100 éve hunyt el Mathiász János, a "szőlők királya"

Mathiász Jánosra emlékezünk - Bezsenyi Ádám írása

Vikár Béla etnográfus, akadémikus versének utolsó versszaka kezdődik a fenti sorral, melyet 1924. május 10-i látogatásakor írt a katonatelepi Mathiász-birtok emlékkönyvébe. A király ekkor már halott, de országa növekszik, virágzik és termést hoz – szó szerint. Mathiász János szőlőnemesítőként tényleg egy birodalommal felérő kinccsel ajándékozta meg nemcsak Magyarországot, hanem az egész világot. Az általa létrehozott új csemegeszőlőfajták ugyanis olyan, addig nem látott minőséget képviseltek, amelynek a bolygó minden tájáról a csodájára jártak. Öröksége a mai napig él, Európán kívül is számos országban termesztik és fogyasztják nemesített szőlőtípusait. Ennek köszönhetően Mathiász János életműve és szőlőfajtái ma kiemelkedő nemzeti értékként, valamint kecskeméti települési értékként vannak nyilvántartva.

Életútja sem átlagos sem könnyű nem volt. A Sáros megyei Ádámföldén született 1838. február 22-én, a falu a Felvidék északkeleti régiójában, az eperjesi járásban található, abszolút nem szőlőtermő vidéken. Vallásos szülei papneveldébe íratták, de saját elhatározásából később a jogi pályát választotta. 1860-ban, 22 évesen már hivatalt vállalt Kassán a megyei közigazgatásnál, és meg is nősült, felesége Gerhardt Anna egy helyi tehetős aranyműves lánya lett. A hivatalban felfigyeltek rá, hamarosan főispáni titkár lett, mondhatni viharos gyorsasággal emelkedett a ranglétrán. Gondolhatnánk ezzel révbe ért, a fiatal János klasszikus kassai bürgerré vált volna felesége jómódú családja és jól fizetett munkája mellett. Ezzel szemben pont azzal a – nála 12 évvel idősebb –Munkátsy József műépítésszel kötött őszinte barátságot, akinek komoly gyümölcs és csemegeszőlő gyűjteménye volt, s aminek egész Kassa a csodájára járt. Ezt a passziót magáévá téve a fiatal Mathiász maga is nekiállt egy cserepes szőlőtőke-gyűjtemény alapjait megteremteni. A polgárság körében a 19. század második felében kezdett elterjedni a cserepes növények gyűjtésének divatja, ezen belül az igazán elhivatottak cserepes szőlő-, sőt gyümölcskollekciókat is magukénak mondhattak. Azonban Mathiászban frissen támadt szenvedéllyé vált ez az időtöltés, 1866-ban már 2 holdas kertet vett a város egyik szőlőhegyén, a Rozália hegyen, ahol pár év elteltével már 1600 szőlőfajtát tartott.

Egy – korszerű kifejezéssel élve – „startup” képe rajzolódik ki előttünk, a hobbiból, kedvtelésből elkezdett szőlészkedés vállalkozássá érett. Az irodák porától megcsömörlött hivatalnok egyre több időt töltött birtokán, autodidakta módon képezte magát, így az önszorgalomból létrehozott szőlőtelepből lassan országos hírű szőlőiskola vált. Nemzetközi kapcsolatokat létesített, szinte az egész kontinensről szerzett be szőlővesszőket, amelyeket aztán birtokán felnevelve tovább ajándékozott vagy értékesített hasonló hazai telepeknek. Arányában akkora választékot hozott így létre, hogy az addigi legnagyobb gyűjtemény, a budai vincellériskola is rendelt tőle alanyokat. Erre a műre a koronát az 1873-ban megrendezett bécsi világkiállítás tette fel, ahova saját ambícióból és a szükséges költségeket egyénileg előteremtve jutott el. Az eredmény minden várakozását felülmúlta: első díjat nyert cserepes mintaszőlőivel, Ferenc József személyesen gratulált neki, ráadásul egy csapásra ismertté vált a neve nemcsak az Osztrák-Magyar Monarchiában, hanem egész Európában. A kedvtelésből életre hívott vállalkozás kézzelfogható sikerré vált.

Természetes, hogy a sikert meglovagolva Mathiász léptékváltáson gondolkodott, ám volt egy tényező, ami nagy hátrány volt az ültetvény szempontjából, ez pedig Kassa éghajlata, ami nem igazán kedvezett a szőlőtermesztésnek. Így aztán 1880-ban a szőlészkedésre jóval alkalmasabb Hegyalján, közelebbről Mádon vett telket és feladva hivatalnoki karrierjét végérvényesen elkötelezte magát a szőlészet mellett. Nagy ugrás volt ez az ismeretlenbe az ekkor 42 éves családos embernek, de egyre szaporodó elismerései és saját ambíciója ezt az utat jelölték ki számára, melyről már nem tért, nem térhetett le. Annál is inkább, mivel ekkor gróf Andrássy Gyula – ekkor már nyugalomba vonult külügyminiszterként – megnyerte magának a frissen induló szőlősgazdát és tett egy visszautasíthatatlan ajánlatot. Andrássy a hegyaljai borvidék északi végén lévő szőlőskei borbirtokának vezetésére kérte fel, ami egyrészt biztos megélhetést, másrészt bő teret adott gyűjtési sőt kísérletezési kedvének – nem is volt kérdés, hogy elfogadja. Itt, a szőlőskei birtokon kezdődött el az a folyamat, ami igazán naggyá tette Mathiász Jánost, aki „egyszerű” szőlőfajtagyűjtőből itt érett nemesítővé.

Amiről eddig kevés szó esett az az, hogy Mathiász elsősorban csemegeszőlész volt, ebben a műfajban volt érdekelt és ebben is alkotott nagyot, bár emellett borászkodott is, főleg élete második felében. Magyarországon mindig is termeltek étkezési célra szőlőt, de a borforgalomhoz képest elenyésző volumenben. Aztán a 19. század második felében a polgárosodás hatására a luxuscikkek iránt is megnőtt az igény és az elkötelezetten borfogyasztó mentalitással bíró Magyarországon a csemegeszőlő egyértelműen annak számított. A vasúti szállítás térhódításával egyre többen láttak lehetőséget a gyümölcs-, és szőlőkereskedelemben, a szállítási kapacitások felfutásával már megérte ezekkel a gyorsan romló árukkal kereskedni, hiszen pár nap alatt elérte a szállítmány a felvevőpiacot. Szintén a közlekedési forradalom hozadéka volt, hogy nemcsak maga a termény, hanem az ültetéshez szükséges szőlővesszők is útra kelhettek. Mathiász maga is ezen a módon jutott fajtáinak jelentős részéhez. A fajták vándorlása pedig új minőséggel ismertette meg a hazai piacot, a termelőknek így már nem kellett megelégedniük az országban ismert típusokkal, inkább hozattak be újakat nyugatról. Ilyen volt például a Chasselas csemegeszőlő (magyarosan saszla), mely szinte az egész országban elterjedt a 19. század végére. Viszont a piaci verseny, valamint az egyre növekvő vásárlói igények miatt nemcsak új fajtákkal, hanem nemesített alanyokkal és hibridekkel is érdemes volt kísérletezni, mivel az egyre nagyobb vásárlóerővel bíró magyar piacon nagy keletje lett a jó ízű (minél édesebb), jól szállítható és csomagolható, ellenálló és nem utolsó sorban dekoratív csemegeszőlőfajtáknak. Érthető, hogy ebben a miliőben a szőlőfajták gyűjtése és a sokkal fáradtságosabb szőlőnemesítés a kitartó kevesek nagy idő-, és energiabefektetéssel járó, mégis rentábilis szenvedélyévé vált. Mathiász lelkesedése a csemegeszőlészet iránt éppen jókor és jó helyen szökkent szárba, pont ekkor volt a legnagyobb szükség hozzá hasonló elhivatott szakemberekre.

A 19. század végi nagy kereskedelmi fellendülésnek, lényegében a globalizáció első nagyobb hullámának azonban az árnyoldalai is hamar jelentkeztek. A tengerentúli szőlőfajtákkal azok idegenhonos kártevője a filoxéra, magyarul szőlőgyökértetű is megjelent, az ellene védtelen európai ültetvények a megsemmisülés szélére kerültek. Létezett vele szemben hatásos eljárás, a szénkéneges kezelés, ám ez a drága volt és speciális eszközök kellettek hozzá. A hazai pusztítás mértékét jól jelzi, hogy 1885-1894 között az ország szőlőterülete majdnem 40%-kal, a szőlő hozama pedig majd 50%-kal esett vissza, mivel főleg a jobb termési átlagot produkáló hegyi szőlők vesztek oda. Leginkább azért volt aggasztó Mathiász számára a filoxérajárvány, mivel a fertőzött területeken a kormány zárlatot rendelt el, így magán szőlővessző-kereskedelme, ezáltal a nemesítési kísérletek is leálltak.

A fajtakeresztezésbe kezdő Mathiász francia szőlőnemesítők hatására az eszményi csemegeszőlő előállítását tűzte ki céljának, saját megfogalmazása szerint a jó csemegeszőlőnek nagyfürtűnek, eltarthatónak, jó zamatúnak, bőtermőnek, időjárási és biológiai csapásoknak ellenállónak, és jól szállíthatónak kellett lennie – e célokat megvalósítani csak a létező fajták keresztezésével volt lehetséges. Mathiász Magyarországon elsőként fogott a keresztezéses nemesítéshez 1881-ben Szőlőskén. A keresztezés ekkor még inkább gyakorlati, mint elméleti tudomány volt, leginkább kísérletezésen alapult. Miután megfigyeléseire és fajtaismeretére alapozva kiválasztotta a szülőpárokat, aprólékos kézimunkával végezte el az adott virág beporzását. A kifejlődött fürt magjaiból kikelt csemeték tulajdonságait lehetett értékelni, de az eredmények azt mutatták, hogy előre nehéz megjósolni, melyik mag milyen növényt eredményez – egyazon fürt vagy bogyó magjai se feltétlenül ugyanazt a fajtát hozták létre. Emiatt nagy mennyiségű keresztezéssel jutottak el egy használható alanyig és ehhez is évek kellettek. A nemesítési procedúra első látványos eredménye az 1887-ben született, Ezeréves Magyarország emléke névre keresztelt új faj lett, amely számos későbbi fajtájának alapja és első nagy nemesítési sikere lett. A keresztezéssel járó későbbi rengeteg munkát jól mutatja, hogy Mathiász egész élete folyamán mintegy 3700 új fajtát hozott létre, amiből 180-at tartott meg és nevezett el, melyekből kb. 50 lett közismert és elterjedt – ennek a teljesítménynek az értékét legjobban az mutatja, hogy ezek a fajták a 20. század folyamán nagy hatással voltak a csemegeszőlőnemesítésre.

Ám a filoxéravész továbbra is Damoklész kardjaként lógott Mathiász feje fölött, védelmül pedig egyetlen megoldás kínálkozott. A szakirodalomban ekkor már felfigyeltek arra tényre, hogy a homoki szőlők immunisak a szőlőtetű kártételével szemben, sőt az odatelepített fertőzött tövekről is kipusztult a filoxéra – a kecskemétiek szavajárása szerint „kiszúrta a szömit a homok”. Logikusnak tűnt a telep újabb, végső áttelepítésének gondolata komoly nehézségek árán is, hiszen a filoxéramentesség elérése minden pénzt és fáradtságot megért. Adódott is egy kapcsolat: régóta levelezett a Kecskemét melletti Katonatelep alapítójával Katona Zsigmond gyógyszerésszel, aki szintén a csemegeszőlőfajták szerelmese volt, s ekkor már maga is szőlőiskolát hozott létre a homokon. Tapasztalataik kicserélése és kölcsönös látogatás után barátságuk is szorosabbra fűződött s ezek együttesen megérlelték a nagy döntést, a Kecskemétre költözést. Mathiász szeme előtt a homoki szőlőtelepítésben új távlatok nyíltak meg, az itt folytatott nemesítő munkájával nemcsak a csemegeszőlőtermesztésnek, hanem a homoki borászat fejlesztésének is nagy lökést adhat. Nem is késlekedett a megvalósítással, 1889-ben 30 hold homokterületet vett Katona földje mellett, és megkezdte a nagy munkát: szőlőtelepet hozni létre a semmiből.

A herkulesi munka 9 évig tartott, eközben kétlaki életet élt, hol a szőlőskei birtokot vezette, hol az új telepítést ellenőrizte Katonatelepen, bár gyakran segítette ki barátja, Katona Zsigmond is. Ez az életmód nagy munkabírását nem roppantotta meg, de házasságát igen, második feleségét, a nála 24 évvel fiatalabb Sillay Józsát már az új telepre hozta feleségként, miután Budapesten összeházasodtak. 1897-ben népes családját (első házasságából 4 fia ért meg felnőttkort) befogadni képes házat építtetett új birtokán, 1898-ban elhagyta Szőlőskét és végleg Kecskemétre költözött.

Kecskemétre költözésének jótékony hatásai valójában csak az újratelepítés és a nemesített alanyok termőre fordulása után jelentkeztek, 1900-tól kezdve. Az Erzsébet királyné emléke, majd a Mathiász Jánosné, a Csaba gyöngye, Zrínyi Ilona és a Kecskemét virága, Cegléd szépe csak kiemelkedő alanyai voltak annak a rengeteg új fajnak, amelyeket Mathiász János alkotott és „keresztelt el.” Szőlőfajtáinak elnevezései mindig valamely egyedi körülményre, személyes élményre, ambícióra vezethetőek vissza (például a Csaba gyöngyét egy békéscsabai szőlésszel, Stark Adolffal közösen alkotta meg), illetve a kor polgári-nemzeti miliőjét tükrözik.

Az igazi világsikert Mathiász János számára az 1894. évi szentpétervári nemzetközi kiállítás hozta meg. Itt az egész európai mezőnnyel került szembe, a kontinens legjobb szőlészeit utasította maga mögé. De itthoni sikere sem maradt el, az 1896-os millenniumi Ezredéves Országos Kiállításon Ferenc József és Erzsébet királyné – akárcsak korábban Bécsben – személyesen gratuláltak neki, díszoklevelét maga az uralkodó is aláírta, s ezen a dokumentumon már, mint „kecskeméti szőlőteleptulajdonos” szerepelt. A diadalmenet nem állt meg; boraival megnyerte az 1900-as párizsi világkiállítás nagydíját és a brüsszeli nemzetközi kiállítás díját is. Itthon főleg saját szőlőfajtái miatt tüntették ki, de hírneve szempontjából a legbeszédesebb, hogy egész Európából, sőt Amerikából is rendeltek szőlőfajtáiból. Személyes beszállítója lett a magyar királyi udvarnak, a Gödöllőre vagy Budára szállított szőlőkhöz külön cédulát is gyártatott. Ugyanígy a német császári és az orosz cári udvar is gyakran rendelt tőle különlegességeket.

Ugyan kevésbé közismert, de hangsúlyos az életműben, hogy Mathiász János kitűnő borász is volt, sőt nemzetközi díjainak nagy részét boraival nyerte, így 1896-ban Bordeaux-ban, a már említett 1900-as párizsi világkiállításon és brüsszeli nemzetközi kiállításon is.  Katonatelepi birtokán hegyaljai szőlőfajtákat (furmintot, hárslevelűt) is termesztett, melyekből szamorodnit, sőt aszúkat is készített kitűnő minőségben így bizonyítva, hogy a homokon megfelelő módszerekkel lehet ugyanolyan jó borokat készíteni, mint akár a Hegyalján – tulajdonképpen Mathiász boraival kezdődött az alföldi borvidék elismertségének megteremtése.

Mathiász János korabeli sikerét és hírnevét három körülmény mutatja meg igazán. Elsőként a megnyert nemzetközi versenyek, másodjára az egész Európán át Amerikáig terjedő üzleti kapcsolatai és ügyfélköre, végül az a számtalan kül-és belföldi vendég, akik nemcsak megcsodálták, hanem hírét is vitték a „katonatelepi Kánaánnak”.

Mindazonáltal az 1910-es évek a sok derűre borulást is hoztak. Az 1911-es kecskeméti földrengés komoly károkat okozott a telepnek, Mathiász eladósodott, érlelődött benne a birtok eladásának gondolata a magyar állam részére – erről tanúskodik, hogy 1912-ben még egy szerződéstervezetet is papírra vetett az eladásról, ami végül nem valósult meg. A hamarosan kitörő I. világháború szintén nagy csapást jelentett, az eddig fő bevételi forrásnak számító külföldi szállítások elmaradtak, a bevonultatások miatt akut munkáshiány lépett fel, gyakran a Mathiász házaspár maga is munkába állt a szőlőben. E nehézségeket csak a háború végén ellensúlyozták a bő termésátlagok és a felszökő borárak.

Mathiász János lankadatlan munkabírását korábban is legendák övezték, de ő 70 éves kora fölött sem hagyott fel korábbi gyakorlatával, folyamatosan jelen volt minden munkafolyamatnál és a nemesítési kísérleteket is folytatta. Nem is akármilyen eredménnyel, ugyanis 1916-ban – 78 évesen – tette fel a koronát életművére és saját fajtáiból (Erzsébet királyné emléke x Csaba gyöngye) megalkotta a Szőlőkertek királynője csemegeszőlőfajt, amit mind a mai napig termesztenek.

Az 1921-es év újabb elismeréseket hozott az idős, mégis aktív szőlőkirálynak: megrendezte utolsó kiállítását Kecskeméten, illetve a Kecskeméti Szőlősgazdák Egyesülete örökös tiszteletbeli taggá választotta, a díszoklevél szövegében Mathiász életművét ugyan túlozva, de mégis érzékletesen az egyiptomi piramisokhoz hasonlítva. Ezen elismerésekben gazdag év végén a szőlészet doyenje is végleg elbúcsúzott. Talán halála mutatja meg legjobban azt a kivételes szenvedélyt és alázatot mely az életben a szőlőhöz kötötte: az öregúr maga is részt vett a szőlővesszők szedésében, eközben fázott meg, ami 1921. december 3-én elvitte. 83 éves volt.

Vikár Béla kesernyésen jegyezte meg a Kecskeméti Lapokban 1925. júliusában megjelent Mathiász-nekrológjában, hogy a magyarországi zsenikultusz főleg a halott hősöket magasztalja, azzal a hasonlattal él, hogy a déli napnál szebb a lenyugvó, de legszebb a lenyugodott, mert megszűnt aktív lenni. Mindenesetre akár az irigységnek akár a nemtörődömségnek köszönhette, de hivatalos állami elismerést sosem kapott – bár helyette bőven kárpótolta a szakmai körök elismerése, családja szeretete és a rajongás, ami körülvette. A címben idézett versszak is ódaszerűen, a feltétlen elismerés hangján emlékezik meg róla:

„Mathiász, szőlők királya,

Elmúltál, de él a hála

S hegyeinken síkjainkon

Nagy nevedre koszorút fon.”

Bezsenyi Ádám 

Felhasznált irodalom:

HAJDU Edit: A csemegeszőlő-nemesítés története Magyarországon. In: Agrártörténeti Szemle 1-2/2000 59-72.

VÁRY István, Dr.: Mathiász János. Kecskemét 194

•