„Ez nem história, hol az érzéketlen toll beszél: ez én magam vagyok”

Katona József a történész, drámaíró munkássága - Bezsenyi Ádám írása

Katona József: Bánk bán. Ez a cím az, amiről a drámaíró Katonát országszerte ismerik, ez az, ami az iskolai évekből és a színházból emlékezetünkbe vésődött. Túl ezen van még egy kecskeméti intézményi sajátosság, mely miatt gyakran találkozunk nevével a mindennapokban – nevezetesen a tiszteletére elnevezett számos intézmény szülővárosában, ahol múzeum, könyvtár, színház, gimnázium és természetesen emlékház is viseli a nevét. Mindkét fenti momentumra kézenfekvő a magyarázat: Katona a magyar nemzeti dráma megteremtője, emellett egész életében hű és büszke fia volt szülővárosának.

„Életpályájának és intellektuális beállítottságának mindvégig alapvető eleme maradt, hogy ő Kecskemét szülötte. Kevés olyan magyar író van, akinél a szülővároshoz való tartozás tudata oly mély és ösztönző szerepet játszott volna nemcsak habitusának kialakulásában, de – következményeit tekintve – írói tevékenységében” – fogalmazta meg találóan egyik monográfusa, Bíró Ferenc.

Katona József életműve ma kulturális örökségként a Bács-Kiskun Megyei Értéktár és a Kecskeméti Települési Értéktár nemzeti értéke, utóbbiban szintén szerepel egyik legnagyobb kutatójának, Orosz Lászlónak életműve is.  Bár kisebb könyvtárat bízvást megtölthetne a műveiről és életéről született szakirodalom, mégis inkább a művet ismerjük mintsem a művészt. A Bánk bán hordereje, nemzeti irodalmi kánonja persze érthetővé teszi, miért a drámán van a hangsúly, viszont az életmű az, ami meghatározza a mű „működésének” művészi mozgatórugóit.

Tegyük fel az obligát kérdést, ki az a Katona József, aki a magyar irodalom hőskorszakának elején, mondhatni „irodalmi külsősként” alkotott olyan művet, amely a reformkor drámairodalmát alapjaiban határozza majd meg? Ez a Katona József sokrétű személyiség volt, színházi ember, műfordító, drámaíró és történész, valamennyire lírikus, mindemellett főállásban ügyvéd, sőt rövid élete végén főügyész is.

Kecskeméti iparoscsaládban született 1791. november 11-én, édesapja takácsmester volt ugyan, de nem egy átlagos iparos, aki négy gimnáziumi osztályt végzett, városi tisztségeket is vállalt, emellett konyított az irodalomhoz és tudott latinul. Ha fiához írott leveleiből nem lenne nyilvánvaló, abból is következtethetünk idősebb Katona intellektusára, hogy ifjabb Katona korai halála után ő rendezte sajtó alá történeti munkáit. Az édesapa ambíciója mindenképpen ösztönzőleg hathatott a fiatalabb Józsefre, aki egyébként is jó tanuló volt, igaz gimnáziumi éveit változatos helyszíneken (Pest-Kecskemét-Pest-Kecskemét-Szeged-Pest), de mindvégig piarista intézményekben töltötte el. A hullámzó helyszínek nem hullámzó teljesítményének, hanem családja hullámzó anyagi helyzetének voltak köszönhetőek; ha édesapja tehette, mindig az általa jobbnak vélt iskolába íratta fiát. Végül 1810-ben lett a pesti egyetem jogi karának hallgatója, s innentől, állandó pesti tartózkodásának kezdetétől számíthatjuk színházi-irodalmi karrierjének kezdetét is.

Katona Józsefet irodalmi pályáján egyértelműen két dolog indította el: a gyermekkorból származó olthatatlan érdeklődés a történelem, és pesti éveiben kicsírázott friss szenvedély a színház világa iránt. Mindkettő szálai Pesten futottak össze, ott töltött ideje alatt sokat „búvárkodott” az egyetemi könyvtárban, eközben 1811-ben már négy darabot is fordított – jó némettudásának köszönhetően – a pesti magyar színtársulatnak. Ebben az időben a magyar színpadokon szinte csak fordításokat, magyarításokat játszottak, mivel magyar drámairodalom még szinte alig létezett, az eredetiség, mint elvárás egyáltalán fel sem merült. A színházért rajongó fiatalember műkedvelő színészként (nem lett a társulat rendes tagja, az erről fennmaradt 1812-es kötelezvény szerint) fellépett a pesti Rondella „világot jelentő deszkáin”. Ha nem is rendszeresen, de több darabban játszott, így az általa fordított Szmolenszk ostromlása című 1813. augusztus 12-én bemutatott „Vitézi Néző Játékban” is, ahol a szereposztásban, mint „A’ Forditó Ur” jelent meg. A jelek szerint tehetséges és jó színésznek tartották, játszott címszerepet is az István, a magyarok királya című darabban, mely már önálló műként aposztrofálható átdolgozása volt német eredetiről. Utolsó szerepe is ez volt, mivel a kor követelményei szerint ügyvédi vizsgája után már nem léphetett színpadra, így azonban minden, eddig a színházra fordított idejét az írásnak szentelhette.

1813 fordulópont Katona művészetében, innentől kezdve szinte minden fordítása és önálló alkotása történelmi témájú, a 22 éves fiatalemberben a korábbi históriai érdeklődés a drámairodalom megtermékenyítő talaján szökken szárba. A már említett, Istvánról szóló darab, az Aubigny Clementia, vagyis a vallás miatt való zenebona Franciaországban IV. Henrik alatt, a Ziska huszita vezérről szóló kétrészes dráma, a Jeruzsálem pusztulása és végül a Bánk bán mind az európai középkorból vett történeti alapra, sőt Katonánál alapos történeti kutatásra épülő drámák. Szerencsésen találkozott a kor történelmi darabok iránti orientációja Katona saját intenciójával. Ahogy a Tudományos Gyűjtemény folyóirat hasábjain 1821-ben megjelent, Mi az oka, hogy Magyar Országban a’ Játékszíni Költő-mesterség lábra nem tud kapni? című tanulmányában a cenzúrát ostorozva megfogalmazta írói ars dramaticáját: „Ez nem história, hol az érzéketlen toll beszél: ez én magam vagyok, én, a XIII. században élő hatalmas Bánk, kinek tenyerére koronák tétettek le”.  Ez a fajta élő, megszemélyesítő történelemszemlélet Katona sajátja, lényéből fakadó nézőpontja, ő a megtörtént valóságot akarta ábrázolni, rekonstruálni a maga egykor létezett valóságában. A „történelmi drámák írása számára voltaképpen az igazi, a historikusok történelménél is hitelesebb történelemírását jelenti.” – ahogy ezt Bíró Ferenc megfogalmazza monográfiájában. Ennek köszönhető, hogy a Bánk bán 13 szereplője közül csak kettő fiktív, ugyanakkor a kevés fennmaradt történelmi forrás hatására itt kap legnagyobb teret Katona dramatizáló énje. Ezen túl a korban hitelesnek számító históriai háttér megrajzolása az írónak, mint történetírónak fontos, nem a tragédiának.  

A Bánk bán 1815-ben íródott, 1819-es átdolgozása és 1820-as kiadása tulajdonképpen Katona drámaírói pályájának végét jelenti, első kiadásában művét Kecskemét főbírájának és tanácsának ajánlotta, s ez átvezet az író életének következő szakaszába, mely visszakanyarodott szülővárosa felé.  

Pesten ügyvédi karrierje megakadt, kénytelen volt saját irodát nyitni, ami viszont nem jövedelmezett valami jól, előfordult, hogy kiadójának, a nyomdász Trattner János Tamásnak végzett korrektori munkát. Így aztán nem meglepő, hogy 1820 januárjában élt az adódó lehetőséggel: megpályázta Kecskemét alügyészi tisztjét, amit ez év őszén el is nyert. Azonban ne gondoljuk, hogy ezt teljes vereségként élte meg, bár természetesen a kényszerűség szülte döntés volt. Így messze került a pesti színházi élettől, ahol egyébként is kissé kívülállónak számított. Katona ekkor még bízott benne, hogy levelezéssel fenntarthatja kapcsolatát irodalmi körökkel, bár ezen próbálkozásai később rendre kudarcba fulladtak. Utolsó színházelméleti és dramaturgiai megnyilvánulása a már említett 1821-es tanulmánya, a Mi az oka, hogy Magyar Országban a’ Játékszíni Költő-mesterség lábra nem tud kapni? Az erősen kritikus és felettébb őszinte írásban egyrészt körképet és kórképet ad a magyar színészet és drámaírás helyzetéről, másrészt ebben foglalja össze, hogy milyen okok miatt lett kénytelen szakítani szenvedélyes szerelmével, a játékszíni költőmesterséggel. Ezen reveláció erejű momentum után egyszer még felcsillant benne Thália tüzének visszfénye. 1826-ban ismerős színtársulat lépett fel Kecskeméten, akik több darabját is játszották – természetesen a Bánk Bán nem volt köztük – és az akkor már főügyész Katona tervezetet nyújtott be színház építésére, azonban süket fülekre talált. Feltehetően ez volt utolsó álma a színpadról.

Hazatérése azonban semmiképpen nem kelthetett benne rossz érzést. Túl az új állás anyagi biztonságán, Kecskeméttel sosem szakadt meg jó kapcsolata és nem is lanyhult benne a szülővárosa iránti szeretet, emellett itt családja körében lehetett, sőt anyagi segítséget is nyújthatott számukra, amire ebben az időben rá is szorultak.

A már említett történelmi érdeklődése is tovább munkálkodott benne, még 1818-ban beadványt intézett a városi tanácshoz, melyben a városi levéltárban való kutatáshoz kért engedélyt, kérvényét e sorokkal indította: „Több esztendők óta fáradhatatlankodok, hogy városunknak történeteit egybe szedvén közre bocsájthassam: most már azon a ponton vagyok, melyben a Nemes Tanácsot is a városi archivum eránt alázatosan megkeresnem illetik”. Ugyanis Katona vélhetően már pesti évei elején nekiállt egy Kecskemét történetét feldolgozó monográfia megírásának, mely eddigre olyan készültségi fokot ért el, hogy már helyi kutatásokra lett volna szükség. Ezzel szemben elutasításra lelt, csak erősen korlátozott, tulajdonképpen használhatatlan hozzáférésre kapott engedélyt, ami feltehetően mély sebet ejtett történetírói ambícióján. Ez a seb még 1823-ban sem hegedt be, ekkor jelentette meg a Tudományos Gyűjtemény hasábjain a tervezett nagy mű egy fejezetét, mely A’ kecskeméti pusztákról címmel jelent meg és Pusztaszer történetét dolgozza fel. Ennek bevezetőjében rettentő magasságok és mélységek jelennek meg egy, a történelem és szülőföldje iránt rajongó író tollából. Így vall a történelem lángjának fellobbanásáról lelkében: „Ezen a száraz tengeren, hol az eget kivéve alig lát gyakran sok ideig az utas egyebet, (…) ezen a temérdek síkon ütögetik fel magokat, mint megannyi lecsonkíttatott emlékoszlopok, szerteszéjjel gyászos puszta-templomok, melyeknek fekete homlokain egykor gyermeki megelégedéssel néztem a krákogó hollókat, és soha-soha egy fösvény nem remegett úgy annak megtudására, ha az ő álma, mely a vén bodzafája alatt elásott kincset mutatott, igaz-é vagy sem, mint én remegtem az után, hogy kik imádkozhattak itten elsőbben.” Mint írja történészként könyvekből írni restellt, mivel (ezt történeti munkájának Előbeszédjében írja) „a könyvekhez futottam hát, mint megannyi szótárhoz; de azt tapasztalám, hogy egyik a másik által már megnyúzott bakot nyaggatja”.  Ez újfent bizonyítja a már említett dramatizált történelemszemléletét, ami elfordult a korábbi évszázadokra jellemző, plagizáló és száraz történetírástól. Majd következik a mélység, de amolyan Katona József-módra, rejtett szarkazmussal leöntve: „ottan pedig, ahol csak a molyoknak szabad járni, hamar felfriczkáznák oda ütött orromat”, majd Aulus Persius Flaccus szatírájának kezdősorát idézi önironikusan, mely szabadfordításban így hangzik: mennyi gond kínozza hiába az embert, főként a hiúság. Egyértelmű, hogy a molyok korzója a városi levéltár, ahová bejutását elutasították, viszont az idézettel jelzi, hogy már tud elnézően tekinteni erre a fiaskóra, tulajdonképp megbocsájt a városi tanácsnak és félretéve hiúságát ismét történetírói minőségében mutatkozik meg. A bevezetőben és a tanulmány végén is szót ejt új felbuzdulásáról, viszont – persze megint csak utalásszinten – régóta íródó Kecskemét történeti monográfiájának kétséges befejezéséről is említést tesz: „hirtelenséggel meggondolván magamat, elékapám jegyzékimet (melyeket egy szép, de talán soha teljesítendő ígéret mellé szedegettem)”.

Jóslata beteljesedett, végül vágyai csak részben valósultak meg. A kecskeméti alügyészi munka olyan megbecsülést szerzett számára, hogy 1826-ban a város főügyésze lett, voltaképp a város harmadik emberévé vált. Azonban ez rengeteg elfoglaltsággal is járt, mivel az ügyészi munka mellett ügyvédként is dolgozott, vagyis nem maradt feláldozható szabadideje, amit írásra vagy kutatásra fordíthatott volna – holott főügyészként nemigen tagadták volna meg tőle a levéltárba való betekintést. Emiatt irodalmi és történetírói munkásságát fokozatosan feladni volt kénytelen. Történeti munkája Szabados Kecskemét Alsó Magyar Ország első mező várossa történetei címmel csak halála után jelent meg, édesapja rendezte sajtó alá elkészültebb részeit. Ennek oka, hogy csak részleteiben valósult meg, kéziratokban, töredékekben maradt fenn, írója utolsó éveiben kevés gondot fordíthatott rájuk.

Helyet kapott benne a könyv bevezetőjének szánt Előbeszéd, melyben az itt még lelkes történetíró előadja ars historicáját is, ami végeredményben a korábban említett drámaírói művészetében csúcsosodott ki: „Így szakasztom fel hamvadt szemfedelöket azoknak, kiket szerette vidékünk szült, és szintúgy vígak, szintúgy búsak voltak, mint kiket ezennel a koporsójok felé vezetek. Meglátni tetteiket boldog érzés; midőn semmit se hagytak unokáiknak, mint nemléteknek bizonyságát.”

Így két oldalról is megvilágítva láthatjuk tisztán: színpadi műveiben ötvözte a drámaírást a történetírással, sőt tulajdonképpen új minőséget hozott létre melyet dramatizált történelemnek vagy inkább történész drámának is nevezhetünk. Lokálpatrióta történetírása szülővárosa históriájának megjelenítésére, megidézésére irányult, tulajdonképp ebből nőtt ki drámaírói szenvedélye, mely halála után a reformkori magyar drámairodalom csúcsára emelte. Életét tekintve akár tragikus drámaírónak is tarthatjuk, hiszen a hirtelen halál drámaian csapott le rá fiatalon, választott hivatalának küszöbén, nem pedig szeretett hivatása karjaiban; az egykori játékszíni költőmester szülővárosának főügyészeként kapott szívrohamot a kecskeméti városháza kapujában 1830. április 16-án délután 5-kor. Függöny.

 

Felhasznált irodalom:

BÍRÓ Ferenc: Katona József. Budapest 2002.

FÜZI László: Katona József (1791-1830), A drámaíró születésének kétszázadik évfordulójára a Katona József-emlékházban rendezett kiállítás vezetője. Kecskemét 1992.

OROSZ László: A történetíró Katona József. In: Irodalomtörténet 2/1959 266-281.

OROSZ László: Kérdőjelek. Egy Katona-kutató töprengése. Budapest 2007.

OROSZ László: Két filmes vallomás. In: Forrás 11/2016 97-112.