Kecskemét Otthon mozi előadás Al Ghaoui Hesna félelem

Hogyan lehet bátran (f)élni?

Al Ghaoui Hesna több mint húsz országból, köztük számos háborús övezetből tudósított több tévécsatornát. Megrázó riportjai közel hozták hozzánk a világ legtávolabbi helyeit. Elképesztő emberi sorsokat, közösségek, népek tragédiáját mutatta be egyéni stílusában. 2014-ben azonban „megfordult” Hesnával a világ. Édesanya lett. Interjúnkban arról is mesélt hazánk egyik legismertebb külpolitikai és hadi tudósítója, hogyan szólt bele az anyaság a munkájába, de a félelem mibenlétéről is beszélt nekünk.

Galéria

– Mennyiben változtatta meg az életed, hogy anya lettél?

– Gyökeresen megváltoztatta az életemet, a munkámat, a gondolkodásmódomat, Neda születése. Például háborús övezetben azóta nem jártam, és eldöntöttem, hogy jó darabig nem is megyek. Ugyanakkor ügyeltem arra, hogy azokat a dolgokat ne adjam fel, amelyek számomra nagyon fontosak. A férjemmel mindig is szerettünk utazni. Tudatos döntés volt a részünkről, hogy amennyire lehet, ezt folytassuk, ne hagyjuk, hogy a félelmek, a sztereotípiák irányítsák az életünket. Úgy gondoljuk, hogy nem kell burokban élni azért, mert van egy gyerekünk. Ráadásul egy gyerekkel még viszonylag kivitelezhető is a dolog, csak jóval átgondoltabban kell felkészülni egy-egy útra. Kipróbáltuk, és az elmúlt három év azt igazolta, hogy ez működik a gyakorlatban is. 

– Merre jártatok már Nedával?

– Most épp Szenegálból érkeztünk haza. Kint él a húgom, Naima a férjével és a két kislányával. A Nemzetközi Vöröskeresztnek dolgozik, és majdnem minden évben más országba küldik őket misszióba, így nagyon ritkán találkozunk. Némi hezitálás után döntöttem úgy, hogy kislányommal és szüleimmel meglátogatjuk őket. Bár a Bábel forgatására már többször elkísért Neda, ilyenkor arra a pár órára, amíg dolgoztunk, az édesanyám vagy a nagynéném vigyázott rá, Afrikában még nem jártunk. Mivel Naimáék már másfél éve kint élnek két kislányukkal, tudtam, milyen körülményekre, esetleges nehézségekre, ugyanakkor milyen sok jó dologra számíthatunk. Ezért is mertem belevágni, és beigazolódott, milyen jól tettem. Két hetet töltöttünk kint, a gyerekek nagyon jól érezték magukat, és mi is sok-sok élménnyel tértünk haza.

– Akkor nem mondható az életetek éppen hétköznapinak.

–  Sokáig féltem attól, hogy erről beszéljek, mert valószínűleg sokak számára extrém lehet, hogy amikor forgatni mentünk a férjemmel, vittünk magunkkal a kislányunkat is. Lehet, hogy sok anya el is ítél ezért, én ugyanakkor mindig is azt gondoltam, hogy akkor a legjobb a gyereknek és nekem is, ha együtt vagyunk. Sok nő küzd az előítéletekkel. Ebben az országban mindenki meg akarja mondani, hogy milyen a jó anya, szerintem viszont nincsen egyfajta jó anya. Az a jó anya, aki maximálisan szereti a gyerekét, és mindent megtesz érte, a biztonságáért, a családi harmóniáért. Sokan azt is elítélik, aki dolgozik a gyerek hároméves kora előtt. Nekem is nagyon fontos volt, hogy legyen majdnem egy év, amíg csak Neda volt számomra, és teljesen kizártam a munkát az életemből. Amikor azonban már nagyobb lett, belevágtam a műsorom folytatásába. Szerencsésnek mondhatom magam, hisz nagyon rugalmas a munkaidőm, és bár sokszor maradt éjszakára a munka, úgy alakíthattam, hogy az elmúlt években is sokat tudjak együtt lenni Nedával. Azzal a feltétellel vállaltam a forgatás folytatását is, hogy ő jön velünk. Az utazásokat leszámítva valahol teljesen normális életet élünk. Most hogy nincsen Bábel, már hagyományosabbak a hétköznapjaink, aminek a bábszínház, Kippkopp, Boribon és a játszóterezés ugyanúgy része, mint bármelyik családénak.

– Van úgy, hogy kísértést érzel, hogy repülőre szállj, hogy tudósíts egy-egy kritikus helyzetről?

– Bár sok mindenben megváltoztatott az anyaság, az a fajta motiváció most is ott van bennem, hogy ott legyek ahol a dolgok történnek. Egy-egy alkalommal, amikor hallom, hogy valami történik Líbiában vagy a Gázai övezetben, felmerül bennem, de jó lenne útra kelni, ott lenni, látni, megörökíteni. De aztán ezt mindig a racionalitás követi, hogy ez egyelőre nem fér bele. Persze nem akarom azt mondani, hogy soha. Húsz-harminc év múlva akár dönthetek másként is. Egyelőre Neda miatt nem tudom elképzelni, hisz az iránta érzett felelősségem miatt már nem tudnék száz százalékosan jelen lenni, fatalista üzemmódban dolgozni. Ez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember a lehetőségekhez képest jól megússzon egy-egy ilyen forgatást.

– Mi hiányzik a legjobban azokból az időkből?

– Az a fajta szabadság, hogy az ember csak magáért és a saját életéért felelős. Ha elhatároztam, hogy kimegyek mondjuk Afganisztánba három hétre, akkor osztottam-szoroztam, átgondoltam a kockázatokat, és repülőre ültem. Persze ezt nem akarom lemondásként megélni, hisz azt is tudom, hogy sokkal több mindaz, amit kapok anyaként. Ez egy olyan pici szelet a sok-sok nagyon jó dologhoz képest, amit kapok, hogy egyáltalán nem bánom, hogy így alakult az életem.

– Mi az, amit elmesélsz majd a kislányodnak azokból a borzalmakból és a katartikus pillanatokból, amit láttál, átéltél?

– Egyelőre még nagyon kicsi ahhoz, hogy bármilyen háborús területen szerzett tapasztalatomról meséljek neki. Az azonban szerintem hasznára lesz, hogy sokat utazunk. Én is sokszor jártam Szíriában gyerekkoromban, hisz édesapám szíriai. Az a gyerek, aki sokat lát más kultúrákból, egy csomó mindenbe belenő, és adott lesz számára. Nem feltétlenül kell majd könyvekből elmagyarázni neki a dolgokat, összefüggéseket, mert látja, megtapasztalja azokat. Bízom benne, hogy így lesz Nedával is. Aztán biztosan adódik olyan téma, amiről fontos lesz, hogy leüljünk beszélgetni. Egyelőre azonban még nem gondolkodtam el ezen.

– Most a félelemről írsz könyvet és erről tartasz előadást is Kecskeméten, az Otthon Moziban március 22-én. Miért éppen ezt a témát választottad?

– Nem egy tudatos döntés volt, megtalált engem ez a téma. Annak idején felkértek egy TEDx előadásra, Akkoriban sokat jártam háború sújtotta terepen, és elgondolkodtam azon, hogy miről meséljek a munkám kapcsán, mi az, ami  igazán foglalkoztatja az embereket. Ahogy ezen agyaltam, rájöttem, hogy a legtöbben, akik megállítanak az utcán, azt akarják tudni, hogy-hogy nem félek, amikor ilyen helyeken járok. Szöget ütött a fejemben, miért akarják azt hinni, hogy nem félek. Amikor pedig elmondom, hogy dehogynem félek, szinte csalódottságot látok az arcokon. El kezdett foglalkoztatni a kérdés, vajon miért akarnak az emberek hinni abban, hogy van egy titkos recept a félelem nélküli életre. Kutatni kezdtem, miért fél a legtöbb ember a félelemtől, miközben én megtapasztaltam, hogy félelem egy abszolút pozitív érzés.

– Mire jutottál? Miért akarnak téged félelem nélküli hősnek látni?

– Rá kellett jönnöm, hogy nem tudnak az emberek különbséget tenni a félelem és a szorongás között. Míg a félelem nagyon fontos dolog, ami átsegíthet a nehéz helyzeteken, addig a szorongás pusztító. Saját élményeimet vettem alapul,  interjúkat használtam fel, könyveket olvastam, work shopokat tartottam. Így próbálom ezeket a mozaikokat az élet különböző területéről összerakni, és megragadni, tulajdonképpen mi is a félelem. Hogyan van ez evolúciós szinten, mi történik ilyenkor a testünkben, és hogyan kerül a felszínre döntéseinkben.  Mikor cselekszünk a félelem miatt és mikor a félelem ellenére? Rá kellett jönnöm, hogy ez egy nagyon tág téma. Ahogy írom a könyvet egyre több és több vetületét fedezem fel, amiről fontos beszélni. Előadásaimban is azt az utat próbálom bemutatni, ami onnan indult, hogy elkezdtem a saját félelmemmel foglalkozni, és egészen odáig vezetett, hogy most már amikor félek, azt megpróbálom tudatosítani és a javamra fordítani. Így lehet ezt az érzést hajtóerőként használni.

– Nagy szükség van erre a tudásra napjainkban.

– Ezért is tartom egy kicsit a missziómnak ezeket az előadásokat. Azt érzem, hogy most masszívan a szorongás és a félelem kultúrájában élünk Magyarországon, Európában és az egész világon. Sok ember szorong, sokakat korlátoznak sztereotip gondolatok, saját magukkal szembeni előítéletek, ezért is nagyon fontos foglalkozni ezzel az érzéssel. Elég mélyen beleástam magam a témába, de még mindig azt érzem, hogy legalább két kötetre való dolog van a fejemben a félelemről. Úgy hogy lehet, hogy a könyv megjelenése után kicsit más aspektusból folytatom ezt a témát. Alig várom, hogy a kecskemétiekkel is megoszthassam ezeket a gondolatokat. Talán segíthetek abban, hogy szembenézzenek valamilyen félelmükkel vagy akár felfedezzenek egy-egy olyan félelmet az életükben, amelyekkel eddig nem szembesültek. És még az is lehet, hogy én is kapok tőlük olyan inspirációt, ami hatással lehet a most készülő könyvemre.

•