Légió mindhalálig

A legnehezebb embernek maradni

Nemrég temették el a kecskeméti Hetényi Dávidot, akit 23 évesen a francia idegenlégió extrém kiképzésén ért lavinabaleset az Alpokban. A tragédia apropóján kerestünk meg az exlégiós Dobnik János Ivánt, aki 1984-től három évig szolgált az ejtőernyős ezredben, ezen belül a második hegymászó században. Célunk az volt, hogy képet kapjunk a légiósok életéről, különleges kiképzéséről, beszélgetés közben azonban egy kalandfilmbe illő életút is kirajzolódott előttünk.

Nehéz lenne eldönteni, hogy egy Rejtő-regénybe vagy inkább egy Tarantino-filmbe passzolna jobban riportalanyunk.  Ötéves szolgálatát Iván ugyanis dezertálása miatt nem fejezte be. Miután egy barátjával „szabadságolták” magukat, kiraboltak egy belgiumi bankot, majd utcai lövöldözést robbantottak ki Antwerpenben. De ne rohanjunk ennyire előre!   

Elegáns öltönyében, törzshelyén, a Pálma bisztróban vár minket Dobnik János Iván, akinek történetét Friderikusz Sándor is feldolgozta Az én mozim című sorozatában. Életre-halálra ez volt a film címe, a sztori pedig több mint 30 év távlatából is hihetetlenül izgalmas.

– Engem egy reménytelen szerelem vitt a légióba – vág bele a történetbe.

– 16 évesen öngyilkos akartam lenni, de ahhoz túl gyáva voltam. Úgy gondoltam, a légió biztosan elintéz, a túlélési ösztönöm azonban erősebbnek bizonyult.

Jugoszlávián keresztül disszidált Olaszországba, ahonnan a hegyeken át jutott át a francia határon. Ott már várták a rendőrök, akiknek csak annyit mondott, Párizs, légió, és békén hagyták. Tíz perc múlva ott volt érte a csendőrautó, azzal vitték Monacón keresztül Nizzába, ahol átadták a légiós hivatalnak. – Azt mondták, ha nem írom alá az ötéves szerződést, visszatoloncolnak Olaszországba. Korom nem volt akadály, kaptam új személyazonosságot. Úgy írtam alá, hogy egy szót sem értettem franciául, aztán rögtön vittek a légió Aubagnén található központi gyűjtőpontjára, ahová ma is kerülnek az újoncok – meséli. 

Kiképzés vérrel-verítékkel

Keménym rostán szűrik meg a jelentkezőket. Egy hónapon keresztül zajlottak az orvosi vizsgálatok, az IQ-tesztek, Iván alkalmasságiján százból négyen maradtak bent. Rájuk embertelen kiképzés várt Castelnaudary-ben, a Pireneusokhoz közeli alapkiképző táborban. – Voltak, akiket a kalandvágy hajtott, mások a pénzt miatt álltak be légionistának, hisz a havi hat-hétezer francia frank elég vonzó, nem beszélve a bevetésekre járó plusz juttatásokról – mondja Iván. – Persze akadtak szadista hajlamú őrültek is, akik gyilkolni akartak. Belőlük is megpróbáltak teljesen új embert faragni a kiképzőtáborban.

 

A fegyverek alkatrészeinek nevét szó szerint beleverték a fejünkbe. Engem a géppuskával ütött halántékon a kiképzőm, mert nem értettem, mit kérdez. Közben intenzív nyelvtanfolyamon vettünk részt, erőnlétünket pedig a legváltozatosabb módokon próbálták fejleszteni. A különböző sportvizsgák között volt például a tíz kilométeres futás, amit 25 kilós felszereléssel a hátunkon egy órán belül kellett teljesítenünk. Nekem 53 percembe került, később, ejtőernyősként már 29 perc is elég volt rá. Így utólag valóban kegyetlen volt, sokan meg is szöktek közülünk. Amikor azonban ott van az ember, nem gondol erre, csak csinálja, amit kell.

Ő pedig csinálta, mégpedig elég jól, ugyanis bekerült az ejtőernyősök közé, ahová a legígéretesebb újoncokat osztják be. Így utazott Korzikára.

A legfiatalabb ejtőernyős

Ahogyan ma, akkor is Calviban volt az ejtőernyős ezred egyhónapos alapkiképzése. -  Itt tanultuk meg az ejtőernyő hajtogatásának szigorú szabályait is. A motiváció egyszerű volt. Mindenki azzal az ernyővel ugrott, amit maga hajtogatott. A vizsga napján összesen hat ugrást kellett végrehajtanunk. Minden ugrás nyolc óra fizikai munkával megegyező megterhelést jelent. Sikeresen teljesítettem a vizsgát, a kiképzőim pedig úgy gondolták, jó hegymászó lesz belőlem, ha már sikerült a hegyeken keresztül átszöknöm a határon. 

16 és fél évesen (papíron 18) ő volt a legfiatalabb az ejtőernyősök között. Rajta kívül négy magyar volt az ezredben. A második hegymászó századba került. Itt újabb kiképzés várt rá, többek közt ott, ahol Hetényi Dávidot maga alá temette a lavina. - A 16 kilométeres futás itt annyiból állt, hogy hegynek fel nyolc, hegynek le nyolc kilométer, hátunkon a 25 kilós felszerelés, kezünkben a 3,57 kilós géppuska – emlékszik vissza, de hozzáteszi, ő inkább a 11 kilóst vitte magával.

- Meg kellett tanulnunk a szűz hóban síelni, a felszerelésünk azonban 1910-ben készült. Miután Briansonban levizsgáztunk, megengedték, hogy civil sílécet, cipőt vásároljunk magunknak, ezekkel már leányálom volt a síelés.

Mi természetesen nem használhattuk a sífelvonót. Az ötperces lesiklás után fókabőrt ragasztottunk a sílécek aljára és három órán keresztül lépegettünk vissza a hegycsúcsra. Ezt akkor gyűlöltük, de olyan erőnlétet adott, hogy később áldottam érte a kiképzőket. Minden felesleges kegyetlenkedésüknek hasznát vettük a későbbiekben.  Megtanultuk a sziklamászás, az ereszkedés technikáit, saját magunkat is le kellett győznünk, hogy teljesítsük az extrémebbnél extrémebb feladatokat. Egy újonc például nem mert egy meredek hegyoldalról nekiindulni, cikázva lesiklani. Az őrmester erre fejbe verte a síbotjával, ő pedig lezuhant. Három hónapig kómában volt.

Biztonságunk érdekében nyomkövetőt akasztottak a nyakunkba, amikor síeltünk. Ha ugyanis e nélkül temet valakit maga alá a hó, semmi esélye se lenne arra, hogy megtalálják. A túlélő gyakorlatokon meg kellett tanulunk iglut építeni, hogy ne fagyjunk halálra éjszaka. Síléceinkkel vágtuk ki a jégtömböket, amelyek valóban védelmet jelentettek a legnagyobb hidegben is. Másnap francia hegymászókat találtunk jéggé fagyva, akik túlzottan bíztak a hálózsákjukban.

A kiképzések után következtek az éles bevetések: Közép-Afrika, Új-Kaledónia, Mexikó, Kolumbia, ezeken a helyeken edződtek meg igazán a légiósok. – Ha ölni kellett, nem volt mese. A felemelt kezű felkelőkkel is mind egy szálig végeztünk. Ha nem teljesítettük volna a parancsot, tarkón lőnek minket – jelenti ki egyszerűen. Kiküldetéseiken megesett, hogy százakat likvidáltak, politikusi pályák buktak meg vagy íveltek felfelé, Iván azonban egy egyszerű munkának tekintette a hivatásos gyilkolást. Aztán egy magyar zászló miatt kellett búcsút mondania ennek a „melónak”.

Dezertőrből bankrabló

Amikor ki akartak rakni szálláshelyükön egy piros-fehér-zöld lobogót, szét akarta tépni egy tiszt. Iván felettesének mindkét kezét és az arccsontját is eltörte, ezért magyar barátjával együtt megszöktek. - Szeretem a hazámat, nem tehettem mást – adja meg a magyarázatot tettére. - Ezért az „apró” kihágásért akár meg is ölhettek volna, így inkább búcsút mondtunk a légiónak.

1986. szeptember 4-én barátjával, Diviki Dániellel és két társukkal kiraboltak egy belgiumi bankot. Az osztozkodás nem volt egyszerű, végül csak a két légiós  maradt életben.

Humorukról legyen elég annyi, Gorcsev Iván és Fülig Jimmy nevére készültek hamis papírjaik. Szeptember 30-án azonban újabb balhéba keveredtek, amikor nem akarták őket beengedni egy szórakozóhelyre. A rendőrség elleni tűzharcban halt meg barátja, aki összesen 27 golyót kapott, amikor saját testével védte őt. Iván négy golyóval megúszta, majd nyolc évet kapott. Ebből ötöt ülte le magánzárkában. Mutatja is az erről szóló cikkeket a korabeli lapokban. Amikor kiengedték a börtönből, jelentkezett, hogy visszavegyék a légióba. Az alvilági akciók és a tisztverések után azonban fegyelmi vétséggel felbontották a szerződését. Állítólag azóta is emlegetik, hogy azt nem szabad a légióban csinálni, amit ők ketten csináltak egy magyar zászló miatt.

Embernek maradni

Főhősünk 1991 nyarán tért vissza Magyarországra, ekkor találkozott újra családjával. Azt mondja, a legnehezebb a légiós és a börtönévek után embernek maradni. Úgy érzi, neki sikerült. Bár beilleszkedni azóta sem tudott, próbál törleszteni az életekért, amelyeket elvett. Volt némi köze az ukrán maffiához – ebből a történetből hamarosan könyve jelenik meg – egyébként pedig verseket ír és festeget is, csak úgy, a maga örömére.

Múltját ismerve többen megkérték, vállalna-e bérgyilkos melót, ő azonban már nem akar rossz fiú lenni.

Gyakran keresik meg kalandvágyó fiatalok is, akik kacérkodnak a légióval. - Én mindenkinek azt mondom, neki kell eldöntenie, de jobban jár, ha nem megy. Légionistának lenni ugyanis nem egy életbiztosítás. Az Alpokban a legfőbb leckénk az volt, tisztelni kell a hegyet. Elég egy apró hiba, egy hangosabb szó, hogy maga alá temessen a lavina. Az idegenlégióban sajnos ez benne van a pakliban. Az is csoda, hogy én túléltem. Ismerőseimen keresztül tudom, hogy jó fiú volt Hetényi Dávid. Nagyon sajnálom, hogy neki nem volt ilyen szerencséje…