Strömpl István Vári Zsuzsa Kecskemét házasság család Házasság hete riport Munkács

„Számunkra a család olyan, mint egy jó meleg kályha”

Mondják, hogy a szerelem nem ismer határokat. Strömpl István és Vári Zsuzsa ezt a szó szoros értelmében is megtapasztalhatta. István szovjet állampolgársága miatt csak kalandos úton vehette feleségül Zsuzsát, majd másfél évig elválasztotta őket az országhatár, a szovjet hatalom és a bürokrácia. Megküzdöttek azért, hogy együtt élhessenek, azóta pedig minden közösen töltött napért hálásak. Már több mint 50 éve élnek meseszerű boldogságban. Kapcsolatuk kezdetének viszontagságairól, házasságuk bölcsességéről meséltek nekünk

Vírushelyzet ide vagy oda, István kézcsókkal fogad házuk kapujában. Hiába is szabadkozom, ő régi vágású úriember, számára ez természetes. Zsuzsa is úgy fogad, mintha ezer éve ismernénk egymást. Az asztalon négyféle ropogtatni való vár, gyorsan előkerül a külön nekem készült sütemény is. Mellé fenyőrügyszörppel kínálnak. Gyorsan felajánlják a tegezést is, hisz ők modern nagyszülők, mondják, Amerikát is megjárták. Amikor pedig belekezdenek házasságuk történetébe, mintha egy romantikus film kockái peregnének a szemem előtt.

Két hét után lánykérés

István Munkácson nőtt fel szovjet állampolgárként. Ukrán iskolába járt, magyartanár édesanyja délutánonként tanította anyanyelvére. Zsuzsa Nagykőrösön született, de családja szintén Munkácsról származik, és maradtak kint rokonai is. A sors különös játéka, hogy bár vér szerint nem rokonok, van egy közös unokatestvérük. Neki köszönhetik megismerkedésüket is.

– Korán elvesztettem édesapámat, és mivel volt két ikeröcsém, én lettem a családfenntartó. Nehéz idők voltak, pesti unokanővérem pedig elhívott magukhoz néhány hétre kikapcsolódni 1970 nyarán – emlékezik vissza Zsuzsa. – Két hetet táboroztunk a Dunakanyarban, sokat beszélgettünk, elcsattant egy csók is, az utolsó napon pedig István megkérte a kezem. Picit meglepett, hogy ilyen hirtelen jött a szerelem, de természetesen igent mondtam.

Mindketten tudták, hogy ezentúl egymáshoz tartoznak, és azt is, hogy nem lesz könnyű elkezdeni közös életüket.

– A jó nevelése, az udvariassága fogott meg, ami szerencsére máig megmaradt – mondja férjére mosolyogva Zsuzsa. István úgy emlékszik, elsőre a lány csinos alakja tűnt fel neki, aztán rájött, hogy nem csak külsőleg, belülről is gyönyörű.

– Zsuzsa pozitív hozzáállása, empátiája, toleráns természete fogott meg – veszi át a szót feleségétől. – Tudtam, hogy számára a család szent, én pedig épp egy ilyen nőre vártam. Mindketten „munkácsi nevelésben” részesültünk, ezért rettentő kitartóak vagyunk. Ha nem így lenne, most nem lehetnénk együtt, hisz szovjet állampolgárként nem is vehettem volna feleségül Zsuzsát. Magyarországon erre esélyünk se lett volna, hisz külföldre utazáskor elvették a személyit, de Kárpátalján se volt egyszerű.

Ügynöki kísérettel

A viharos gyorsaságú lánykérés után csak telefonon és levélben tartották a kapcsolatot. De a hívásokat lehallgatták, a leveleket gyakran felbontották. A szovjet hatóság ugyanis mindenről tudni akart. December 11-én aztán Zsuzsa turistavízummal indult útra vonattal Munkácsra. Mint kiderült nem egyedül.

– A kalauz árulta el, hogy Zsuzsának van egy kísérője is, én pedig Csapon leszállítottam a vonatról, hogy kocsival vigyem Munkácsra – meséli István. – Akkor előkerült egy nő, és oroszul közölte velünk, hogy ő felel a hölgyért, én pedig mondtam neki, hogy téved. Ezentúl én felelek érte, és faképnél hagytuk. Valószínűleg egy KGB-ügynök lehetett, de azóta sem derült ki pontosan.

Zsuzsának így esküvői ruhája sem volt, az ugyanis rögtön lebuktatta volna őket. Aznap este István felhúzta ujjára az eljegyzési gyűrűt, és imádkoztak azért, hogy a munkácsi anyakönyvvezető összeadja őket. – A magyar személyit látva mondhatta volna, hogy azt ő nem tudja elolvasni, de egy kis vodkával, konyakkal sikerült megnyernünk a jóindulatát. Így, ha kicsit spiccesen is, de összeadott minket – mondja büszkén István.

1970. december 15-én mondták ki a boldogító igent. Három napig maradhatott kint Zsuzsa, azután jó időre búcsúzniuk kellett a friss házasoknak. Másfél évig csak távolból szerethették egymást. Eddig tartott ugyanis, míg István zöld utat kapott az áttelepüléshez. – Épp egy munkácsi műszergyárban dolgoztam, ahol haditechnikai eszközöket is gyártottak. Egy kollégám pedig megsúgta, hogyha itt maradok, sohasem engednek ki Magyarországra. Így azonnal felmondtam, és beadtam a papírokat a kérvényhez. 18 darab fénykép kellett hozzá, Zsuzsától pedig egy meghívó levél, amiben vállalja, hogy eltart majd engem. Ez az eltartási szerződés egy évig volt csak érvényes, amikor pedig kiderült, hogy lejárt, minden addigi papíromat kidobták. Újra kellett kezdenünk az egészet. Kijevben tudtam csak elintézni, hogy újabb megbízólevelet kapjak, és újraindult az egész cécó. Így amikor végre meglett minden papírom, az maga volt a csoda. 

Végre együtt

1972. május 20-án települt át István véglegesen Magyarországra. Nagykőrösön, Zsuzsáék otthonában kezdték el közös életüket, majd István augusztus 1-jén a Kecskeméti Főiskola Kertészeti Főiskolai Karán kezdett dolgozni technikusként. Zsuzsa a kertészeti kar kisfái tanüzemében helyezkedett el pénzügyesként.

– Bár nehezen indult a házasságunk, az élet hamarosan kárpótolt minket mindenért – folytatja a történetet Zsuzsa. –1974-ben várandós lettem kisfiunkkal, karácsonykor pedig egy lakáskulcsot hozott a Jézuska. Kaptunk egy tanácsi kijelölésű OTPlakást az Akadémia körúton. Ez volt az első közös otthonunk. Nem sok mindenünk volt, lényegében csak a szőnyeg és a függönyök vártak minket a lakásban, de nagyon boldogok voltunk. Hosszú évekbe telt, míg István megszabadult a Szovjetunió kötelékétől, és megkapta a magyar állampolgárságot is. Ehhez öt példányban kellett leadnia a kérelmet, de folyton visszadobták, így végül kellett szerezniük egy cirill betűs írógépet, az azzal írt kérelmet vette csak át a nagykövetség. Így 1979- ben István végre megkapta a magyar állampolgárságot.

A család mindenek előtt

Abban mindketten egyetértenek, hogy a család egysége, egymás kölcsönös szeretete, tisztelete a legfontosabb az életükben. Azt mondják, ezt örökölték, és tovább adják a következő generációknak is. – Anyósom fantasztikus asszony volt – emlékezik vissza István. – Isteni adományként hatalmas szeretet sugárzott belőle, ő tartotta össze a nagycsaládot. Amikor örökre elment, Zsuzsa vette át ezt a fontos szerepet.

Azt mondják, az a jó kettőjük között, hogy mindig mindent megbeszélnek. Sohasem döntenek önállóan, még vásárolni is együtt mennek. Ha valamivel akaratlanul is megbántják a másikat, természetes, hogy bocsánatot kérnek. Nem hagyják, hogy tüske maradjon a másikban.

Persze időbe telt, amíg ezt megtanulták. Az ő házasságukban is előfordultak sértődések, veszekedések. – 40 éves koromig hajlamos voltam arra, hogy megsértődjek – vallja be Zsuzsa. – Sokáig fortyogtam magamban, aztán rájöttem, hogy nekem is jobb, ha megkímélem magamat, magunkat ettől. Ma már szinte elképzelhetetlen számukra, hogy vitázzanak.

Tökéletes harmóniában élnek együtt, most már több mint 50 éve. István a műszaki dolgokért, Zsuzsa az esztétikumért, a kertért felel, a konyhában a keze alá dolgozik férje, ha kell felmos, takarít is.

– Nem mondjuk ki nap mint nap, hogy szeretlek. Inkább a tetteinkkel bizonyítjuk az érzéseinket. Tökéletes összhangban működünk – fogalmaz István.

Szomorúan látják, milyen sok házasság végződik válással. Ők úgy látják, harcolni kell a szerelemért, a jó kapcsolatért. – A család egysége számunkra minden kiindulópontja – szögezi le Zsuzsa. – Ha nem elég erős ez a kötelék, ha valami hibádzik, azt ki kell javítani. Azért van annyi válás, mert az emberek nem gyakorolják eleget az önkritikát. Mindig a másikban keresik a hibát, pedig nekik is kell tenniük azért, hogy működjön a kapcsolatuk. Számunkra a család olyan, mint egy jó meleg kályha. Feltölti a lelkünket, melengeti a szívünket. Aki pedig ebben nő fel, az viszi tovább ezt a melegséget a saját családjába is.

Új otthont kell teremteniük

14 évig éltek a lakótelepen, majd vettek egy kis házat közvetlenül a homokbányai laktanya szomszédságában. A szovjet katonák gyakran jártak át földijükhöz, Sztyopához, ahogy minden szomszéddal, velük is jóban voltak. Maguk újították fel az épületet, és gyönyörű kis kertet varázsoltak köré. Kalandvágyból, túl az 50-en kipróbálták azt is, milyen külföldön élni.

Az ezredforduló idején Amerikában próbáltak szerencsét. Zsuzsa házvezetőként, bébiszitterként dolgozott, István pedig mindent elvállalt, még festett is, ha kellett. Azt mondják, megtanulták kint, hogy a pénz nem boldogít, a honvágynál pedig semmi sem kínzóbb. Hiányzott nekik a föld illata, a kenyér íze, így másfél év után hazatértek. Visszaköltöztek kis házukba, amit évről évre csinosítanak. Hét éve megszületett unokájuk, Noel, aki gyakran van náluk. Zsuzsa még focizik is a kisfiúval, büszkén mutatja fotóit.

Beszélgetésünk végén mesélik el, nem sokáig marad már meg ez a meleg családi fészek. Hamarosan el kell költözniük innen, ugyanis egy elkerülő épül majd otthonuk helyén. Ők azonban ahelyett, hogy bánkódnának, tele vannak tervekkel.

– Vallásos emberek vagyunk, hiszünk abban, hogy egy aranyszál köt minket össze a Teremtővel – mondják egymás kezét fogva. – Tudomásul vesszük, ha akadályt gördít elénk, hisz biztosan épp úgy lesz majd jó nekünk. Ha kell 50 év után is képesek leszünk új otthont teremteni. Amíg itt vagyunk egymásnak, addig minden a legnagyobb rendben van. Amire pedig szükségünk van, azt megkapjuk odaföntről…

•