kutyatámadás medveölő kutya Kecskemét kisfiú hősök

Medveölő kutya támadt a lányra, öccse mentette meg az életét

Valódi hőstettet hajtott végre egy tizenegy éves kecskeméti fiú, amikor nővérét megvédte egy nagytestű kutya támadásától. A láncról elszabadult ázsiai medveölő még karácsony előtt teperte le Dominikát, amikor iskolába indult öccsével, Jenővel. A lány végtagjait marcangolni kezdte a kutya, amikor a fiú rávetette magát, és saját testével birkózta le a hatalmas jószágot testvéréről. Az édesanyának mindenki azt tanácsolta, hogy forduljon bírósághoz és jelentse föl a kutya tulajdonosát, ám a kis híján tragikus kimenetelű esetből a szegény sorsú család nem anyagi kártérítést remél, hanem tanulni és tanítani akar általa. Mert leckét adhat ez a történet szeretetből és bátorságból.

Behavazott földeken át a főúttól messze járok. Középtermetű, fekete hajú asszony jön elém, hogy megtaláljam a házat. Ajkán visszafogott mosoly, arcvonásai kemények, határozottak, megedzette már az élet. Az ajtón udvariasan beenged, majd sietve becsukja, és pléddel béleli ki a réseket, hogy minél kevesebb hideg szökjön be.

Domi! Jenci! – szólítja gyermekeit, majd mindannyiunkat betessékel a hálószobába, mondván, itt van a legjobb idő, de itt is 20 fok alatt van a hőmérséklet. Fával fűtik a bérelt házat, a szigetelés nélküli falak azonban nemigen tartják a meleget.

– Augusztusban költöztünk ide – kezdi a történetet Mónika. Előtte Pellérden éltünk, egy kis faluban, az előtt pedig Királyegyházán, Baranya megyében. Korábban Kárpátalján laktunk a határtól kétórányi útra. Arra a kérdésre, mikor költöztek át Magyarországra, egészen pontos válasz jön: 2016. szeptember 20-án. – A gyerekeimnek akarok jobb jövőt – mondta Mónika. Azt akarom, hogy tanuljanak, jövőjük legyen, én a harmadik vagyok itt a sorban. Az édesapjuk Kárpátalján maradt, nem törődik velük életvitelszerűen. Hozzájárult, hogy elhozzam őket, és mi éltünk a lehetőséggel. Pont a baleset előtt mondtam Jenőnek: Jenő, fogd fel! Itt te vagy a férfi! Te leszel a férfi a háznál, te fogsz megvédeni mindenkit! Jenőre nézek, a halkszavú, csöndes gyerek csak unszolásra szólal meg, hol a macskát simogatja, hol pedig a telefonja mögé bújik, de fél szeme mindig rajtunk, folyamatosan gyűjti az információkat, ki mit mond.

A balesetről kérdezek, és a sérült, Dominika mesél először. Ijesztő volt, borzasztó – próbálja szavakba önteni a lány, mit érzett a kutyatámadás pillanataiban. Mentünk Jenővel iskolába, úton voltunk a buszmegállóba. Egyszer csak láttam, hogy egy téglarakás mögül kiugrott a kutya, és már támadt is.

Rám ugrott, letepert a földre. Én ösztönösen az arcom elé húztam a karjaimat, így hol a jobb kezemet, hol pedig a balt tépte az állat. A kutya hatvan kilós teste teljesen rám nehezedett. A dulakodásban a kabátom is szétszakadt, így a kutya a mellembe eresztette hatalmas fogait. Halálra rémültem, azt hittem, nekem itt végem.

A lábammal próbáltam lerúgni magamról, de még dühösebb lett, és a cipőmet is átharapta, majd a vádlimnak esett. Semmit nem láttam, azt sem, hogy Jenő hol van. Ezt követően már csak arra emlékszem, hogy Jenő lefogja a kutyát, nekem pedig fáj kezem, lábam.

Jenő, az ifjú hős most szólal meg először, hogy ő is felidézze a szóban forgó decemberi reggelt. A buszmegállóba sétáltunk, közben fényképezgettünk, mert nagyon tetszett a táj. Egyszer csak láttam, hogy Domit leterítette a kutya. Gondolkodni egyáltalán nem volt időm. Egy cél lebegett a szemem előtt, hogy meg kell védenem a nővéremet. Ütöttem, rúgtam az állatot, de ez meg se kottyant neki. Aztán átfogtam a vaskos nyakát és ráncigálni kezdtem, de még ekkor is fogta állkapcsával Domi vádliját. Hatalmasat üvöltöttem a kutyára, hogy engedje el a nővéremet, és közben minden erőmmel húztam magam felé, így sikerült lerángatnom Domiról. Ezután lefogtam és ordítottam, hogy jöjjön valaki segíteni. Jött is a kutya gazdája és mondta, hogy engedjem el az állatot. Először nem akartam engedelmeskedni, nehogy újra támadjon a kutya, de aztán eleresztettem és a gazdája megfogta. Behívtak minket a házukba, fertőtlenítették és bekötötték Domi sebeit, én pedig hívtam anyát. Én nem sérültem meg, csak a télikabátom szakadt szét teljesen.

– Már a telefon csörgésekor éreztem, hogy baj van – emlékezett vissza az édesanya, aki rögtön a helyszínre sietett, amikor kisfia hívta, és kórházba kísérte a sokkos állapotban lévő gyerekeket. – Két órát vártunk a sürgősségi osztályon, majd ellátták, bekötözték Domi sebeit. A tizenkét éves lány legcsúnyább sérülése a mellén volt, itt össze is kellett varrni félig egy harapásnyomot, a másik felét nyitva hagyták a sebnek, hogy távozni tudjon a váladék. Amikor édesanyja a kezelés során szembesült, mekkora kislánya mellén a seb, sírógörcsöt kapott, így az orvos ki is küldte a rendelőből. A keze és a lába is megsérült Dominikának. A végtagjain kezdetben naponta tisztították és kötözték a sebeket – idézi fel a karácsony előtti nehéz napokat Mónika.

A teljes gyógyuláshoz két hét kellett. A kezelés még így is könnyített volt – fogalmazott az anyuka. A pellérdi iskolában ugyanis kötelezővé tették a tizenkét éves gyerekeknek a tetanusz védőoltást. Szidtam is akkor az intézményt, minek ezt mindenkinek beadni, de utólag ezt is megköszöntem a Jóistennek, mert emiatt nem kellett a kutyatámadás után oltást kapnia. Mónika azt mondja, Isten nélkül ennek a történetnek rossz vége lett volna. A Gondviselés több ponton is segített. A kutya gazdája például minden reggel autóval megy a városba – meséli az édesanya. Azon a reggelen azonban nem tudta használni járművét, mert elromlott, így meg tudta fogni a láncról elszabadult kutyát, és tudott segíteni a gyerekeknek.

Mónika azt mondja, az eset után több tanulmányt is elolvasott arról, hogyan viselkednek általában az emberek, ha támadás szemtanúi lesznek. Több mint ötven százalékban elszaladnak, megijednek, sokkot kapnak, és még ahhoz is kevés embernek van lélekjelenléte, hogy segítséget hívjon. Az azonban nagyon ritka, mindössze az emberek egy-két százaléka képes rá, hogy akár saját élete kockáztatása árán is szembe szálljon a támadóval. Jenci ehhez az egy-két százalékhoz tartozik. A fiú arcáról büszkeség sugárzik, ahogy édesanyja róla beszél, de szólni nem szól. Nem csodálkozom a tettén – folytatja róla a történeteket Mónika – kicsi korától felfedező volt, nem ismerte a veszélyt. Minden egyes sötét lyukba bemászott, bármi volt odabent, minden magaslatot megmászott, amiről pedig le lehetett ugrani, arról leugrott.

Jencinek ezen a ponton felcsillan a szeme, kihasználva, hogy édesanyja kimegy egy kávét föltenni, már ontja is magából a történeteket. – Otthon, Kárpátalján a kedvenc szórakozásom az volt, hogy a tetőkről leugráltam. Olyat is csináltunk, hogy fogócskáztunk az építkezésen a barátaimmal, én már a második emeleten jártam a félkész házon, és a nyomomban voltak. Nem akartam, hogy elkapjanak, inkább leugrottam – meséli csibészes mosollyal a fiú.

Visszajön az édesanya a szobába, és komolyabb témára váltunk. Az iskoláról kérdezem a családot. Mónika elmondja, azért választották a Szent Imre Általános Iskolát, mert úgy hallották, itt szeretettel fogadják a kárpátaljai gyerekeket, és ez így is van – mondta el az édesanya. Az igazgatótól a gyerekek egyébként dicséretet is kaptak a kutyatámadáskor tanúsított hősies viselkedésükért. Azt sem titkolják azonban, hogy Jencit legtöbb osztálytársa nem kedveli. A fiamnak azt szoktam mondani – meséli Mónika –, hogy van benned valami, amit nem tudnak bevenni az emberek. Szerintem túl forrón reagál. Ő ezt nem látja magáról.

Ő egy bátor lélek. Ezért tudott Domin is segíteni. Mert a segítség lélekből jön.

Mónika kiküldi Dominikát a kávéért, és mesél tovább az életükről. – Albérletben élünk, havi nyolcvanezer a ház bérleti díja, plusz a villany. Nem sok választásunk volt, amikor tavaly augusztusban Kecskemétre költöztünk, két hét alatt kellett munkát, iskolát, otthont találnunk, és sikerült. Jelenleg egy gyárban dolgozom, és nagyon szeretek varrni. A tervem, az álmom, hogy táskákat készítsek, van is itthon varrógépem, egyelőre azonban a műszak mellett nincs időm másra. Hajnali négy órakor kelek, az öt órás busszal megyek dolgozni. Telefonon ébresztem a gyerekeket hatkor, aztán fél hétkor szintén telefonon figyelmeztetem őket az indulásra. Majd még egyszer összecsörgünk, ha beértek az iskolába, hogy tudjam, minden rendben. Délután, amikor hazaérek, akkor két órám csak azzal telik, hogy fölfűtsem a házat, mivel 12-14 fok van, amikor megérkezek. Azután jönnek a gyerekek, és őket látom el. Előző lakhelyünkön hangszertokokat varrtam, azt a munkát is nagyon megszerettem, ott arra volt szükség. Most táskák készítésébe szeretnék majd bele kezdeni, hogy kicsit javuljanak a körülményeink.

Arra a kérdésre, sokan tanácsolták-e, hogy pereljék be a kutya gazdáját, Mónika kikerekedő szemmel válaszol. Hogy sokan-e? Nem sokan! Mindenki! Mindenki azt mondta, pereljem be őket és követeljek kártérítést! Nekem azonban ott volt a szemem előtt a kutya gazdájának a tekintete, szinte jobban meg volt ijedve a támadás után, mint én. Ebben a helyzetben én inkább azt mondtam, próbáljunk meg tanulni mindannyian az esetből. Szerintem beteg ez a világ, beteg ez a közösség, hogy állandóan pereskedünk, veszekedünk, bosszút állunk, holott nem ez a megoldás. Én elkezdtem beszélgetni ezzel az asszonnyal, a kutya gazdájával. Korábban nem ismertük egymást. Azóta már építik a házuk köré a kerítést, sőt, a gyerekeimet minden reggel ez az asszony viszi iskolába. Nekünk nincs autónk. Ő bekanyarodik értük és elviszi őket. És ez még nem minden! A gyerekek zongorázni tanulnak, és eddig nem volt hol gyakorolniuk, csak ha elmentek a zeneiskolába. Az eset óta kiderült: ennek a családnak van egy zongorája is, és beengedik a gyerekeket magukhoz gyakorolni. Hát nem többet értem ezzel, mint hogy elkezdjek pereskedni, kártérítést követelni és bosszút forralni?

Dominika visszajön a szobába, és engem is megkínálnak kávéval. Közben elmesélik, hogy a két testvér kapcsolata is sokat változott a kutyatámadás óta. Most is szoktunk azért veszekedni Jenővel – vallja be szinte pironkodva a lány, de megtanultam, hogy mindig számíthatunk egymásra, és mindig ki is kell tartanunk egymás mellett. Rájöttem arra, milyen jó, hogy van testvérem, és bele se merek gondolni, ha egyedül lettem volna, mi történik…

Búcsúzóul még felteszem a kérdést Jenőnek, hogy ha idegen embert támad meg a kutya, érte is megteszi-e, hogy leteperi és lefogja az állatot. Gondolkodás nélkül igent mond. Édesanyja megerősíti. Én tudom, hogy ezt nem csak a testvéréért teszi meg, hanem megteszi ő bárkiért. Mert ilyen kellene, hogy legyen az ember. Figyeljen oda a másikra, legyen együttérző, és ha kell, bátor és önfeláldozó. Mert nincs mitől félnünk. Mitől féljünk? A félelemnek nincs helye az életben.

•