Dunszt István

Élő Emlékezet Háttér

Dr. Dunszt Ferenc életútjának végzetes szakasza az írott források alapján

Ha a levéltári források által adott "ígéreteket" összevetjük a hozzátartozók által megőrzött kordokumentumokkal, akkor olyan életutak tárulhatnak elénk, mint amilyen az elhurcolt kecskeméti református tisztiorvosé, dr. Dunszt Ferencé volt.

Galéria

Dr. Dunszt Ferenc jómódú kereskedő családban született 1908. szeptember 2-án Kecskeméten. Édesapja Dunszt Adorján a kecskeméti Royal Kaszinó tulajdonosa volt, emellett a család zöldség–gyümölcs kereskedelemmel is foglalkozott. Dunszt Ferenc a kecskeméti középiskola elvégzését követően orvosi diplomát szerzett, majd megyei tisztiorvosi állást kapott Zomborban (Vajdaság), ahol a második világháború ideje alatt szolgált. Miután Magyarország és Románia 1941. május 11-én aláírta a 3279 bukovinai székely család (13 200 fő) Bácskában történő letelepítéséről szóló megállapodást, 1944 októberében dr. Dunsztnak az a hálátlan feladat jutott, hogy az elrendelt kiürítési parancs értelmében az újfent kitelepítésre ítélt bukovinai székely családokat a Vajdaságból Ausztriába kísérje. A szekérkaraván nagy része hosszú bolyongást követően átkelt a Dunán, és egészen Zala-, illetve Vas megye környékéig jutott el. Egy másik csoport (közel 500 család) a mai Bács-Kiskun megye déli területein próbált új életet kezdeni. A dr. Dunszt Ferenc és családja (felesége és két gyermeke) kíséretében haladó karaváncsoport – a Dráva mentén – egészen Zala megyéig jutott, ahol egy Pacsa nevű település római katolikus plébániáján kaptak szállást, ugyanis dr. Dunszt Ferenc felesége – Fröhlich Sára Zsófia – várandóssága idejének végét járta. Rövid időn belül, 1945. január 18-án a plébánia asztalán látta meg a napvilágot a harmadik gyermek, Dunszt István, aki 1945. április 5-én, közel 2,5 hónaposan ült ott azon a Kecskemétre tartó lovaskocsin, amelyről édesapját az orosz katonák leszállították. A család ugyanis úgy döntött, hogy nem Ausztria felé menekül tovább, hanem a front elvonulásának reményében Kecskemétre kíván hazatérni. A hazaút közben, Zalaegerszeg és Ságod között – Türjénél – két kozák katonatiszt „kis munkára”, azaz málenkij robotra hivatkozva leszállította dr. Dunszt Ferencet a bakról és vasúti talpfarakodásra vitték magukkal. A három napos munka ígéretéből– a bevagonírozást követően – szovjetunióbeli jóvátételi kényszermunka lett, amelynek keretében Románián (Foksány) keresztül Odesszába szállították. Az édesanya, az apa nélkül maradt három gyermekkel. Kecskemétre érkezve igyekezett rövid időn belül hatósági úton tájékoztatást kapni férje hollétéről és egészségi állapotáról. Ezért – a már fentiekben hivatkozott, 1945. március 18-i  26. sz. rendelet értelmében – benyújtották a Dunszt Ferenc hazatérését elviekben kezdeményező „kereső” adatlapot, amelyet a kecskeméti illetőségű elhurcoltak sorsára vonatkozó kutatómunka során szintén feltártam. Az adatbázis 493. sorszámú adatlapja – amelyet nagy valószínűség szerint Dunszt Adorján vagy felesége töltött ki – Dunszt Ferenc személyes adatain kívül a 16., 17., és a 18. pontokban az elfogása körülményeit és az ahhoz fűzött egyéb megjegyzéseket tartalmazza. Ezek teljes mértékben megfelelnek a személyi hagyatékban megtalálható adatoknak.

A Stark Tamás által is kiemelt „megbízhatósági nyilatkozatot” Dunszt Ferenc esetében is az illetékes községi elöljáróság állította ki Kecskeméten, 1945. december 14-én. Ebben a család és Tóth László polgármester a fogság helyszínének beazonosításául csak annyit tudott megadni, hogy dr. Dunszt Ferenc „[…] jelenleg állítólag Moszkva körüli fogolytáborban van.” Tóth László az alábbi módon kérte és indokolta – orosz nyelven is – a tisztiorvos szabadon bocsátását: „[…] Minthogy fentnevezett tisztiorvos politikai magatartása kifogás alá nem esik, népellenes bűncselekményt nem követett el, nyilas és fasiszta pártnak vagy szervezetnek nem volt tagja s nem volt németbarát, igen fontos közérdekű munkát végzett, 3 apró gyermeke van, – ennélfogva közérdekből kérjük m i e l ő b b i [kiemelés az eredeti kérelemben – H. Cs.] szabadon bocsátása iránti intézkedések megtételét."  Természetesen a család ekkor még nem tudta, hogy dr. Dunszt Ferenc hol raboskodik, pontosabban – Sárvari László levele alapján – azt információt kapták, hogy az elhurcolt édesapa Odesszában tartózkodik. Ezért kerestette a polgármester Moszkva körzetében. Az országhatárig minden állomáson kidobott levelezőlapjai – az emberi lojalitásnak köszönhetően – jó részben hazataláltak Kecskemétre. Ezekből a család nyomon tudta követni, hogy Magyarország területén milyen útirányban – Celldömölk–Fülöpszállás–Kunszentmiklós–Baja vonalon– haladt a szerelvény. Bognár Zalán kutatásaira támaszkodva megállapítható, hogy dr. Dunszt Ferenc is – Osváth Viktorhoz hasonlóan – a jánosházi fogolytáborba került, hiszen a körzetben ez a tábor látott el központi gyűjtő funkciót. Innen a Celldömölk melletti intapusztai vagy mesteri táborba hajtották a rabokat, ahol vagonokba zárva közvetlenül Romániába (Temesvár–Foksány útvonalon) szállították őket. Egy hasonló sorsú, ám kecskeméti katonai hadifogoly, Szabó Pál visszaemlékezésében megerősítette, hogy több kecskeméti sorstársukkal, köztük dr. Dunszt Ferenccel a Foksány-i táborban töltöttek közel egy hónapot, majd – kivéve a tisztiorvost, hiszen őt a betegsége miatt nem vitték tovább – innen szállították őket tovább a Volga melletti völgyekbe, egészen Sztálingrádig.

Az említett levelekből láthatjuk tehát, hogy – ahogyan a fentiekben Tóth László is igazolta – dr. Dunszt Ferencnek valóban személyi és politikai igazolásra lett volna szüksége. Az 1945. május 14-én kelt levelében ezt alátámasztóan az alábbiakat kérte: „[…] a hírek szerint civil voltam miatt könnyen menne [kiszabadítása – H. Cs.], igazolni kell, hogy sem Kecskeméten, sem Zomborban nem voltam nyilas.”Érdekesség, hogy a levélben említi a „Révész Laci” nevet és hivatkozik rá, hogy kiszabadításához – édesapja – az ő közbenjárását kérje. Dr. Révész László nemzetgyűlési képviselőként a kecskeméti Református Jogakadémia tanára volt, és a korábbi kapcsolatok alapján Dunszt Ferenc bízott abban, hogy majdan a Hazahozatali Kormánybiztosság felé intézett kérelmével esetlegesen könnyebben sikerülhet a szabadulás. Nem így történt, hiszen az elhurcolt tisztiorvos még Foksány-ban, nem sokkal a kiérkezést követően elkapta a hastífuszt, az ekkor sokak halálát okozó járványos betegséget, majd 1945. augusztus 12-én ebbe belehalt. A tragédiát közlő hírt és az egyéb körülményeket Horváth Imre körorvos, 1945. szeptember 15-én Nagyszakácsiban kelt levelében az alábbi módon közölte dr. Dunszt Ferenc feleségével: „[…] Elutazásom előtt Dr. Rónay György [olvashatatlan írás – H. Cs.] községi orvos hozta sátrunkba Siklóssy Béla százados jelenlétében az ide mellékelt pénztárcát a benne lévőkkel együtt azzal a megjegyzéssel, hogy a fekhelyül használt priccsen a kollégák által visszahagyott lim-lom között találta meg a pénztárcát és engem kért, ha meg tudnám szerezni nagys. asszony címét küldeném el, én vállalkoztam a tárca elhozására, s mellékelten küldöm."

A körorvos Dunszt Ferenc tragikus sorsát taglaló további sorai a feleség számára feldolgozandó gyász nehézségét növelte és a helyzetet súlyosbította az a tényező, mely szerint egy alkalommal az édesapa nagyon közel volt ahhoz, hogy még épségben hazatérhessen, ám ez mégsem sikerült neki: „Szegény Feri, július első napjaiban beküzdötte magát egy hazajövő csoportba, nem volt szerencséje, mert egy GPU tiszt már a drótkerítésen túlról, amikor megindultak az állomás felé, többedmagával visszahozta. Nagyon lehangolta ez a váratlan esemény, pár nap múlva azonban erősen reménykedett, mert azzal biztatták őket, hogy a legközelebb hazainduló csoporttal hazaengedik. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert lázasodni kezdett, majd […] ilyen legyengült állapotban tüdőgyulladást kapott, s 10-én kezdődő tüdőödémával átszállították a másik táborban lévő kórházba, ahol 12-én meghalt."

Horváth Imre zárógondolataiban Dunszt Ferencről kapott benyomását, emberi értékeit emelte ki az özvegynek: „[…] Nagyságos Asszonyom! Nagyon rövid ideig ismerhettem kedves férjét, de ezen rövid idő alatt is megszerettem, nagyon kedves ember, jó kolléga volt, családját nagyon szerette, tele volt élni akarással. Felruházta a Mindenható minden jó tulajdonsággal, s nekünk mégis őt kell megsiratnunk. […] Ne haragudjon, hogy nekem kellett talán elsőnek lennem, ezt a szomorú hírt Nagyságos asszonnyal közölnöm."

Dunszt Ferenc halálesetének és a temetésének pontos körülményeiről a család sohasem kapott pontos választ, hiszen ahogy Szabó Pál is említi, „[…] Foksániban tömegsírba temették el,” amelynek helyén a román kormányzat későbbiekben egy több emeletes társasházat építtetett. A halottá nyilvánítása pedig a mai napig várat magára.

Hajagos Csaba: „Leigázottság és a málenkij robot” A Kecskemét környéki elhurcolások a református források alapján. In: Szovjet fogságba hurcolt reformátusok a Kárpát-medencében. Tanulmánykötet, Szerk.: Erdős Krsitóf, Kiss Réka, Zila Gábor, RKK Könyvek Református Közelmúltunk, Debrecen, 2017. 153-178. o. 

•