adott ki. A kerítőfal életében a következő nagy felújításnak 1728-ban jött el az ideje. Ekkor egy – feltehetően budai német kőműves – Gottfried vagy Gothárd Simon arra vállalkozott, hogy leveri és bevakolja a kerítésfalat, kijavítja az egyéb adódó hibákat a templomon és a boltokon, valamint: „A Templom Ajtoja előtt, egy Porticust fog fel rakni bolthajtassal”. Itt szinte biztos, hogy nem valamelyik előcsarnok építésével bízták meg a mestert, mivel azok már 1688-ban felépültek. Sokkal inkább valószínű, hogy a „portikusz” kifejezés bármilyen fedett vagy csak boltívvel rendelkező kapuzat megnevezésére szolgált ebben az időben, bolthajtással készült kapuzat pedig a kerítésfalban is épülhetett „A Templom Ajtoja előtt” – értsd: valamelyik kijárata előtt. Talán ekkor épült a torony előtti falra az kapuzat, melyet majd 1737-ben feliratokkal díszítenek – de megtörténhetett, hogy befejezése majdnem 10 évig húzódott ismeretlen okokból.

Egy biztos, a kerítés elveszítette védelmi jellegét, díszes portál épült rajta, valamint az egyház annak könnyebb átjárhatóságával próbálta meg a hívek életét könnyíteni. 1809-ben Szántó Márton gondviselő be is mutatta egy, a Városháza felőli oldalon építendő új kapuzat tervét az egyháztanácsban. Feltehetően ennek a rajza maradt fenn a református levéltárban „A Templom Keritésén nyitandó ujj ajtajanak Planuma” címmel, évszám nélkül. Az ábrázoláson egy visszafogottan copf stílusú kapuzat látható, melynek ívmezejében Isten neve szerepel héberül (JHVH). A kapu felépítése akadályokba ütközhetett, mivel még 1819-ben is sürgették felépítését – jelenleg nem ismert, hogy egyáltalán elkészült-e. 1828-ban ismét szóba kerül egy kapu építésének szükségessége, de ekkor már azon okból kifolyólag, hogy a kerítés raktárként használt részéhez könnyebb legyen a hozzáférés.

A 19. század második felére a templomot övező kőfal nemcsak megbecsültségét, hanem létjogosultságát is elvesztette. A városrendezési elképzelések az 1870-es években egyre nagyobb figyelmet kaptak, ennek keretében a református egyház új üzletsort tervezett építeni a templom északi oldalán lévő régi helyére, elképzelésüket Bagi László aljegyző 1876-ban eképpen nyugtázta: „a templomnak kiugró támoszlopokkal ellátott ’s különben sem igen díszes fala egészen pusztán maradva a’ piacz terének díszére épen nem válnék,”. Az eklézsia Pártos Gyula (1845–1916) építészt bízta meg az új bazárépület megtervezésével, ami 1877–1878 között készült el, s mivel a toronytól a Kossuth téri bejáratig öleli körbe a templom északi felét, így megépítése a kerítés északi felének teljes elbontásával járt. Ekkor kerültek elő a már említett tömegsírok, de egy másik érdekes fejlemény is történt. 1878-ban Szappanos István (1818–1917) – ügyvéd, politikus, ekkor a református egyház főgondnoka, és mint kiderült: lelkes lokálpatrióta – kérelmet intézett az egyháztanácshoz a kerítésfal kapujával kapcsolatban. Ebben megállapítja, hogy a kerítésnek a templomtorony előtti ívét is le kell bontani egyrészt a boltok megközelíthetősége, másrészt az új telekszabályozás miatt, „de tekintve a még mindig szép és ódon, a templomtelken fennálló kaput, annak emlékirattal ellátva levő értékes kőtábláit, azon alázatos indítványt van szerencsém beterjeszteni, hogy a templomkerítés lebontását, az ott fennálló régi díszes kapunak a papi lak előtti kapu helyén levő felállítását méltóztassék elrendelni,”. Szappanos István e tettével fémjelezhető az, a régiségek megőrzésére – modern szóval örökségvédelemre – utaló szándék, mely a következő évtizedben már a városi múzeum létesítéséről való gondolkodásra serkenti a kecskeméti értelmiséget. Az irat mellett lévő számlából kiderül, hogy a munkát el is végezték, a kövek átkerültek a parókia felől megmaradt egyetlen kerítéskapura, sajnos a feliratos köveket a számla nem nevezi meg, további sorsuk ismeretlen. Az eredeti kőfal megmaradt részét kelet felől a templomtorony támpilléréhez épített összekötő szakasszal zárták le, míg a Kéttemplom köz felőli oldalára valamikor a 19. század közepén boltok épültek.

A közel eredeti magasságában megmaradt eredeti védmű utolsó falszakaszának a kegyelemdöfést az 1911-es földrengés adta meg. A templom falazata és boltozatai több helyen megrepedtek, elkerülhetetlenné vált az újjáépítés és restaurálás. Ennek keretében a templom déli oldalát takaró, fákkal benőtt, elhanyagolt templomudvar kerítésének végleges elbontásáról döntött a református egyház, nem kis részben azért is, mivel a városi rendezési tervek is ezt a megoldást szorgalmazták. A bontás-építkezés 1913-ban indult meg, azonban az egyháztanács kikötötte az ott lévő boltokkal kapcsolatban: „ezen épületek anyagát árverés útján adja el a templom kerítéséből még fennálló fal rész és bejárati ajtó kivételével, mert ezen bejárati ajtó szegély-kövei a templom egyik bejárati ajtajának kiképzésénél fognak felhasználtatni.” A restaurálás kivitelezését végző Uy Károly építész elszámolásában szerepel is az „Elhelyező munka” címszó alatt 6 db, bontásból kikerült kőkeret beépítése az előcsarnok kapujába.

A kerítés többi része elbontásra került, tégláit az egyház helvéciai és Nyír-cethali (Méntelek) imaházának építésénél használták fel. Azonban az egykori védmű mégsem tűnt el nyom nélkül.

Teljesen el nem bontott alapfalainak egy része a református templom 2019-ben történt restaurálása idején, a csapadékvíz-elvezető csatorna árkának ásása során kerültek felszínre. Bognár Margit, a Kecskeméti Katona József Múzeum régésze által vezetett feltárás során a kerítőfal három téglasornyi magasságban megmaradt 90 cm széles alapja került elő 80 cm mélységben. A feltárás a fal egyik töréspontjánál történt, viszont a nyugatra tartó falszakasz további részeit az 1980-as években történt távfűtő-hálózat kiépítésekor megsemmisítették. A megmaradt falszakaszt visszatemették, a csatorna árkába eső szélének tégláit felszedték és a múzeumba szállították.

Mégis megtekinthető a mai napig egy kis részlet az egykori kerítésből. Ez pedig a már említett, kétszer is áthelyezett kapukeret faragvány, zárókövében egy, a fiait vérével tápláló pelikán látható – amely a Kecskeméti Református Egyházközség címerében is szerepel. Ennek azonosításához elsődleges forrás Szokolay Hártó János 1846-ban kiadott várostörténeti krónikája, ebben megemlítette, hogy szintén egy pelikánt ábrázoló faragványt látott a kerítés keleti (torony felőli) kapuja felett, körülötte két kronosztikonnal (latin nyelvű verses felirat, betűiből kiolvasható a készítés dátuma). A feliratok szövegét latinul és magyar fordításban is közlölte a szerző, melyből az 1737-es évszám olvasható ki. A két említett pelikános faragvány feltehetően egy és ugyanaz, az adott évből származó gondnoki napló beszámol a kerítés körüli munkákról, ahol bizonyos munkások téglát raktak, bár konkrét kapuépítésről nem emlékezik meg, így tökéletesen biztosak nem lehetünk az egyezésben. Sajnos a feliratokat őrző kövek holléte máig homályban maradt, de a pelikános zárókő alatt ma is mindenki átmegy, aki az előcsarnokon keresztül lép a templomba és talán eszébe jut az egykor hozzá tartozó vers magyar fordítása is:

„Mejjét kegyetlenül tépvén, így vérének folyása

Lész halálra mart fiai’uj életre hozása.

Igy nékünk, kiknek a’ pokol’ kigyója vészt okozott,

Krisztus szent véred’ hullása örök életet hozott.”

(Szokolay Hártó János fordítása)

Bezsenyi Ádám 

•