Véget ért a távoktatás, milyen tapasztalatokkal gazdagodtak az érintettek?

Eltelt három hónap a digitális oktatás égisze alatt – az már biztos, hogy az iskolák, a tanulók és a szülők rendkívül nehéz helyzetet oldottak meg. Borítékolható, hogy a tényleges, egzakt eredmény, hatás tekintetében könyvtárnyi irodalmat termelnek majd az oktatási rendszer kutatói. Egyelőre azonban még minden szereplőnek a kész helyzetet kell kezelnie, a most záruló tanév feladataival vannak elfoglalva. Így csak gyors helyzetképet kértünk néhány érintettől a karantén-oktatás tapasztalataival kapcsolatban.

Nem tökéletes az eredmény, de megoldották az iskolák

– Dr. Lukács Lajos, a Bányai Júlia Gimnázium igazgatója hogyan tekint most a digitális oktatás elmúlt három hónapjára?

– Amit digitális oktatásnak neveztünk a vírus-karantén alatt, az valójában elektronikus eszközökkel megvalósult távoktatás volt. A digitális oktatás ennél azért többet is jelent. A digitális oktatásba sok minden más is belefér, direkt arra készült tananyagok, a digitális oktatás nem feltétlenül távoktatás, az órán is zajlik, hogyha jó… Jelen esetben azonban többnyire csak egyidejű, közvetlen hang- és esetleg képkapcsolatban voltak a gyerekek a tanárral, majdnem, mint az osztályban. De nyilván mégsem, az online kapcsolat kicsit érthetően nehézkesebb, mint a valós, iskolai szintű.

Ezeket az úgynevezett kontakt-órákat különböző rendszerekkel, Zoommal, Google Meettel tartottuk. Digitális úton küldtük ki a feladatokat a gyerekeknek, visszakaptuk, majd kijavítva, kommentálva ismét visszaküldtük.

– Mennyire ment könnyen az átállás?

– Ez egy új dolog volt a diákok és a kollégák számára is. Idő kellett a belerázódáshoz, melynek személyenként változó tempója attól is függött, hogy ki mennyire használta előtte a technikát. Mi a kollégáknak egy gyors képzés keretében megpróbáltunk ehhez segítséget nyújtani. A diákok esetében is változó volt a hozzáállás: volt, akinek tetszett az új helyzet, kifejezetten élvezte, és volt, aki nehezebben kezelte. A többség szerintem viszonylag könnyen megbarátkozott vele. Persze nálunk is voltak problémák, néhol a számítógéphiány, másutt a korlátozott hozzáférés, hiszen sok szülő is otthonról dolgozott. Némelyeknek tudtunk tabletet adni, de okostelefonon is lehetett dolgozni, bár sokkal nehezebben.

– A villámgyors váltáskor mi volt az első gondolata, stratégiája?

– Amikor egyik napról a másikra belecsöppentünk a tanrend változásába, azt tűztük ki célul, hogy amennyire lehet, minimalizáljuk a veszteségeket. Úgy gondoltuk, a legfontosabb, hogy az érettségiző osztályokat készítsük fel maximálisan. Ezt deklaráltuk a kollégáknak is. A többi osztályban pedig ahogy csak lehetett, haladtunk a tananyaggal, de tisztában voltunk vele, hogy száz százalékig nem lehet ugyanazt teljesíteni, mint amikor a gyerekek iskolába járnak. Így végül különböző szintekre jutottak el a kollégák, előfordult, hogy egy-egy téma elmaradt – sebaj, majd jövőre bepótoljuk.

– Ezek szerint „katasztrófa” nem történt, minden pótolható, ami elmaradt. Az érettségizőkkel mennyire sikerült ez a terv?

– Úgy gondolom, hogy az érettségizőkkel sikerült a célt elérni, fel tudtak készülni rendesen. Ami itt esetleg nehézséget jelenthet, hogy az a gyerek, aki normál esetben szóban tudott volna javítani, annak most erre nem volt lehetősége.

– Hogyan tovább? Lesz-e a Bányaiban ballagás például?

– Ballagást nem tervezünk, idén egy kicsit az érettségi bizonyítvány átadását valósítottuk meg ünnepélyesebb formában. A központi ajánlások alapján nem lehet ballagást rendezni; végig ballaghatnának a végzősök az üres termeken, de nem sok értelme lenne. Mi az említett lépéssel szerettük volna megadni ennek az évfolyamnak, amit lehet.

– A tanulmányi statisztikák változtak-e, érzékelhető-e szignifikáns különbség?

– Egyelőre csak az érzéseimet tudom közölni ezzel kapcsolatban: nem gondolnám. A gyerekek közül, aki eddig jól teljesített, az most sem esett vissza, persze a kollégák is humánusabban kezelik a helyzetet a körülmények miatt. Azonban nem hiszem, hogy a megváltozott oktatás változásokat generált volna ezen a téren, akár pozitív, akár negatív irányba. A legtöbb diák hozta az eddigi teljesítményét; néhány tanulónál tapasztaltam azt, hogy mivel most minden megnyilvánulására visszacsatolást kapott, pozitívan változott az eredménye. Hiszen más az, amikor az ember megkérdezi órán, hogy volt-e gond a házival, és más, amikor a tanár minden gyerek minden háziját visszaküldi kijavítva! Nyilván abból többet tanul…

– Mit gondol, a közösségi fejlődésnek okoztak-e károkat az elzártság hónapjai?

– Talán károkat nem okoztak, de a közösséget biztosan nem fejlesztették. Átható erővel jelentkezett a tantestületben a diákok jelzéseiből építkező érzés, hogy az osztályok nagyon szeretnének már együtt lenni. Vágyukat érthetően az sem csillapította, hogy az adott keretek között próbáltunk osztályfőnöki órákat is tartani. Hiszen az mégsem olyan, mint amikor összejön az osztály a teremben, teljes valójukban látják, hallják egymást.

– Azért végszóként kijelentheti, hogy „megoldottuk”?

– Inkább úgy mondanám, hogy a lehetőségekhez képest megoldottuk… Nyilván nem tökéletes az eredmény, mint ahogy az ilyen hirtelen jött megoldások egyike sem. Ezzel együtt fontos megjegyezni, hogy ez a módszer a pedagógusok számára jóval több munkával járt, és sokkal több idejüket emésztette fel. És mint mondtam, a vége felé már a gyerekek részéről is azt éreztem, hogy sokkal szívesebben visszajönnének már, és nemcsak a közösség miatt, hanem mert nekik is több odafigyelésre volt szükségük, mint a hagyományos oktatás keretei között.

Rugalmasságot igényelt a diákoktól, de előnyökkel is járt

– Csenki Janka, a Bolyai János Gimnázium végzőse hogy érezte: könnyebb vagy nehezebb volt távoktatásban tanulni, eredményeket elérni?

– A jegyeket illetően nem látok különbséget, max. abban, hogy a tanárok elnézőbbek voltak néha. Nekik is új volt ez a dolog, ők sem mozogtak olyan magabiztosan ilyen terepen. Emiatt talán ők sem voltak olyan szigorúak az osztályzásnál. Ha valaki kicsit később küldte el a beadandót, akkor nem úgy reagáltak rá, mint normál esetben egy iskolai napon tették volna. Ha megcsináltuk, és nem lett annyira jó, akkor visszadobták, nem adtak rá jegyet – engedékenyebbek voltak.

– Ebből természetszerűen arra lehetne következtetni, hogy jobbak lettek a jegyek, nem?

– Végül is igen, de tanárfüggő, hogy ki hogyan állt a dologhoz.

Nagy előnye volt egyébként a karanténnak, hogy magunk oszthattuk be az időnket. Eldönthettük, hogy mivel szeretnénk többet foglalkozni, mit lehet a kevesebb energiabefektetéssel a „helyén kezelni”.

– És az érettségit hogy éltétek meg?

– Azt gondolom, hogy valamilyen szinten mi végzősként jól jártunk, mert pont a kezünkben lévő időbeosztási lehetőség miatt jobban koncentrálhattunk az érettségi tárgyakra. Nem kellett minden nap elmennünk az iskolába és azokat a dolgokat is végighallgatni, amit nem tartunk annyira fontosnak a záróvizsga szempontjából. Érdekes módon a nehézség is épp ebből adódott, hiszen valamilyen szinten magunkra voltunk hagyva, és magunknak nehezebb beosztani az időt. Nem jártak folyton a nyomunkban, hogy „ezt csináld, azt csináld…”. Én például sokszor megcsúsztam azon, hogy rosszul számítottam ki, mennyit fordíthatok bizonyos feladatokra. És amikor elkezdett felhalmozódni a tennivaló, rájöttem, hogy csak nagyon feszesen férek bele az időkeretbe.

– A tanároktól nehezebb volt visszacsatolást kapni?

– Nem feltétlenül, a tanárok is otthon vannak azért a digitális világban, átlagosan egy napon belül választ kaptunk minden kérdésünkre.

– Milyen platformon kommunikáltatok?

– Változó elvárásokat fogalmaztak meg: ki emailt kért, ki a Facebookra, Google Drive-ra terelte a kommunikációt, vagy előfordult, hogy chatcsoportokban egyeztettünk. Az egyébként külön terhet jelentett, hogy nagyon sok platformot kellett használnunk, sokat kellett keresgélnünk az információt. De menet közben belerázódtunk ebbe is, tudtuk, hogy melyik tanárt hol találjuk meg.

– Na, és hogy sikerült a nagy megmérettetés?

– Nagyjából úgy, ahogy vártam, amire számítottam, egy kivétellel: a magyar lehetett volna jobb is. Egyébként a többi rendben lesz…

– Közösség, életvitel szempontjából hogy élted meg ezt az időszakot?

– Gyakran hiányoztak a találkozások, beszélgetések, itthon elég beszűkült életet éltem. A ballagás elmaradása pedig sajnos hagyott bennünk egy lezáratlan érzést az évvel, sőt az egész gimnáziumi életszakaszunkkal kapcsolatban. Így maradt bennem valami üresség... Amikor elmentünk érettségizni, az is olyan fura, álomszerű volt, mintha nem is a valóságban lennénk. Úgy éreztem, hogy ez engem nem érint meg, mert nem tűnik elég valósnak. Ha iskolában lettünk volna, mások – tanárok, osztálytársak – által is minden nap szembesülünk azzal, hogy mennyi idő van még az érettségiig, mi várható, mit kell tenni. Ez szerintem fontos eleme lett volna a lelki felkészülésnek, de valószínűleg sokkal jobban is izgultam volna.

Szülőként, pedagógusszerepben 

Mintha különböző bolygókon élnének – vagy legalábbis egészen eltérő világokban szerezték volna a tapasztalataikat a digitális oktatás terén. A szülők, akikkel az elmúlt három hónapról beszélgettünk, egy dolog kapcsán azonban hasonlóképpen éreznek: talán még a gyerekeiknél is jobban várták, hogy végre elkezdődjön a vakáció.

Persze ehhez kinek többet, kinek kevesebbet kellett tennie: volt olyan iskola, ahol még június 15-én is vártak visszajelzést arról, hogy a tanuló teljesítette a kiadott tanegységet – míg máshol a tanító nénik az utolsó két hétben már egyáltalán nem terhelték kötelezően elvégzendő feladatokkal a diákjaikat. Alsó tagozatos, teljesen önálló munkavégzésre még nem képes gyerekek esetében pedig ez egyúttal azt is jelentette, hogy amíg jött feladat a suliból, addig a szülő sem dőlhetett hátra – már ha egyáltalán a home office vagy éppen a kötelező munkahelyi jelenléte mellett ezt megtehette volna.

Az egyes intézmények közötti különbségek szinte az első perctől kezdve megmutatkoztak: volt, ahol szigorúan ragaszkodtak az órarend szerinti tanuláshoz és az online órákon való jelenléthez, reggelente adták ki az aznapi tanulnivalót és az elvégzett feladatokat estig még vissza is kellett küldeni. Máshol szabadabb kezet adtak ebben: egyfelől heti bontásban határozták meg a feladatokat és az elvégzés igazolására is több napot hagytak, másrészt pedig a pedagógusok figyelembe vették azokat az egyéni sajátságokat, életkörülményeket stb. is, amelyek adott esetben nem tették maradéktalanul lehetővé, hogy a tanulók részt vegyenek a digitális térben megvalósuló oktatásban. Például mert nem volt elég informatikai eszköz a családban vagy a rendelkezésre álló internet nem volt elég erős ahhoz, hogy a gyerek és a szülő egy időben csatlakozzon az online tanórához és az ugyancsak a világhálón lebonyolított munkahelyi meetinghez.

És ha már informatika és online tér: azzal is többen szembesültek, hogy amit eddig erénynek véltek, az most hátránynak bizonyult. Nevezetesen, hogy eddig azon szülők közé tartoztak, akik tudatosan igyekeztek távol tartani gyermekeiket a különféle kütyüktől és az online világtól, így ők viszont most informatikai tudás, számítógép-használat stb. terén jelentős hátránnyal indultak azokhoz képest, akiknek nem volt ismeretlen ez a terep.

A legtöbb szülőnek a pedagógusi hivatás sem a „sajátja”, így a szülői és a tanári szerep összeegyeztethetősége is kihívást jelentett számukra. Egyikük első osztályos kislánya egyenesen azt a védhetetlen kérdést tette fel: „De anya, akkor is szeretsz, ha nem tanulok meg írni-olvasni, nem?”…

Többen most tapasztalták meg a saját bőrükön, micsoda energia a gyerekek érdeklődésének felkeltése és a motivációjának fenntartása: hogyan lehet megértetni egy kisiskolással – fogalmazta meg ennek nehézségét egyikük –, hogy nem a szülei miatt kell tanulnia, hanem azért, mert attól ő lesz több. És igen, vannak feladatok, amiket akkor is el kell végezni, ha nincs hozzá kedvünk vagy el tudnánk képzelni jobb időtöltést is magunknak.

Márpedig otthon erre volt (illetve: lett volna) lehetőség bőven, különösen ott, ahol még az óvodás korú kistestvérek szabad játékának tudata is plusz kísértést okozott a tanulásra kötelezett gyermeknek. Máshol pedig azt élték meg, hogy a kortárs csoport hiányát nem pótolta a családi körben együtt töltött extra idő. Abból pedig jutott bőven. Így fordulhatott elő, hogy több helyen örömujjongásban törtek ki a gyerekek, amikor meghallották, végre mehetnek iskolába és találkozhatnak a pajtásaikkal.

És közben pedig már ki is tört a nyári szünet! Van olyan család, ahol azonban nem a felhőtlen pihenés időszaka kezdődik most. Négy általános iskolás korú gyermeket nevelő megszólalónknak választania kellett, hogy sajátos nevelési igényű, második osztályos kisfia esetében a tananyaggal vagy a fejlesztő foglalkozásokkal haladjanak-e. Mert az rögtön a távoktatásra történő átállás első hetében világossá vált számára, hogy a kettő együtt nem megy. Úgy döntött, az iskolai feladatokat veszik előre, és a nyári szünetben igyekszik majd pótolni a gyerekkel mindazt, ami esetében nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az iskolában jól boldoguljon.

A tekintetben egyébként többen bizonytalanságuknak adtak hangot, hogy vajon azzal, hogy a gyerekek megoldották, lemásolták, kiszámolták stb. az adott feladatot, egyúttal el is sajátították-e tananyagot… Ennek „próbája” azonban már az új tanévre marad. És noha lélekben többen már készülnek arra, hogy mi van, ha újra „beüt a krach”, és ősszel esetleg ismételten digitális tanrendet vezetnek be – de egyelőre most csak egyet akarnak: szusszanni végre.

Kecskeméti Lapok-összeállítás
(Megjelent a Kecskeméti Lapok 2020. június 18-i számban.)