Kecskemét Forrás Forrás Kiadó recenzió Kecskemét 650

Forrásban a város

Szeptember 18-án mutatták be a Forrás folyóirat nyári számát, amelynek témája a 650 éves város. A júliust és augusztust összefoglaló dupla lapszámról Kriston-Vízi József nyugalmazott főmuzeológus írt recenziót, amelyet teljes terjedelmében közlünk. 

Egyáltalán nem új keletű  dolog, hogy a nagy- és kishazában  újra és újra fontos a  saját  történeti  múltba nézés egyénnek s közösségnek egyaránt. Ehhez nem kell más – vélheti bárki joggal -, mint előkeresni az ezt megalapozó valamely hiteles dokumentumot, jeles iratot, fiskális feljegyzések idevonatkozó passzusát. Megesik, hogy hiteles vagy világosan fogalmazó okmány híján  másféle  adatok koordinátáinak összeolvasása ad fogódzót az ezzel bajlódó kutatónak, laikus-dilettáns  érdeklődőnek, de végső soron  az adott település mindennapi emberének is. Emellett a hely, a térség, a régió múltjának mélységes mély kútja, a föld felszíne alá került világ rejti az itt élt korábbi népesség életére, végső soron történeti  rétegeire utaló tárgyi nyomok sokaságát, amelyek a tudományos munkamegosztásban a – jobbára múzeumok kötelékébe tartozó – régészek állhatatos munkája nyomán kerülnek elő folyamatosan, nap mint nap. 

Kecskemét szocialista korszakbeli vezetése az 1960-as évek derekán kezdi el latolgatni az újfajta városiasodás küszöbére érve az önazonosság kérdésének újbóli  fölvetését, a múlt lényegi vagy annak vélt/ akart történéseinek megörökítését. Így, éppen fél évszázaddal ezelőtt „KECSKEMÉT. Tanulmányok a város múltjáról, jelenéről.” címmel, az akkor tanácsi rendszerben működő város fennállásának 600. évfordulóján kötetet jelentet meg. 352 számozott, közepes méretű (A/5 formátumú) oldalon 16, az akkori Kecskemét írástudó és mértékadó kutató értelmiség jóvoltából sokszínű értekezések fűzére került ki a Bács-Kiskun megyei Nyomda Vállalat kecskeméti egységéből. Az írások javarészt Kecskemét és környéke, azaz a korábban joggal Nagy-Kecskemétnek nevezett gazdasági és településszerkezeti egység földrajzi, ökológiai jellemzőit, agrár-, művelődés-, társadalom- és gazdaságtörténeti vonatkozású aspektusait járják körül. Külön fejezetet kapott a népélet s jellegzetességeinek kutatása, a begyűlt adatok és tárgyegyüttesek megőrzésének kérdésköre, a legendás Részvény-nyomda története és az azzal szorosan összefonódó, kalandos Tóth László-i életút, Kecskemétre vonatkozó és azt felemelő eszmerendszerek találkozása vagy a színház léte és fontossága, szerepe Katona József városában.

És az akkor éppen centenáriumát ünneplő, a helyi és térségi újságírás szempontjából sokáig megkerülhetetlen sajtó-tényező, a Kecskeméti Lapok ügye ugyancsak külön részt kapott a (hely)történeti tanulmányok mozaikfalán. A ma közbeszédében még ismert vagy legalábbis ismerősen csengő nevek közül sorolom a következőket: Balanyi Béla, Heltai Nándor, Krajnyák Nándor, Kálmán Lajos, Orosz László, Szekér Endre, Varga Mihály,- vállalva a többi szerző most és itt elhagyásának ódiumát. Az Előszót jegyző tanácsi és népfrontos Fehér Sándor többek között így fogalmaz: „…A város polgárságának régóta jogos igénye a város történetének folytatólagos, tudományos szintű megírása és megjelentetése. E mű lelkes alkotói világosan látták, hogy ma még nincs meg a lehetőség egy átfogó várostörténet folytatólagos megírására. Az elmúlt öt félszázad alatti fejlődés sok részterülete még nincs tudományos alapossággal felkutatva, feldolgozva. A mostani évek helyes célkitűzése az adatgyűjtés, egy-egy részterületre vonatkozó tanulmányok elkészítése lehet. Megteremteni az alapot egy gondosan megírandó, tudományos hitelű várostörténeti műhöz.” (i.m. 5-6. p.)

Mivel e helyütt nem az ezt követő fél évszázad  egyéni vagy kollektív kutatói vállalkozásainak elemzése a kitűzött célom, csak nagy vonalakban teszek említést azokról. Még az 1980-as évek második felében, annak vége felé, az egykor Kecskemét székhellyel működő  MTA Regionális Kutatások Központja Alföldi Tudományos Intézete által életre hívott Kecskemét Monográfia szerkesztő bizottsága által megkezdett hatalmas munka nyomán megszületett egy  tematikus tanulmányok sorozata (ún. Kecskeméti Füzetek). A tanácsrendszer utolsó éveiben létrejött kutatói csoportot Csatári Bálint geográfus professzor, intézményvezető-műhelyteremtő mellett Iványosi Szabó Tibor és Sztrinkó István  fogta össze, azaz a  geográfiai-társadalmi kutatóhely mellett levéltár és múzeum, illetve az azok által reprezentált szakterületek alkottak viszonylagos egységet. (A Füzetek sorozatot később Bárth János etnográfus, korábban kalocsai, majd megyei múzeumigazgató jegyezte főszerkesztőként.) A tudományszervező intézet-igazgató a következő gondolatokkal ajánlja pl. Juhász István főmérnöknek Kecskemét város építéstörténete című nagyívű s terjedelmes munkáját, amely betekintést nyújt a várostörténeti kutatások akkori menetébe és helyzetébe: „Új kötettervek is születtek. A négy nagy kötet elkészítését, a tervezett Kecskemét Nagymonográfiát a város köztestülete is változatlanul és egyértelműen támogatja. A munkában résztvevők köre is egyre szélesedik. A XX. század napjainkig tartó változások vizsgálatát több hetes néprajzi gyűjtő-kutató tábor szervezésével segítettük ez év nyarán. Az idén megkötöttük azokat a szerzői megbízásokat is, amelyek a végleges kötetbe szóló monográfia-tanulmányokra szólnak.” (Csatári Bálint: Előszó egy szorgos életmű elé. In: i.m. 5. p., Kecskemét, 1998.)

 Végül is a nagy, négy kötetre tervezett monografikus vállalkozás első kötete látott napvilágot eddig, amely egy jelentős, bizonyos témákban ma is megkerülhetetlen, igaz, az őskor  régészeti feldolgozása miatt kicsit foghíjas  tanulmány-gyűjtemény lett. (Bárth János főszerk.: Kecskemét története 1849-ig. Kecskemét monográfiája, 1. Kecskemét, 2002.)  

Ám tegyük hozzá, pl.  a levéltár további munkatársai (az említetteken túl): Péterné Fehér Mária, Szabó Attila, Tóth Ágnes, Orgoványi István a kutatás és feldolgozás terén régtől fogva tették a dolgukat, miként a Katona József Múzeum (korábban a Bács-Kiskun megyei Múzeumi Szervezet) számos kutatója, akik az immár négy és fél évtizeddel ezelőtt alapított CUMANIA elnevezésű évkönyvben publikálnak rendszeresen s amely periodika országosan is kitűnik igen gazdag illusztrációs anyagaival (jó minőségű fotók, rajzok, térképek, grafikonok, etc.). Egy-egy, a közéletben is igen aktív muzeológus, történész,  mint Székelyné Kőrösi Ilona vagy az úgynevezett  történelmi tabu-témákat  komolyan vizsgáló ifjabb történész nemzedék tagja, (maga is levéltáros múlttal bíró) Hajagos Csaba tucatnál is több önálló kötettel, a frissen megszerzett helyi  ismeretek interaktív népszerűsítésével, újszerű és lendületes megközelítéssel vannak jelen Kecskemét  nem csak belterjes  szellemi életében.

Nos ezen tudományos műhelyek sorába állt be a maga – korábban szociográfiai és szépirodalmi – küldetésével, eszközeivel és lehetőségeivel a Forrás folyóirat, amely szerzői révén és élve az egy-egy jeles, Kecskeméthez kötődő személyiség, történeti sorsforduló, esemény, számottevő közösségi problematika felvetéseivel, visszhangot, elismerést és olykor – ami szintén nem mellékes, mai nap pedig már egyre hiányzóbb mozzanat –:  vitát, nézetek és kritikai észrevételek izgalmas pengeváltásait eredményeztek. Mindehhez  kiváló kalauzunk pl. az első három évtized termését pontosan hozó Repertórium (Forrás 1969-1998. Repertórium. Összeáll.: T. Gémes Tünde közreműködésével Lisztes László. Kecskemét, Forrás, 1999. 365 p.) vagy egy izgalmas Antológia (Szerk.: Füzi-Pintér-Szekér: Forrás Antológia 1978-1989. Kecskemét, 1990. 325 p. + fotó oldalak). S az is igen számottevő helytörténeti tény, hogy a Forrás teljes  archívuma immár hozzáférhető a Hungaricana adatbázisában (Forrás. 50. évf. 2018. 7-8. sz. 244. p.)!

Mindezek tudatában és fényében, a beharangozó sajtó anyagok hatására lapoztam s olvastam végig  a folyóirat e nyári számát (Forrás 50. évfolyam 2018. 7-8. szám. Kecskemét. Főszerkesztő: Füzi László). Az évszakhoz idomuló, azt színében is direkt módon kifejező aranyló nap sárga borító az immár szokásos arculatot hozza (végül is hozzászokhattunk már a Benes József-i forrás grafika Zalatnai Pál által adaptált tipográfiájához), de a belívvel való bíbelődésre ezúttal nem sok kreatív lehetőség adódott. A fő- vagy vezérszöveggel, mottóval is irányító külső vagy belső, úgynevezett szennyborító ilyen szempontból most nem tudja betölteni igazán azt, amire hivatott. A középmezőben ez áll: „A 650 éves város.”  Hogy mely városról is van szó, nem tudjuk! De lehet persze ez egy tudatosan elhelyezett talány, hiszen  - ismerve a bő fél évszázaddal ezelőttiről gyökerező laza forrás-értelmezést, egyúttal valamilyen oknál fogva konszenzusosan meg is örökölve azt -  a margitszigeti apácák javára történő birtokszerzési bejárás 1368-ból keltezett irata egyszerre említi Ceglédet, Nagykőröst s  a szabad királyi városi rangért is olyannyira áhítozó, azért oly sokat, akár erőn   felül is áldozó városunk, Kecskemétet  mezőváros  és falu összefüggésében (oppidum sea villa). Mint emlékezetes, Cegléd 1364 májusától számítja a (mező)városi rangra emelkedést kellő dokumentumok birtokában, és a szomszédos Nagykőrös szintén ebben az évben emlékezik meg a magának szintén joggal vindikálható  városi(as) rangról, illetve a település fontosságának kontinuitásáról. S végülis így van ez jól, ha már az előző évszázadokban az úgynevezett Háromváros (amelyről a most kötetnyi terjedelmű Forrás-szám több tanulmánya említést tesz) oly sokszor „közös suba alatt” élvezte a közös együttlét előnyeit, máskor meg igyekezett kiszabadítani magát a szomszédság kényszerű gúzsából s amelyről ma már csak tréfás és csipkelődő szólásmondások árulkodnak…  

Egyszóval  e Forrás-szám így vagy úgy, de több talánnyal is szolgál. Kezdhetjük alapvetően azzal, hogy nagy szükség lett volna egy szerkesztői előszóra, amolyan – egyébként a Forrástól sem oly idegen – szellemi sorvezetőre, amely előadja: miért is ezek a szerzők (s egyúttal kik is ők?), ezek a témák és ebben az itt bemutatott logikai sorrendben, eszme-lánc szerint kerültek új vagy megfrissített, esetleg valóban releváns dolgozataikkal, nyilatkozataikkal. Furcsa és meglepő módon csak az utolsó (!) oldalon olvasható az irigylésre most éppen nem méltó, a lap történetében amúgy e szerepben sem járatlan vendégszerkesztő: Rigó Róbert neve. Ő egyúttal még mint tanulmányszerző és interjú-készítő is sokat vállalt, miként kollégai, a Neumann János Egyetem Pedagógusképző  Karán működő Hely- és Családtörténeti Kutatóműhely tagjai: Sági Norberta és Kriskó János. A Forrással csak mostanában barátkozó olvasó a többi szerző esetében is csak úgy jöhet rá azok  kilétére, ha alaposan tanulmányozza a kereszt-hivatkozásokat, lábjegyzeteket, ráutaló megjegyzéseket.  De végülis így van jól: mélyedjen el az Olvasó, ha már kezébe vette a folyóiratot s ne akarja  kényelemmel megúszni mindezt!... Igaz, elkalandozni oly sok lehetősége nincs is, hiszen 4 színes oldal, nem teljesen logikusan szerkesztett 11 fotója kivételével csak szöveg-folyam igen fárasztó hullámai. Sehol egy erőteljes Bodri-grafika, sehol legalább egyetlen, de mindenképpen szükséges orientáló Nagy-Kecskemét „abrosz”, sehol egy  tanulságos történelmi vagy aktuális címer-sor, netán egy hasonmás kép a kőnyomatos Kubinyi-Vahotból…

Tetszik vagy sem: e lapszám a tudós levéltáros, a  még velünk élő, nagyformátumú Iványosi-Szabó Tibor írása  köré szerveződik, akinek teljesítménye itt is figyelemre méltó (19-48. és 57-63. p.). Ám ez teszi sebezhetővé is mind az írást, mind a szerkesztői és végső  soron a korábban oly nagyvonalú kiadói redakciót: Iványosi-Szabó sokat igérő  „Hetedfél évszázad” című írása kényszerű torzó, illetve csapongó sűrítmény maradt. Nem is érthető igazán, hogy a Kecskemét története 2002-es első kötetében általa írott és csak az  1686-tól 1849-ig terjedő időszakot majd’  félezer oldalon publikált nagyívű áttekintésre gondolva, hogyan vállalkozott a legendás helytörténész a fájdalmas lehetetlenre?! És ez a felvetésem már e lapszámon túlra, inkább a kecskeméti jubileumi „hatszázötvenes” év átfogó program szervezői felé szól: számosan tudjuk, az alkotó kutatói évtizedek után, szép kort megért és kortársként még velünk élő Iványosi-Szabó Tibornak jelenleg még mindig kéziratban heverő munkái mikor kapnak végre méltó és közösségünket, a tudományos élet szereplői mellett a rajongó és nyitott, érdeklődő városlakót kellően beavató kötet-megjelenést, mindannyiunkát megillető tudások szükséges foglalatát?!

Az e lapszámot fajsúlyosan bevezető Gyáni-tanulmány vagy a három kecskeméti, illetve kecskeméti műhely-indíttatású levéltárossal folytatott beszélgetés bölcs megnyilatkozásai kimondatlanul is ezt az igényünket támasztják alá, erősítik meg. Akinek füle van e szavakra és éhező szeme  a nagy gonddal szerkesztett  több milliónyi betűre, az remélhetőleg a jubileumi év hátralévő hónapjai után is akár  érteni fogja, miről beszélünk. Ehhez képest Novák László Ferenc, a szomszédos Nagykőrös nyugalmazott múzeum igazgatója, a kecskeméti közgyűjtemények ismerője, aktív használója most egy jobbára magát, illetve korábbi írásainak esszenciáját ismételve,  szerénytelenül laudálja csaknem húsz értékes oldalon a  maga személyét, s az ünneplők - amúgy   érthető - eufóriáján is túltéve, Kecskemétet a Három város (vagy Háromváros?!) gyöngyszemének nevezi.  Az itt megszólalók közül  muzeológusként egyetlen  Somogyvári  Ágnes példás összefoglalását adja a Kecskemét korai történelme iránt érdeklődő fontosabb auktorok munkájának Katona Józseftől Hornyik Jánoson át Kada Elekig. Bár meg kell jegyeznünk, a nem csak múzeumi, hanem a levéltáros berkekben is otthonossággal mozgott tudós polihisztor elődünk, Szabó Kálmán (1886-1963) is megérdemelt volna valahol akár csak egy lábjegyzetet.

Számomra településtörténeti szempontból új és fontos információkkal szolgált Sági Norberta, aki ugyan nem igazán friss, de nem könnyen hozzáférhető, korábbi, először a Kecskeméti Főiskola Tudománynapi köteteiben (2006, 2007) napvilágot látott dolgozatainak alapján nyújt igen kiváló képet a Kecskemét környékének bő száz évvel ezelőtti szervezett és tudatos betelepítéséről (Helvécia, Szikra, Kadafalva, Hetényegyháza, Klábertelep). Rigó Róbertnek Tóth László ellentmondásos életútjáról,  valamint Orgoványi Istvánnak a kecskeméti 1956-os esztendő eseményeiről aprólékosan értekező írása most újat alig hozott. Utóbbi téma pedig – hasonlóan a lapszámot záró barackpálinka-történeti búvárláshoz – a közeli múltban s akár napjainkra is tekintve hoz és hozott újabb eredményeket más, meglehet, párhuzamosan dolgozó szerzőktől s  amelyeknek legalább említés/lábjegyzet szintű beemelése ide szerencsés és korrekt szerkesztői megoldás lehetett volna. A szépirodalmat most Dobozi Eszter Katona József és Buda Ferenc utánérzéseket idéző költeménye, valamint Pintér Lajosnak a tóthmenyhérti életművet már-már megszállottan védő-óvó-felemelő versfüzére képviseli. Meglepő módon e lapszám beharangozóiban is  alig, a nemrég lezajlott ünnepi bemutatón  (Katona József Megyei Könyvtár, szeptember 18.) viszont egyáltalán nem került  említésre Hernády Juditnak a témához illő komoly és komor, ám igen fajsúlyos elemzése a történeti megközelítés szempontjából hol város-nyúzó, hol kegyes donátor és pártfogó, hol pedig – mint itt – gondolkodó és elmélkedő, a magyar barokk vallási líra egyik érdekes formátumú személyisége, Koháry Istvántól. Nem könnyű olvasmány ugyan, de kár volt csaknem elrejteni a leendő olvasó elől!

Végezetül hadd álljon  sommásan annyi: véleményem szerint a Forrás e száma a belé fektetett, érezhetően jelentős szerzői és interjú-készítési erőbedobás,  a kellő rutinosság mellett  megfeszített szerkesztői munka ellenére nem tudta hozni azt, amely színvonal  korábbi hagyományaihoz, a mostani jubileumhoz és a folyóiratot társult köztulajdonosként jegyző városhoz  illő volna.

Kriston-Vízi József ny. főmuzeológus, Kecskemét

•