Kecskemét ferences barátai

A 306 éven át tartó ferences oltalom története-Péterné Fehér Mária írása

A 17. század elején a török hódoltság területén egyrészt a török uralom miatt, másrészt a reformáció elterjedésével katolikus paphiány mutatkozott. A kecskeméti nép is pásztor nélkül árválkodott.

A város katolikus elöljárói előbb a magyar főpapoknál, majd a jezsuiták tartományánál könyörögtek lelkipásztorért. Forró György, a jezsuiták nagyszombati rektora 1637. szeptember 14-én kelt levelében azt tanácsolta a kecskemétieknek, hogy forduljanak a ferences atyák Szalvatoriánus Tartományához. A következő 7 évben néhány menekült atya látta el Kecskeméten a lelkek gondozását, akiknek gyors távozása után a város katolikus elöljárói végső szorultságukban, 1644. február 28-án elküldték könyörgő levelüket a ferences atyákhoz. „A város annyira siralmas állapotban volt – jegyezték fel később a rend historia domusában (háztörténetében) –, hogy a nép az ünnepnapokon lustálkodott, a mennyei dolgokat illetően csúf tudatlanságban élt. … A templom szennyes volt.” A ferencesek galgóci tartományülése még ebben az évben szerzeteseket küldött Kecskemétre Gyöngyösi János kormányzása alatt. Az atyák fából székházat készíttettek maguknak a 14. század második felében épült Szent Miklós templom mellett. 1678-ban a Szent Miklós templomot és a mellette állt iskolát örökjogon átadták a ferences atyáknak. Ettől kezdve hivatalosan is ők látták el a katolikus hívek lelki gondozását és a plébánia irányítását.

A ferencesek megtelepedésük óta kölcsönös egymásrautaltságban éltek Kecskemét várossal és annak lakóival. Nem csak az egymásrautaltság, de a kölcsönös megbecsülés és tisztelet is megnyilvánult a két fél között. A török uralom alatt nem egy alkalommal fogták el a kecskeméti kolostor egy-egy gvardiánját (házfőnökét) a pogányok. 1680-ban Thököly és Wesselényi Pál kuruc hadainak egy csapata rohanta meg a kecskeméti rendházat, s a gvardiánt egy gebére kötözve magukkal vitték Erdélybe. A kecskeméti katolikus és református hívek 100 aranyért váltották ki őt. A város lakói megvédték az atyákat, sőt megbüntették azokat, akik csak rossz szót is szóltak róluk. Ugyanakkor a ferencesek is együtt éreztek a város népével gondjukban, bajukban. A nép, barátoknak nevezte el őket, s a templomot is így emlegették ezentúl „barátok temploma”.  

A szerzetesrendek életét alakulásuktól az ún. regula (szabályok összessége) határozta meg. Négy ősi regulát ismer a történelem: Nagy Szent Bazileoszét, amelyet a baziliták követnek; Szent Ágostonét, amelyek szerint az ágoston-rendiek, a premontreiek, a domonkosok, az irgalmasok, a jezsuiták stb. élnek; Szent Benedekét, amely elsősorban a bencések életét határozza meg; és Szent Ferencét, ehhez igazodnak a ferencesek (és annak különböző ágazatai: kapucinusok, minoriták). A regula írta elő a ferenceseknek hitük gyakorlását. Naponta zsolozsmákat (közösen elmondott imákat) tartottak, november, december hónapokban 8 és 40 napos ájtatosságokban (hitbuzgalmi templomi összejöveteleken, imádkozásokon) erősítették vallási közösségüket. A ferencesek fő célkitűzése az egyszerű nép számára is érthető módon való prédikálás, az evangélium terjesztése, a hittérítés volt. Eszményük a teljes szegénység, ami nemcsak az egyénekre, hanem az egész közösségre vonatkozott. Koldulásból, adománygyűjtésből tartották fenn közösségüket. Pénzt soha nem volt szabad sem kérniük, sem elfogadniuk. A szegénység kérdésében már az alapító halála után két részre szakadt rend (obszervánsok és konventuálisok) tagjai a 17. századra megbékélésre jutottak, a kolostorok kisebb vagyonnal való rendelkezését illetően.

Már az 1600-as évek végétől maradtak fenn Kecskemét város lakói által tett végrendeletek. Ezekben a ferences atyákra is hagyományoztak kisebb-nagyobb értékeket a kecskemétiek. Vák István pl. 1706. január 19-én kelt végrendeletében 15 tallért hagy a „Pater Franciscanusok”-ra. Szentkirályi Pál 1726. március 20-án úgy rendelkezett, hogy két üszőt hagy a ferences atyákra, egyiket misék szolgáltatására, másikat alamizsna céljára. 1740-ben Domonkos Katalin a nagyobb oltár elé örökmécses állítására 1000 rajnai forint alapítványt tett. A város katolikus hívei közül sokan még életükben pénzbeli, vagy tárgyi adományokat nyújtottak az atyáknak. Pl. 1772-ben Bacsa Mátyás 451, Fodor Ferenc és felesége 500, Szentkirályi Pál 200 rajnai forintot adományozott. 1798. augusztusában Baumgartner Ferenc patikus 50 rajnai forintot adott. (Ekkor ez az összeg egy ökör árának felelt meg.) A kevésbé vagyonosak, iparosok sokszor szívességből, ingyen dolgoztak a templom és a rendház körül, ingyen fuvaroztak az atyáknak, terményeket, fát szállítottak a rendházba, ahol ezért mindig megvendégelték őket. Más alkalommal miseruhákat kaptak a hívektől, buzgó asszonyok terítőket készítettek az oltárokra.

1678-ban tűzvész pusztított Kecskeméten. A Szent Miklós templom nagy része, csak úgy, mint az ugyan azon a telken állt református fatemplom, a tűz martaléka lett. Hatalmas pártfogót nyertek a kecskeméti ferencesek a város legnagyobb birtokos földesurában a Koháry családban, elsősorban a mélyen vallásos katolikus gr. Koháry Istvánban. A tűzvész után Koháry elérkezettnek látta az időt a templomok elkülönítésére, ezzel az addigi viszálykodás megszüntetésére. Elrendelte, hogy a kálvinisták egy teljesen különálló telken építsék fel saját kegyhelyüket az addigi közös telek helyett. A ferencesek városi segítséggel, alamizsnából és a szegedi rendháztól kapott pénzből építtették újjá a templomot 1681–1689 között.

A Kecskeméti ferences atyák székházát a Szalvatoriánus Ferences Rendtartomány Gyöngyösön tartott ülése 1700. május 7-én rendházzá emelte házfőnökkel. A házfőnök még ebben az évben elkezdte a fa székház egy részét kőből építtetni. Előírták ugyanis számára, hogy egyrészt az atyák, másrészt a tartományi vendégek, valamint az ápolásra szorulók részére lakás céljára alkalmas cellákat biztosítson, lásson el 24 atyát alamizsnából, 27-et pedig a plébánia jövedelméből. A ferences kolostor legalább három szakaszban épült ki. A déli szárny 1700 – 1702 között készült el. Az egykori közös ebédlőtől a mai bejáratig terjedő részt a következő évtizedekben adták át, míg a templom felőli rész, a harmadik szárny, 1722-ben készült el. Általában a templomok déli oldala mellett helyezkedetek el a kolostorok más vidékeken is. A kecskeméti kolostornégyszög is így épült. Nagyméretű helyisége volt a refektorium, amely a közös étkezések céljára szolgált. Míg a középkorban a hálóhelyük (dormitorium) is közös volt a szerzeteseknek, az újkorban már külön szobákban, cellákban laktak a rendtagok. A szerzetesi cellák Kecskeméten 1723-ra készültek el. A rendházhoz különböző épületek tartoztak: kovácsműhely, éléskamra, hordóraktár, istálló és sertésólak, sőt kert is és gabona tárolására 2 gabonaverem.

A kecskeméti rendházban általában 7-25 személy élt. A házfőnökön és helyettesén (a vikáriuson) kívül valamilyen képesítéssel bíró felszentelt atyák és noviciusok (növendékek), valamint világi testvérek éltek, utóbbiak a rendház körüli munkákban segítettek. A rendház iratai között fennmaradt az 1692-től 1896-ig vezetett „Tabula Provincii”, ún. munkaköri táblák 3 kötete, amelyekbe bevezették a rendtartomány egyes rendházában élt ferences atyák nevét. Vikáriusok 1725-től voltak a ferences rendházakban, akiknek a házfőnök helyettesítése mellett az igaz vallásosságra való felügyelet lett a feladata. Sokszor egy rendházon belül évente cserélődtek a házfőnökök, de arra is volt példa, hogy megerősítették a következő évre is az illető ferences atya házfőnökségét. A zökkenőmentes házvezetés miatt az új házfőnök érkezését mindig bevárta a régi, aki csak ezt követően indult új állomáshelyére.

 

Az atyákat majd minden évben más helyre, más rendházba osztották be a tartományi gyűlés határozatai alapján, nehogy a tartósabb szolgálat során a szerzetesek ki legyenek téve az anyagi, vagy helyi kötődés veszélyeinek. A ferences atyák mindig más-más rendházba helyezése ugyanakkor a kolostorok egymással való kapcsolatát erősítette. 1797-ben, pl. Kecskemétről egyszerre 6 atyát helyeztek el, és 6 újat neveztek ki helyettük, akik különböző rendházakból érkeztek.

Nagy vészek, járványok idején mutatkozott meg igazán, hogy mennyire közel álltak a barátok, a ferences atyák a néphez. 1710-ben pestis pusztított Kecskeméten. A város lakóit egyedül a ferences atyák istápolták. A pestis pusztítása során 8 szerzetes halt meg és csak kettő maradt életben: Szenczi Gáspár és Spanik Sándor. 1739-ben újból pestis szedte áldozatait ország szerte. Április 24-én Kecskemétre is elérkezett, ragályt szórt a városra a következő év február 29-ig. Csak a katolikusok közül 4.000 ember halt meg ez idő alatt. Olyan sokan kapták meg a betegséget, hogy a felállított kórház nem tudta befogadni őket. Az emberek közül számosan így összevissza szétszórtan otthon feküdtek, sokan vigasztalás nélkül haltak meg. A ferences atyák közül 5 pap vállalta a haldoklók lelkének gondozását. Két atya is áldozatul esett a pestisnek. (A pestis áldozatait az ekkor kialakított Szentháromság temetőben hantolták el.)

A ferencesek nagy ünnepeik alkalmával szentmisét tartottak. Minden évben tartottak szentmisét a rend alapítója Szent Ferenc napján (okt. 4.), és Szent Miklós – a templom és a város védőszentjének – neve napján (dec. 6.). Ünnepi szentmisék voltak még Páduai Szent Antal, Szent Katalin (a filozófusok védőszentje), Szent József, Szent Anna stb. tiszteletére. Szent Ferenc, Szent Antal ünnepén általában körmeneteket is tartottak. Az ünnepi szentmiséket követően a ferencesek ebéden látták vendégül az egyházi vezetőket és a város elöljáróit. A vendéglátás nem dús lakomát jelentett a ferenceseknél. Egyszerű ebédek voltak. Nem egyszer jegyezte fel a háztörténet írója, hogy „szerzetesi ebéd volt”. Ezért előfordult, hogy a meghívott nem vett részt az ebéden, pl. 1810. december 6-án ezt írták be a historia domusba: „az apátplébános inkább otthon akart húst enni, mint a ferenceseknél terített asztalnál éhezni”.

A kecskeméti ferences atyák időről-időre kijártak a környező településekre helyettesíteni a falu, vagy város plébánosát betegségük alatt, vagy sürgős ügyeik intézése végetti távollétük miatt. Minden egyes helyettesítésre távozó atya nevét, a helyettesítés időtartamát feljegyezték a háztörténetben. Általában nagy örömmel fogadták a környező települések plébánosai a ferenceseket, és a nép ajándékokkal jutalmazta meg őket működésük során. 1804 júniusában, pl. Kaszner István atya Kubiszecz Urbán hitszónok atyával Hartyánban helyettesítették a káplánt, és 65 báránnyal, libákkal, tyúkokkal és néhány kenyérrel tértek vissza.

Zöley Bernát házfőnöksége (1767–1768) alatt a kecskeméti katolikus tanács új templom építését készítette elő. A katolikus tanácsnokok az új templom építésével egy időben világi plébánia létrehozásáról és új plébániaház építéséről döntöttek. A ferencesek ezt úgy értelmezték, hogy a sok viszontagság (török portyázók, rácdúlás, pestis járványok) után a végre „gyümölcsöző plébániai jövedelmüket akarják elvenni”. A nép ekkor is egységes akarattal a ferences barátok mellé állt. A szerzetesek arra hivatkoztak, hogy ők nem erőszakkal, vagy titokban foglaltál el a városi plébániát, hanem felkérésre, püspöki hatalommal iktatták be őket a plébániába, amit VI. Károly megerősített.

A katolikus tanács, a megyés püspök, a Helytartótanács a világi plébánia létrehozásáért küzdött. Az uralkodó – Mária Terézia – megengedte, hogy Kecskemét mezőváros plébániáját ezen túl világi papok igazgassák. Mária Terézia azt is elrendelte, hogy ameddig az új plébánia templom felépül, addig az ideiglenes kinevezéssel bíró plébános az 1765-re felépült kegyesrendi, vagyis piarista atyák templomában működjön. 1772. szeptember 27-én nevezték ki Erdélyi Józsefet kecskeméti plébánosnak.

1772. november 1-jéig látta el Pap Primus atya, ferences házfőnök a városi plébániai teendőket. Ekkor átadta az 1767-től vezetett anyakönyveket. Az anyakönyv utolsó lapjára a következőket jegyezte fel a házfőnök: „Ezen a napon, úgymint minden szentek ünnepén (nov. 1.), kiváltképpen őfelsége Mária Terézia kegyes parancsolatjából, befejeződött a kecskeméti plébánia igazgatása a Kisebbik Reformált Ferences Rend, a Szalvatorianus atyák részéről Pap Primus atya házfőnöksége alatt (aki a legutolsó plébániai igazgató)”.

A plébánia átadása nem volt fájdalommentes. A ferences háztörténetet vezető szerzetes így fakadt ki a historia domus lapján: „…Mint piszkos patakkal  úgy bántak velünk”. Viták dúltak a misék időtartamáról, a Szent Miklós templom használatáról, a szentségtartók és szent ruhák tulajdonjogáról, a haldoklóknak adandó utolsó kenetről, sőt a temető használatáról is. 1772. november 15-én azonban a szentség ünnepélyes átadásával a plébánia igazgatása végleg átkerült a világi egyházhoz, Kecskemétet a váci egyházmegyéhez sorolták. Migazzi Kristóf váci püspök 1773. május 1-jén kelt rendelkezése a ferencesek részére mégis némi vigaszul szolgált, mivel meghagyta számukra az alamizsnagyűjtés jogát, rájuk bízta a Szent Miklós templomot, valamint a templom két harangja közül megkapták az egyiket. 

A plébániai feladatoknak a világi papság számára történő visszaadásakor a rendház addigi ingatlanait a plébános vette használatba. A rendfőnök új kaszálót kért a városi elöljáróságtól. A városvezetés méltányolta a ferences atyáknak Kecskemét lakóiért tett fáradozásait, és 71 hold kaszálót adtak nekik Szentlőrinc pusztán haszonbér fejében. (Szent Lőrinc puszta ugyanis ekkor nem volt a város tulajdona, a Koháry családtól haszonbérelte maga a város, és városi gazdáknak adták tovább al-haszonbérletbe.) A rendház is árendát fizetett érte a városnak, amit több alkalommal elengedtek az atyáknak. Magához a rendházhoz közvetlenül egy nagyobb 164 négyszögöles és egy kisebb 49 négyszögöles kert tartozott. A nagyobbikban hosszú ideig búzát termesztettek, az északi, kisebb rész veteményeskertként funkcionált. Kecskemét város Tanácsa 1825-ben határozta el, hogy a ferences atyáknak erdőtelepítés céljára ad 12 hold homokos területet Ballószögön. 1826. március 28-án mérték ki a területet és ez év május 29-étől rövid idő alatt 29 ezer facsemetét ültettek el.

A ferences tartományfőnök minden évben ún. kanonika vizitációt (ellenőrző látogatást) tartott a rendházakban, végiglátogatva azokat. Általában megérkezése után az ebédlőben buzdítást intézett a szerzetesi gyülekezethez, majd egyenként kihallgatta a testvéreket. Ezt követően ellenőrizte a számadásokat, az ügyintézést, az igazgatást és a háztörténet köteteit. Fontos dolog volt a háztörténet vezetése. Ebbe írtak be minden fontos eseményt, ami a rendházban, a rendház templomában, a ház tagjaival történt. Ugyanakkor számos olyan adatot, eseményt is feljegyeztek, ami Kecskemétet, a város egészét érintette.

A szerzetbe belépők egy ideig abban a rendházban éltek, ahol felvették őket, majd növendék idejük kezdetére az ún. noviciátusi helyre, egy kijelölt rendházba mentek. 1799-ben pl. 6 novícius testvér volt a kecskeméti kolostorban. A novíciusok a rendházakban tanulmányokat folytattak: filozófia, valláserkölcstan, teológia, logika, „mathezis”. Ismereteikről, évről évre, nyilvános vizsgákon adtak számot tanáraik és világi papok, városi elöljárók előtt. A noviciátus befejezése után, miután általában 7 atya mindegyike alkalmasnak találta a növendéket, fogadalmat tehetett. A historia domus említést tesz azokról, akik a kecskeméti rendházban léptek a szerzetesi rendbe. Pl. 1806. február 17-én tette le a szerzetesi örökfogadalmat Vilin Konstantin szerzetes testvér főtisztelendő Lipták Benedek olvasó atya kezébe. A rend tagjaként a ferences atya első miséjét születése helyén tartotta. Ha kecskeméti születésű tartotta itt első miséjét, a házfőnök irányította, segítette. A misét követően felkeresték a szülőket, majd vendégül látták őket a rendházban ebéden.

II. József 1782. január 12-i rendeletével feloszlatta azokat a szerzetesrendeket, kolostorokat, amelyeknek tagjai nem foglalkoztak oktatással, vagy tudományok művelésével. 1786-ig megszüntetni rendelte az uralkodó a kamalduli, a kapucinus, a karmelita, a karthauzi, a klarissza, a bencés, a ciszterci, a domonkos, a ferences, a pálos és a premontrei szerzetesrendeket, összesen 134 férfikolostort és 6 apácazárdát. Két évet kaptak a szerzetesrendek a feloszlatás végrehajtására. 1785-ben a Helytartótanács átszervezése miatt azonban még csak a szerzetesek összeírása volt folyamatban. A ferences szerzetesrendet végül nem oszlatták fel, szigorú megszorításokat kellett azonban elviselniük. Megszűnt a szerzetesek által végzett házszentelés is, ami korábban némi bevételt hozott a szerzeteseknek, kivételként megmaradt a plébánia, a városháza, a templom, a gondnok- és kántorház szentelése.

Nem csak a szerzetes növendékek tanultak a rendházakban, a felszentelt atyák is állandóan képezték magukat, és időről-időre számot adtak tudásukról, ún. „védést” csináltak pl. teológiából, filozófiából, erkölcstanból. Ilyen alkalmakkor opponenseik a helyi plébános és káplánjai, vagy más települések plébánosai voltak. Hallgatóként meghívták a város elöljáróit, tekintélyes polgárait. 1810. július 31-én, pl. Velkei Tóbiás atya csinált „védést”. Utána a meghívottak közös ebéden vettek részt. Néhány szerzetes arra is vállalkozott, hogy egyetemen képezze tovább magát, pl. Fóris Ferdinánd olvasó atya, aki 1828-ban a királyi tudományegyetemen tett vizsgát.

1831-ben kolera dúlt országszerte. Kecskemétre augusztus 10-ére ért el. Naponta 80-90 beteget ápoltak a ferencesek csak a katolikus hívők közül, ehhez jött 70-80 nem katolikus. Szeptember közepétől napi 25-re csökkent a kolerás betegek száma. A 19. században még két alkalommal pusztított e járvány Kecskeméten (és az országban). 1855-ben és 1873-ban.A ferences atyák ekkor is felvállalták az ápolást, a lelki vigasztalást, a haldoklókat ellátták az utolsó szentséggel.

A kecskeméti szerzetház lakói rendszeresen osztottak a város szegényeinek alamizsnát. Különösen nagy szerencsétlenségek, természeti katasztrófák után nőtt meg az alamizsnára szorulók száma, így 1794-ben, amikor nagy szárazság, majd nagy tűzvész volt a városban. Három óra alatt 913 ház és 20 szárazmalom lett hamuvá. Ezt követően – a háztörténet szerint – naponként 50-60 szegénynek osztottak kenyeret a ferencesek. A rákövetkező évben november 3-án ütött ki a tűz, amely 512 házat, 12 malmot pusztított el. Drága pénzen szerezte be a rendház az élelmiszert ebben az évben, „…ennek ellenére, egy szegény éhezőt sem küldtünk el kenyér nélkül …A rendházunk volt az isteni gondviselés” – írták a historia domusban. Az 1819-es tűzvészben komoly kár érte a templomot és a rendházat is. A tűzvész után az atyák 3 napig alamizsnát gyűjtöttek. Viharok is gyakran okoztak károkat a templom és a rendház tetejében. Nem egyszer fordult segítségért a házfőnök a világi felsőbb hatóságokhoz, kérését általában azzal utasították el, hogy a kecskeméti rendház magánbirtok. Ilyenkor a hívek támogatása segítette ki az atyákat.

A rendházban „beöltözött” világi testvérek végezték a rendház körüli mindennapi munkát. Volt ácsmester testvér, szabó testvér, kulcsár testvér, kapus testvér, szakács testvér. Őket is helyezték egyik rendházból a másikba. 1810-ben a katonai kórházban sok beteg katonát ápoltak a ferences atyák, többen elkapták tőlük a kórt és meghaltak. Az atyáktól pedig a világi testvérekre is átragadt a fertőzés. Ebben az évben meghalt a szakács, a sekrestyés és a kapus testvér egymás után.

Maguknak a koldulórendi ferenceseknek tilos volt anyagi természetű ügyekkel foglalkozni, gazdálkodni, üzletelni, adás-vétellel vagyont felhalmozni (legalábbis a 17. – 18. századig). Emiatt Kecskeméten is a pénzügyek, az ingatlanok, az adók és más egyházi jövedelemforrások kezelését a cívis polgárok közül választott megbízott, syndicus (gondnok) végezte. A világi gondnok megválasztásától általában haláláig viselte ezt a tisztet. A város tanácsa választotta meg a gondnokot, és a tartományfőnök látogatása – a kanonika vizitáció – alkalmával iktatták be tisztségébe ünnepélyes keretek között. 1782 – 1796 között, pl. Hajagos József volt a gondnok (meghalt 1796. március 5-én). Helyére a városi tanácsnokok Ladányi Gergelyt választották 1820 októberében bekövetkezett haláláig. A beiktatásra az atyák több városi előkelőséget meghívtak. A házfőnök röviden előadta a rendház kívánságait. A gondnok is elmondta az övéit, majd ígéretet tett, hogy a rendház hasznára fog működni. Az ünnepi alkalmat szerzetesi ebéd követte.

A szerzetház lakóit a város orvosai gyógyították. Neves orvosuk volt a 19. század első felében Milhoffer István (aki maga izraelita volt). A 20. század első felében pedig Horváth Mihály (1859-1937), a város legkeresettebb orvosa gyógyította a ferenceseket.

1841. márciusában kaptak engedélyt a ferencesek boltnyitásra. Schwarcz Izsák helybeli kereskedő 1.000 forintos előlegéből alapozták meg a boltok építésének költségeit. Végül 1841. júliusában a templomkerítés északi oldalán 6 boltot adtak bérbe a szerzetesek.

A város levéltárában őrzött iratok adnak arról tanúságot, hogy az 1848/49-es forradalom és szabadságharc eseményeit a város polgármesterének és közgyűlésének rendelkezéseit a ferences templomban az atyák (a város többi templomában a plébánosok, lelkészek) adták tudtára, hirdették ki a népnek istentiszteletek, templomba hívó harangszó után. Az atyák végig részt vettek a forradalom és szabadságharc eseményeiben, lelki vigaszt nyújtottak a hazáért elesettek, majd a megtorlás alatt elhurcoltak családjainak.

1855. július 16-án adott át a város tanácsa a ferences atyáknak 29,5 hold földet Szentkirályon. A következő évben a rendház 6 évre kiadta a szántót haszonbérbe Koncz Józsefnek, évi 240 pengőforintért. A föld bérbeadása ettől kezdve folyamatos volt. 1867-ben újabb ingatlannal gyarapodott a rendház, 35 hold szántót kaptak a várostól a „Vacsi közben”.

1860. április 26-án ünnepi gyászmisét tartottak a templomban Széchenyi István halála után, az ő lelki üdvéért. A nép azután magától elénekelte a „Szózat”-ot, amiért a házfőnököt és az olvasó atyát törvény elé idézték. Mindketten védekeztek, hogy ők nem voltak okozói az eseményeknek. Végül Kovács Sándor tanítót és kántort, aki a gyászmise alatt harmóniumon játszott, egy éjszakára letartóztatták, és néhány forintra megbüntették.

Könyvtára is volt a rendháznak, melyet folyamatosan gyarapítottak vásárlás útján, vagy adományok által. Pl. a rend könyvtárának ajándékozta művét (Kecskemét város története oklevéltárral I-IV.) Hornyik János a város korábbi levéltárnoka, majd hosszú éveken át főjegyzője. (1862-ben ugyan akkor, pl. megvásárolták Lucius Ferratus 8 kötetes munkáját).

Az 1800-as évek második felében a 60 ezer lelket számláló – a külterületi lakosokat is beleszámítva – katolikus plébániát az egy kecskeméti plébános negyedmagával (4 káplánja volt ugyanis) képtelen volt ellátni, pusztai lelkészségek felállítására volt szükség. Először a ferences atyákat bízták meg a tanyai lakosság lelki gondozásának ellátásával: Ágasegyházán, Matkón, Hetényegyházán, Ménteleken, ahol a pasztorális szükség kívánta. Végezték az iskolás gyerekek gyóntatását, a betegek szentségekkel való ellátását.

A 20. században a háborús időszakok, a diktatórikus kormányok a kecskeméti ferencesektől ismét áldozatokat követeltek. Az első világháborúban, 1916. augusztus 24-én leszerelték a Szent Miklós templom harangjait – kivéve a legszebb hangú nagyharangot, amit a házfőnök többszöri kérelmére végül meghagytak – és 26-án felkoszorúzva, a prelátus plébános búcsúszavai után, a nép kíséretében a vasútállomásra vitték, hogy a hadsereg részre ágyukat öntsenek belőlük. Az 1919-es kommunista uralom „nem volt egyéb, mint egy nagy kaliberű rablóbanda, mert gyilkolt, rabolt, fosztogatott az országban törvényesség és az új rendszer leple alatt” – írta be a háztörténetbe a korabeli szerzetes. A kecskeméti zárda, leszámítva a folytonos fenyegetettségtől, zaklatástól való félelmet, nagyobb anyagi károkat nem szenvedett. Az atyák azonban állandóan készen álltak a menekülésre, különösen a Tanácsköztársaság vége felé, amikor a vörösök „azt tervezték, hogy a papokat és a szerzeteseket kiirtják”.  A ferences atyák kísérték ugyanakkor utolsó útjukra a románok kivonulása után elfogott kommunistákat, akiket Orgovány mellett legyilkoltak.

A 19. század második felétől a kecskeméti rendház tagjai részt vettek a város politikai életében is. Ott voltak a városi hivatalnokok és a tanács tagjainak választásán. 1861-ben, pl. a rendházból 7 fő vett részt a tanács tagjainak választásán: a házfőnök, a teológusok igazgatója, 2 olvasó atya és 3 hitoktató. Ekkor választották polgármesternek Csányi Jánost, és főbírónak Hajagos Illést. A későbbi házfőnökök tagjai lettek a várost irányító törvényhatósági bizottságnak (a képviselő testületnek). Az 1929: XXX. törvénycikk 4. §-a szerint a kecskeméti római katolikus egyházközséget – vallásfelekezetek képviselete címen – 4 tagsági hely illette meg a városi törvényhatósági bizottságban. Az egyházközség tanácsa erre a 4 helyre a mindenkori plébánost, a Szent Erzsébet templom lelkészét, a ferencrendi és a kegyesrendi házfőnököket küldte az egyházközség képviseletére. Amikor új házfőnököt neveztek ki a kecskeméti ferences kolostor élére, erről hivatalosan értesítették a városi tisztújítást intéző Igazoló Bizottságot.

A kecskeméti ferences rendházból indult missziós útjára Kínába két szerzetes: P. Károlyi Bernát (1892-1954) és Gunszt Ede testvér. Ferences lelkülettel és nagy buzgósággal vállalkoztak arra, amit őseik is hősiességgel végeztek, az evangélium hirdetésére. 1929. szeptember 17-én búcsúztatták Kecskeméten Károlyi Bernát atyát, a 8 tagú missziós társaság vezetőjét. A misszionáriusok küldetése az evangélium hirdetése, az emberek keresztény hitre vezetése volt. A missziósok legelőször a kínai nyomorral találkoztak, így a hittérítés mellett segítettek a lakosságnak a szociális gondok enyhítésében: betegeket ápoltak, árva gyerekeket neveltek, oktattak. Nem volt könnyű helyzetük. Az anyagiak hiánya, a Kínai Nemzeti Párt és a Kommunista Párt közötti küzdelem, természeti csapások, 1937-től a japán megszállás, a kínai-japán háború, ennek során a bombázások létüket is veszélyeztették. Itthonról kértek segítséget. 1931. augusztusig Kecskemét népe több mint 10.000 pengőt küldött ki a kínai misszióba. Az 1838. január 9-én kelt pápai bulla, a Kapisztrán Szent Jánosról nevezett magyar ferences rendtartomány kínai missziós területét apostoli prefektúra rangra emelte. Ezt már Magyarországon érte meg az eucharisztikus világkongresszusra 1938. január közepén hazaérkezett Károlyi Bernát atya, aki többé nem tért vissza Kínába. Bernát atya 1940-1946 között a kecskeméti rendház főnöke lett.

1941 augusztusától érezhető volt a város és a rendház életében a háború hatása. A hatóságok rekviráltak, hogy a szegény nép élelmezését biztosítsák. 1942 decemberétől a karácsony is háborús hangulatban telt. Légvédelmi készültség volt. A rendház pincéjét 1943-ban nyilvános óvóhellyé alakították.      1944. március 19-e után, Magyarország német megszállását követően, a következőket jegyezték be a historia domusba: „…Kecskeméten három napig farkasszemet nézett a magyar-német hadsereg, a magyar honvédek kaszárnyába zárva, kénytelen voltak nézni, mint szállja meg a német haderő a várost. Mindenki el van készülve, hogy most már mi sem kerülhetjük el az angolszász repülőtámadások pusztító tüzét…” A zsidórendelet megjelenése (április 1.) után a rendháznak fel kellett bontania a szerződést a rendház kerítésében, a Kossuth téren álló boltok zsidó bérlőivel. A házfőnök Károlyi Bernát atya nehezen akart eleget tenni a rendeletnek, azzal indokolta késlekedését, hogy egyrészt a bérlet még nem járt le, másrészt a bérleti díj jelentősen hozzájárul a templom és a rendház fenntartásához. A házfőnök személyesen is igyekezett menteni a zsidókat. 1944. április 28-án a Gestapo elvitte Székely Sándor gyógyszerészt, aki a rendház régi jótevője volt és 20 éve konfrátere (a szerzet tiszteleti tagja). Károlyi hiába járt utána Szabadkán és Baján, nem sikerült kimentenie. A zsidó lakosság Gettóba zárása és Németországba szállítása a háztörténetírót is megindította: „…Ez a sok ártatlan könny és vér, bosszúért kiállt az égre, – vajon kik fognak ezért fizetni?”

Az oroszoknak a Kárpátokhoz való közeledése hírére minden rendtagnak civil ruhát szereztek az esetleges meneküléshez. 1944 júniusától mindennaposak lettek a légitámadások. Október 10-én érte Kecskemétet az első szovjettámadás. Néhány század huszár verte vissza, mert a németek hanyatt-homlok menekültek. Október 23-án rendelte el az új kormány belügyminisztere Kecskemét teljes kiürítését. A világi papság, kivéve dr. Bakos Kálmán káplánt, a piaristák, az angolkisasszonyok, a kórházi és szegénygondozó apácák, mind elmentek a városból. A rendházban a házfőnök maradt Konstantin atyával és az öreg Gervár testvérrel. „A csendőrség házról-házra járt és puskatussal kergette el az embereket. A ferences házfőnök kijelentette, míg tíz lélek lesz a városban, addig nem távoznak.” A csendőr alezredes ezt jóakarattal elnézte nekik. A tehetetlen öregeket, betegeket a rendház óvóhelyére hozták, hamar megtelt a légópince. „Itt talált menedéket Vörös János vezérezredes feleségével, kik a Gestapo elöl menekültek… úgy, hogy valóságos assylum [menedékhely] lett a kolostorunk és így teljesítette évszázados hivatását.” Volt, hogy 160 személy szorongott a pincében.1944. október 29-én Károlyi Bernát házfőnök atya Vörös János kérésére, Budapestre utazott. A vezérezredes nem merte másra bízni leveleit. Alighogy elhagyta a várost, a németek felrobbantották a vasútállomást. Október 31-én a magyar és német csapatok elhagyták a várost, s így Kecskemét minden nagyobb kár nélkül az oroszok kezére került.

            1945 elején a rendház kórházként funkcionált, sok sebesültet, beteget ápoltak itt. 1945. augusztus 26-án a helyi politikai rendőrség letartóztatta Károlyi Bernát házfőnök atyát. 12 napig vallatták, miután a népügyész nem talált vádat, szabadlábra helyezte. Rövid pihenő után szeptemberben ismét letartóztatták, csak azért, hogy visszajött Kecskemétre. Hosszas utánajárással, a belügyi államtitkár engedélyével szabadult. A hatalomért folyó politikai küzdelemben, a november 4-i országgyűlési választásokon a katolikus hívek, az egyesületek, a papság kérésére Károlyi Bernát házfőnök vállalta a jelöltséget a Kisgazdapárt programjával. Kecskeméten a Kisgazdapárt 73%-os eredményt ért el. A központi pártszervek azonban nem méltányolták kellően munkáját, mert a pestmegyei listán a 35. helyen jelölték, és így lemaradt a képviselőségről.

            „A demokratikus élet egyelőre nagyon nehéz” – írta 1946-ben a háztörténet írója. „Az emberek nyomorognak. Éheznek és ruhátlanok. Élet- és vagyonbiztonság nincs. Az internálás réme mindig, mindenkit fenyeget. A népbíróságok nem győzik a munkát. Népítéletek kidobják hivatalukból a tisztviselőket, hacsak nem kommunisták. Folyton fasiszta összeesküvéseket lepleznek le. Az újságok féktelenül uszítanak a hercegprímás és a papok ellen.”

            A következő évben ismét választások zajlottak. Kecskeméten 8 párt küzdött a szavazatokért. Károlyi Bernát felkérésre újra indult a képviselőségért a Demokrata Néppárt programjával annak tudatában, hogy képviselőséget – a tartományfőnök utasítására – nem vállalhatott. Az augusztus 31-i választásokon a legtöbb szavazatot a Kisgazdapárt kapta, utána a Néppárt. Országos viszonylatban a legtöbb képviselő a Kommunista Pártból került ki.

1948-ban megindult az egyházak társadalmi jelenlétének felszámolása. Kecskeméten a földbérlő bizottság – „az állam javára elő-haszonbérletet gyakorolt” – és a rendház 36 holdjából 10 holdat két személynek átadott. 1949 nyarán népszavazást tartott a politikai vezetés az iskolai hitoktatásról. A lakosság 90%-a vallásoktatás mellett szavazott, ennek ellenére ellehetetlenítették.

            1950 nyarán a szerzetesrendeket feloszlatták (1950: 34. törvényerejű rendelet). A kecskeméti zárdát 1950. október 7-én kellett elhagyniuk a ferences atyáknak. A kolostor állami tulajdonba került. A Szent Miklós templomot pedig a váci egyházmegye vette át.

            306 éves történet ért ezzel véget. 306 évig folyamatosan jelen voltak Kecskeméten a ferences barátok. Együtt küzdöttek a város lakóival a megpróbáltatások idején, lelki vigaszt, lelki támaszt jelentettek mindvégig a népnek. A város katolikus lakossága mindig nagy szeretettel, megbecsüléssel fordult az atyák felé, s távozásuk után is megőrizte emléküket. A rendház épülete 1975-től tölt be méltó szerepet, a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézetnek ad otthont.

 

Péterné Fehér Mária