A kecskeméti honvédek által zsákmányolt halálfejes csetnik lobogók (Bácska, 1941)

Egy ismeretlen téma margójára - Kozicz János írása

Az 1938 és 1941 közötti országgyarapodás utolsó mozzanatát jelentette a Délvidék (Bácska, baranyai háromszög, Muraköz) visszacsatolása, amely a Magyar Királyi Honvédség határozott fegyveres fellépésének volt köszönhető. A nyolcvan esztendővel ezelőtti katonai hadműveletekben kecskeméti honvédek is tevőleg részt vettek: a 7. (Zrínyi Miklós) honvéd gyalogezred városunk háziezrede és ennek hadjárat idejére tartalékosokkal feltöltött iker alakulata a 37. gyalogezred, a 13. (Losonczy István) gépvontatású honvéd tüzérosztály, valamint az 1. (Jászkun) honvéd huszárezred kecskeméti (2. alezredesi) osztálya. A győztesen hazatérő kecskeméti alakulatok több, mint 3 millió pengőre értékelt katonai hadizsákmány (lövegek, légvédelmi fényszórók, stb.) mellett két ellenséges csapatzászlót, ún. csetnik zászlót is megszereztek. Egyet a 37. gyalogezred I. zászlóalja Pacsér mellett, egyet pedig Újvidéken zsákmányoltak a 13. tüzérosztály honvédjei.

A Jugoszlávia ellen 1941. április 11-én (Nagypénteken) megindított magyar támadás –  Horvátország függetlenségének április 10-i proklamálását követően -, a már széthullott délszláv államban élő magyar lakosság védelmében indult meg. Ugyanakkor az ország már április 6-a, a német hadjárat kezdete óta, folyamatos szerb légitámadásoknak volt kitéve, amely városunkat is veszélyeztette. Április 7-én kettő, április 8-án négy légiriadó volt Kecskeméten. A légi veszély miatt a nagyszombati feltámadási körmeneteket is a templomok falain belül tarthatták meg. A légvédelmi készültséget végül csak április 23-án szüntették meg.

A Magyar Királyi Honvédség által megindított nagyobb katonai hadműveletek gyakorlatilag húsvét hétfő estig (április 14.) be is fejeződtek.

A délvidéki magyar lakosság „a szerb elnyomás” alóli felszabadulásként élte meg a honvédség bevonulását. Az őslakos bunyevácok (római katolikus szerbek) és sokácok (egy horvát népcsoport) is lojálisak voltak az új hatalomhoz. A magyar lakosság érzéseinek ellenpontjaként, a felvidéki és észak-erdélyi bevonulással ellentétben, a szerb nacionalista csoportok fegyveres összecsapásokat provokáltak, amelyek súlyos emberveszteséggel jártak. A felbomlott, menekülő jugoszláv reguláris hadsereggel ellentétben az Ószerbiából és Montenegróból Bácskába költözött szerb telepesek (dobrovoljácok), valamint a különféle királypárti szerb szabadcsapatok (csetnikek) szívósan ellen álltak.

Településenként szervezték őket területvédelmi egységekbe és irreguláris harcra képezték ki őket. Váratlan, álcázott tűzcsapásokkal, orvlövész tevékenységgel, utcai harcok provokálásával, szabotázsakciókkal zavarták a honvédség előre nyomulását és terrorizálták a honvédeket örömmel fogadó helyi lakosságot. A magyar felderítésnek tudomása volt készülődésükről. Tudták például, hogy Zenta környékén a szerb hatóságok 400 puskát osztottak szét a helyi dobrovoljác önkéntesek között.

A szerb irreguláris alakulatok saját csapatzászlóval is rendelkeztek, ezek eltértek a jugoszláv hadseregben rendszeresített hadilobogóktól, melyek a szerb nemzeti színeket mutatták. Jellegzetes, fekete színű, halálfejes zászlók voltak, melyeket különféle jelmondatok díszítettek: pl. „A királyért és a hazáért”,  „Szabadság vagy halál”, „A szabadságért és a haza becsületéért”, stb.” A zászlón elhelyezett halálfej könyörtelenségük és katonai elszántságuk megjelenítője volt,  a magyar honvédek szemében pedig a balkáni fanatizmus sötétségét testesítették meg.

Ugyanakkor a halálfej, sapkajelvényként már az első világháború idején mindkét harcoló félnél megjelent, így például a szerb gerilláknál (komitácsi), vagy 1916-tól az Osztrák-Magyar Monarchia rohamcsapatainál. A magyar zászlótörténetben elsőként halálfejes zászlót 1848 márciusában került használatba, amikor Szász Mátyás pesti fiatalokból „Fekete Sereg” néven egy önkéntes szabadcsapatot szervezett és a „halálfőt” választotta jelképül. (Később beolvadtak a Pest városi nemzetőrségbe.) Az 1919-es magyar kommunista terrorcsapatoknak is kedvelt szimbóluma volt a halálfej. Szívesen ékesítették vérvörös lobogóikat is e jelvénnyel. Kecskeméten ilyen zászlót használt a „Szegedi Terror-Brigád” is Sinkó Ervin városparancsnoksága idején.

 

A honvédek és csetnik orvlövészek harcáról a kecskemétiek elsőként április 22-én egy közzétett magánlevél kapcsán értesültek. (A levelet Papp Miklós fogyasztási hivatali helyettes ügyvezető kapta unokaöccsétől, a Zentán élő Thurzó Lajostól.)

„… A zentai magyarok újra magyarnak vallhatják magukat. Könnyes szemmel, túláradó boldogsággal fogadtuk, csókoltuk, emeltük magasba a fejünk fölé nagyszombat délutánján azt a magyar honvédet, aki városunkba elsőnek érkezett meg.

Nem törődtünk a fülünk mellett süvítő golyókkal, a halált jelentő sortűzzel, amit a garázda szerb csetnikek és dobrovoljácok zúdítottak ránk elvakultságukban a házak padlásairól, a szerb templom tornyából, a temetőkben a sírkeresztek mögül, a kriptákból. A halál olyan kicsinek tűnt a Nagy Feltámadás mellett, hogy szinte alig vettünk róla tudomást. Mert még a halálnál is rosszabb volt az a sors, amelyben közel negyedszázadon át sínylődtünk. …”

A kecskeméti honvédek harcairól katonai jelentések és visszaemlékezések is maradtak fenn. A 37. kecskeméti gyalogezred I. zászlóalja egy csetnik zászlót is zsákmányolt 1941. április 13-án húsvét vasárnap, a Pacsér községtől 3 km-re található dobrovoljác telep és tanyás térség elfoglalása során.

„Kelő József hadapród azt a parancsot kapta, hogy járőrével a dobrovoljác telepet kutassa át. A járőr tagjai Varga Sándor tizedes, Kasza Mihály őrvezető, L. Kovács Sándor, Kovács Ferenc, Györfi Ferenc és Bodor István gyalogosok voltak. A település egy-két lézengő kivételével üres volt. A járőr már egy kocsi rakományt kitevő hadianyagot, fegyvert, lőszert gyűjtött össze és elindult, hogy felzárkózzék a zászlóaljhoz. Egyszerre csak a település végén elterülő szántóról, az összegyűjtött kukoricaszárkúpokból — hátulról — heves tűzcsapást kapott. A járőr azonnal visszafordult és a szárkúpokat megrohanta. Mintegy harmincfőnyi polgári ruhás, felfegyverzett csapat ugrott szét. A járőr össztűzének és kézigránát rohamának

eredménye 14 halott csetnik volt. …  A zászlóalj végül a meg-megújuló harcok során kb. 118 orvul támadó, veszedelmes csetniket lőtt agyon és négyszázra tehető a foglyul ejtett csetnikek száma. A nehézség éppen abban volt, hogy szinte mindannyiójuk ellen külön - külön kellett harcolni, szétszórtan, nagy területen rejtőztek.

A tisztogatás során nagy mennyiségű hadianyagot zsákmányolt a zászlóalj. Átadtuk az illetékes anyaggyűjtőknek. Megtartottunk azonban egy fekete bársonyra hímzett halálfejes csetnik-lobogót, amelyet a zászlóalj parancsnoka, vitéz Róna Miklós őrnagy és segédtisztje, vitéz Dombrády Dezső hadnagy személyesen zsákmányoltak. Ezt szándékozunk Kecskemétre érkezésünkkor és Kecskemétre való bevonulásunkkor a zászlóalj élén vinni.”

A magyar honvédséget ért véres veszteségek jórészt ilyen a csetnik támadások következménye volt. A ma elfogadott adatok szerint magyar részről a délvidéki harcokban összesen 7 tiszt és 119 honvéd halt hősi halált, továbbá megsebesült 2 tiszt és 239 közkatona. Magyar adatok szerint a „csetnik lövöldözések” megtorlásának 1435 szerb áldozata volt, a „bandaharcokban” pedig 1122 fő, döntően szerbek vesztették életüket. A bevonuláskor a magyar katonaság ellen elkövetett fegyveres támadás miatt ezen kívül statáriális úton 313 főt végeztek ki. A fegyveresen ellenálló szerb civil áldozatok száma tehát 2870 fő volt. A magyar katonai adatok szerint 1941 áprilisában a magyar honvédség 150 jugoszláv tisztet és 2000 katonát ejtett foglyul. A bácskai születésűeket egy idő után hazaengedték, az ószerbiaiakat - 70 tisztet és 1200 katonát - átadták a németeknek. (A magyar katonai vezetés éles különbséget tett „a szerb őslakosság”, azaz az 1918. október 31-e előtt is itt élő szerbek, bunyevácok, sokácok és a későbbi betelepültek között.)

Tudomásunk szerint nyolc kecskeméti hősi halottja volt a délvidéki bevonulásnak.

A helyi sajtó április 15-től rendre beszámolt az áldozatokról és a temetések idején a városi gyászról. A holttesteket a családok hazahozatták, ennek költsége akkoriban 150 pengő körül mozgott. A Hangya szövetkezet, az OTI, Kecskemét városa és közadakozás is segítette az áldozatok családjait.

A kecskeméti hősi halottak: Kovács Benjamin (29 éves, őrvezető, honvéd gyalogos), Bene Ferenc (29 éves, honvéd gyalogos), Imre Balázs (24 éves, honvéd főtüzér),  Simon Antal (34 éves, őrvezető, századkürtös), Marozsi Sándor (33 éves, honvéd gyalogos), Kósa László (29 éves, honvéd főtüzér), Majoros József (34 éves, honvéd gyalogos), Sinka Antal (29 éves, honvéd gyalogos). Többségük a 7. gyalogezred és a 13. gépvontatású tüzérosztály katonái voltak. A 37. gyalogezred I. (kecskeméti) zászlóaljánál csak sebesülések történtek.

            A hadjáratot követően a kecskeméti alakulatokat fokozatosan kivonták a hadműveleti területről. A városba hazaérkező egységeket a nagytemplom előtti téren rendre virágeső és több ezres ünneplő közönség fogadta.

A 13. honvéd gépvontatású tüzérosztály 1941. április 24-én, csütörtökön délben érkezett meg Mátyás István őrnagy vezetésével. Több, zsákmányolt, szerb tábori ágyút, légvédelmi lövegeket, légi megfigyelő-, lehallgató készülékeket, ún. „fülelőket” és légvédelmi fényszórókat mutattak be a közönségnek.

Egy hétre rá, május 2-án, pénteken a reggeli órákban ért haza a 37. gyalogezred I. zászlóalja. Az általuk zsákmányolt és a díszmenet élén bemutatott halálfejes csetnik lobogó tanúja és bizonyítéka volt a délvidéki harcok hevességének. A zászlóaljat, vitéz Róna Miklós őrnagy helyett, akit idő közben Belgrádba rendeltek a németek mellé összekötő tisztnek, Duska László főhadnagy vezette. Ünnepi beszédében utalt az alakulat harcaira:

„ … Embereinket fékezni kellett, nem nógatni. — Háromszor voltunk tűzben. Szándékosan mondom, hogy tűzben és nem ütközetben, mert reguláris katonákat csak fogolyként láttunk. — A szerbek már Kormányzó Urunk hadparancsára hátra özönlöttek, legmesszebb szaladtak a tisztjeik. Vagy háromszázat tegnapelőtt fogtak el a németek Görögország legtávolabbi csücskén. — De a trianoni határt védő granicsár századok legénysége civilbe öltözve, továbbá a csetnikek megkísérelték az első három napon sorainkat megbontani, minél nagyobb veszteséget és zavart okozni. Elsősorban tisztekre vadásztak. Csak úgy látszik, későn vették észre, hogy a mi tisztjeink mindig az élen haladtak. — Csupán vitéz Borbola hadnagy úr kapott három golyót, amit emlék gyanánt ma is magában hord és Csertő József honvéd gyalogos sebesült meg karlövéssel.” Majd kitért a zsákmányolt csetnik zászlóra, mint a balkáni, sötétfanatizmus gyilkos jelképére: „… Lássuk most a zászlót! — Ez sötét, mint az éjszaka, fekete, mint az ármány! Halált liheg és vak gyűlöletet! Pusztítás a szimbóluma. Halálfej a jelvénye. A sors iróniája, hogy ez a zászló 118 csetnik gyászlobogója lett. …”. Hatalmas taps, lelkes éljenzés fogadta Duska főhadnagy szavait, majd a zsákmányolt csetnik zászló látványa keltett meglepett morajt a jelenlévőkben. A zászló mintegy 80x80 centiméteres fekete bársony, rajta hatalmas, ezüstös színű halálfej és alatta cirill betűs írás. Két honvéd tartotta és a tér minden oldalára bemutatták.

Még ezen a napon este hazaérkezett a kecskeméti gépvontatású tüzérosztály második lépcsője, másnap, május 3-án, szombaton és 4-én vasárnap pedig a 7. gyalogezred több részletben. Utolsóként, május 7-én a kecskeméti huszárosztály érkezett meg.

 

Pár héttel az ünnepélyes fogadások után egy újabb, kecskemétiek által zsákmányolt csetnik zászló bukkant fel a városban. 1941. május 12-én Deák László kecskeméti gyári munkás, tartalékos honvéd tüzér felkereste a Kecskeméti Közlöny szerkesztőségét és ott értékes csetnik emlékeket mutatott be. Állítása szerint, mint tüzér részt vett a bácskai hadjáratban és Újvidéken egy polgári leányiskola épületének elfoglalásakor zsákmányolta a relikviákat. Az egyik egy négyzet alakú fekete, halálfejes csetnik zászló, mely teljesen új, anyaga fekete bársony, ezüst rojttal szegélyezett és ezüst cirill betűs hímzéssel díszített. Közepén rátét gyanánt viaszos vászonból nagy halálfej látható. A halálfej a zászlólap mind a két oldalán látható, úgyszintén azonos a cirill körírás is. Továbbá zsákmányolt még egy kétágú, jó méter hosszú zászlószalagot, amely a szerb nemzeti színeket (kék-fehér-piros) mutatta. Ezeket közepén végig aranyhímzésű cirill felírat és aranyrojt díszítette. Birtokába jutott még több tucat halálfőt mutató zászlószegnek, egy szerb tiszti díszövnek és díszkardnak. Az emlékeket Deák a húsvét utáni szerdán fedezte fel az újvidéki polgári leányiskolában elrejtve. Úgy látszik, ott varrták és hímezték, de idő hiánya miatt a zászlót összeállítani, átadni már nem tudták, így azt ott helyben rejtették el. A hímzés és a halálfejes rátét egészen új, még a hímzéssel járó jellegzetes gyűrődés is friss volt. Sajnos erről a zászlóról fényképfelvétel nem készült. A Farkas patika kirakatában helyezték el néhány napos közszemlére. (A zászló későbbi sorsa ismeretlen.)

1941 júniusának elején Dr. Szabó Kálmán igazgató átrendezte a Kecskeméti Múzeum kiállítását. A régi tárgyi anyag nagy része mellett kiállította az elmúlt 15 év új anyagait. Helyet kapott az új tárlatban a 37. gyalogezred által zsákmányolt csetnik zászló is. (Ez az utolsó adatunk a nevezetes zászlóról. Mint annyi más értékünk és emlékünk ez is áldozatul eshetett a 2. világháború pusztításának.)