Farkas Mihály parasport kerékpár kerékpár verseny országúti kerékpár országúti kerékpárverseny Kecskemét

Fél lábbal a Paradicsomban, avagy elvesztetted az egyik lábad? No para!

Farkas Misi bal lábát térd alatt amputálták egy baleset miatt, aminek ő csak az elszenvedője volt. Farkas Misi előtte túramotorral járta be a világot, maratonokat futott és egyre erősebb bringássá vált. Farkas Misi a barátom, akit a kerékpározásnak köszönhetően ismertem meg. Ő a példaképem, és szerintem sok másik ember példaképe is lehet. Kell, hogy legyen! Ezért született meg ez a szubjektív írás, mely megpróbálja bemutatni az akaraterő, a kitartás és az életigenlés diadalát.

A cél maga az út!

A találkozó reggelén esik az eső. Felhívom, hogy mi legyen a beszélgetős közös tekerésünkkel, mire határozottan érkezik a válasz: tudod, hogy nincs lehetetlen, csak gyenge akarat. És még az előző nap órákon keresztül tisztogatott bringáját is beáldozta! Míg én iszom egy kávét a teraszon, ő gyorsan lábat cserél. Le a sétálóst, fel a bringázóst, és már indulhatunk is.

A kapuban becsatolja cipőjét a pedálba, nyeregbe pattan. Figyelem, ahogy határozottan teker a nedves, murvás utcában. Sisteregnek a kavicsok a gumik alatt, de egy pillanatra sem inog meg, nem csatol ki, nem bizonytalankodik. Mintha minden olyan lenne, mint régen, amikor még mindkét lába ép volt.

- Az én a fejemben ugyanaz vagyok, mint a baleset előtt. Sőt, a nap 90 százalékában! Csak amikor felkelek egy székről és megmozdul a lábam, akkor érzem, hogy nem úgy jön utánam, ahogy kellene. Akkor zökkenek vissza mindig abba az állapotomba, hogy mi is történt velem. Abszolút nincs a tudatomban se munka, se pihenés, se biciklizés közben ez a dolog, ami velem történt – mondja Misi, miközben körülnéz, balra kanyarodik, majd jobbra, és már el is indultunk kifelé a Ladánybenei úton, a helyi bringások kultikus útvonalán. És bár a síkon tekerünk, jönnek a mélységek és a magasságunk, száguldunk az érzelmi hullámvasúton. Gyorsan elérjük a benei felüljárót az M5-ös felett, és jönnek az emlékek.

- Láttam egyszer, amint a Kecskeméti Első Sor tagjai elől menekül egy rendőrautó, de az istennek se bírja lerázni őket, azok rátapadva, szinte repülnek utána ezen az, akkor még számomra félelmetes emelkedőn. Na, akkor elhatároztam egyszer én is így fogok suhanni felfelé a bringámmal – meséli nevetve az élményt, amikor még csak külső szemlélőként látta, ahogy a rendőrség felvezet egy kerékpáros futamot.

Az elhatározást tett követte. Mivel néhány évvel ezelőtt elkezdett futni (11 hónap alatt felkészült a maratonra, feleségével, Lizával rendszeresen futottak félmaratonokat), előkapta a maratonos edzéstervet meg a garázsban porosodó montit, és nekilátott a felkészülésnek.

A kitartás diadala

- Naná, hogy nem sikerült! Vért izzadtam, de csak a hetek teltek, a hónapok, én pedig nem lettem semmivel sem jobb bringás. De nagyon akartam! Olyannyira, hogy 2017. február 19-én beneveztem a II. Vad Kunság Kerékpáros Élménytúrára.

Ez volt az a nap, amikor megismerkedtünk, amikor egymás mellé sodort bennünket a pofaszél, az úttalan út keskeny, de még járható része, és a szerencse. A sors. Egy rendőrautót követtünk kábé 35-ös sebességgel. Naná, ahogy az meg van írva a nagykönyvben! Hetvenkét másik bringással szeltük át a várost, hogy a lassú rajt, a beszélgetős tempó és Hetényegyháza után majd jól felgyorsítsunk. Amennyiben túléljük ezt e felvezetős tempót… gondoltuk és mondtuk egyszerre, a sárga fölsős montis figurával. Egymásra néztük, sóhajtottunk, vicsorogtunk, vigyorogtunk. És attól kezdve nem nagyon hagytuk el egymást. (És nem csak azon a versenyen.) Kerestük a másik társaságát. Áprilisban, a VII. Háztájit az aszfaltra háziverseny és túlélőtúrán találkoztunk legközelebb, akkor már egy országúti nyergében ült.

- Éreztem én, hogy ha igazán gyors akarok lenni az aszfalton, márpedig igazán gyors akartam lenni, váltanom kell. Időközben vettem egy országútit, és nekivágtam vele a felüljárónak. Tudtam, hogy egy könnyű, aszfaltra tervezett bringával én leszek az országút királya, és a felvezető autót is csak azért nem fogom lehagyni, mert nem szabad. Tekertem, lihegtem, izzadtam, és… nem bírtam elérni a 30-as tempót. Nem olyan egyszerű ez, sóhajtottam, de nem adom fel – mondja vidáman mosolyogva, miközben minden erőlködés nélkül suhanunk felfelé azon a bizonyos benei úti felüljárón. - Olyannyira nem, hogy még az év áprilisában beneveztem a VII. Háztájit az aszfaltra háziverseny és túlélőtúrára. Na, több mint 100 kilométer, süvítő szél, rettenetes minőségű aszfalt… épp szintidő előtt vonszoltam át magam a célvonalon, halálosan elfáradtam, de boldog voltam, mert teljesítettem életem addigi legnagyobb kerékpáros próbatételét. Ez pedig erőt adott ahhoz, hogy egy hónap múlva, májusban, már ott legyek a III. Szép Kihívás több száz fős mezőnyében, és megpróbáljam teljesíteni a 204 kilométeres távot. Vért izzadtam, elfáradtam, épp hogy megvolt a szintidő, de lenyomtam! Csakhogy én több akartam lenni, mint lelkes bicajos. Én jó akartam lenni. A lehető legjobb, amit magamból kihozhatok.

Az ember, aki a síkon is a csúcsra tör

A ménteleki Thomas Büfé mellett tekerünk, melynek teraszán piheni ki magát, frissül, vagy épp sportszakmai megbeszélést tart sok bringás, köztük a VeloMelo+ negyvenplusszos „pocakrájderei” is. Bár eddig terveztük a közös tekerést, nem állunk meg, nem pihenünk, nem fordulunk, mert nem fáradunk, és mert jólesik minden kilométer. Ha a csöpögő eső nagy zuhévá változna, valószínűleg akkor is suhannánk tovább. 

- Szóval igazán jó bringás akartam lenni, persze nem másokhoz, hanem saját magamhoz mérten, így bementem a Veloroomba, hogy segítséget kérjek Sáfár Tamástól, aki azt a bizonyos rendőrautót üldöző bolyt egyben- és karbantartja (a Szeleshát Birtok Kecskeméti ES csapata – a szerk.). Beszélgettünk, meséltem neki, és gyorsan kiderült, hogy a futós edzéstervvel tévúton járok. Kaptam tanácsokat, személyre szabott edzésterveket, és egyre jobban pörgött a kerék. Persze még mindig nem ment lihegés nélkül a felüljáró megmászása, de alakult a dolog. Én nagyon élveztem.

A dolgok tehát 2017-ben nagyon felpörögtek. Februárban 60 kilométeres Vad Kunság, terepen és úttalan utakon, áprilisban 100 kilométeres Háztáji, pofaszéllel és lyukacsos aszfalttal, májusban a 200-nál is hosszabb Szép Kihívás… júniusban pedig már ő is ott állt a kultikus Tesco-körforgónál, hogy attól kezdve a VeloMelo+ negyvenplusszos „pocakrájderei”-nek csapatában szelje a kilométereket. A közös edzések és a személyre szabott edzésterveknek köszönhetően egyre erősebb volt, a felüljáró már rég nem jelentett akadályt, és az edzések sem fájtak már úgy. Vidáman teltek a napok, hetek, a nyári hónapok. Tempózásban a Hajas Tibi, viccelődésben pedig mindig Misi állt az élen.

Nincs lehetetlen, csak tehetetlen

Aztán szeptemberben történt valami. 14-én üzenet várt Misi feleségétől, Lizától. Azt írta, előző nap Misinek egy elég súlyos balesete volt, sajnos egyelőre biztosan nem tud velünk edzeni. Éreztem, hogy nagy a baj. Kiderült, elütötte egy autó, amikor jött haza munkából. Nyílt törés a lábszárcsonton, a roncsolt csontot pótolták, a bokája teljesen szétment, nem maradt ép ízület és csont, a bal keze, bár nem tört el, de szintén roncsolódott.

- Szeptember 10-én Lizával teljesítettük a 32. Wizz Air Budapest Félmaratont, 11-én részt vettem a VeloMelo+ közös edzésén, a csapattak készültünk a Riczu Imre Emlékversenyre. 12-én volt a pihenőnapom, 13-án pedig munka végeztével felültem a 125 köbcentis robogómra, és elindultam haza, hogy estefelé kiguruljak, és lenyomjam az aznapra kapott edzéstervet – mentő húz el mellettünk visítva, lehúzódunk, valószínűleg ugyanarra gondolunk, törnek elő az emlékek. – Mindent szabályt betartva jöttem az elkerülőn, amikor egy fiatalember szemből érkezve az autójával, hirtelen balra kanyarodott. Pont ott, ahol én jártam. Nekem jött, a lábam beszorult a motorom és a lökhárító közé, arra emlékszem, hogy a földön vagyok. Semmit nem éreztem, nem is igazán tudtam, mi zajlik körülöttem. A lábamat nem láttam, csak az arcokról és a szájak rándulásaiból olvastam le, hogy nagy baj lehet. De nem tudtam felfogni. Amikor egy-egy autó alatt roppantak a motorom szétszóródott műanyag elemei, mindig felszisszentem. A mentőből felhívtam Lizát, mondtam neki, ne ijedjen meg, történt egy kis baleset. A sürgősségin találkozunk.

Tekerünk, tempózunk, közben fordulunk a mizsei kereszteződésnél, újra és újra átéljük a szörnyű pillanatokat, amikről már a betegágya mellett is beszélgettünk. A negyven perces várakozást a mentőre, a vértől az aszfalthoz odaragadt kezet, a műtétet, a reményt, hogy megmarad a bal láb, a döbbenetet, amikor kiderül, hogy nem, a megkönnyebbülést, amikor úgy tűnik mégis, a csalódást, hogy mégse. A várakozást, a fájdalmat, a látogatások boldog és vidám (igen, vidám, mert ilyen fickó nincs még egy, aki, miközben megmutatja feketedő lábát, azt mondja, ha kikerül innen, meghív bennünket egy lábszárpörköltre, aki egy pillanatig se csügged, hanem már készül az új életre, ami ugyanolyan lesz, mint a régi, sok közös tekeréssel és versenyekkel, csak éppen…)

- Nagyon sokat gondolkoztam azon, míg a kórházban feküdtem, hogy mivel érdemeltem ki ezt? Mi rosszat tettem? Miért büntet az Isten? Aztán egyik barátom azt mondta: Misi, az Isten soha nem büntet! Ő jó. És jutalmaz. És akkor végiggondoltam, és rájöttem, szerencsés ember vagyok. Hiszen élek! Amikor a baleset történt, és háttal ráestem a mögöttem érkező autóra, eltörhetett volna a csigolyám, meghalhattam vagy lebénulhattam volna. Ehhez képest csak térd alatt amputálták a lábam. Amikor még megvolt, kétesélyes volt a dolog. Megmarad, de rögzítik, merev lesz, folyamatos fájdalmak mellett semmire nem tudom használni (rosszabb esetben, ahogy hal el, fokozatosan vágnak belőle), vagy rábólintok az amputálásra, kapok egy műlábat, amivel tudok majd járni, és idővel biciklizni is.

A legvidámabb „beteg”

A műtét megtörtént, következett a rehab, ahol ő volt a legvidámabb „beteg”. Tudta, hogy nem engedheti el magát, hiszen céljai vannak. Tudta jól, ha az ő lelke is olyan mértékben sérül, mint azoké, akikkel odabent találkozott, mindent elveszít. Önsajnálat, alkohol vagy depresszió, oda a család, a barátok, minden, amiért eddig élt. Naná, hogy nem hagyta! A rehabon rendbe szedte a pszichológus lelkét, versenyre hívta az étkezőig Mari nénit, miközben tudatosan figyelte gyógyuló csonkját, annak terhelhetőségét, és akaraterejével, céltudatosságával kivívta a műlábkészítő elismerését és barátságát. (Ez a kapcsolat későbbiekben remeknek bizonyult, ugyanis egy olyan folyamatot indított el, melynek köszönhetően ma már a világ egyik legjobb műlábának prototípusát tesztelheti.)

- Gyötrelmes volt az az időszak, hiszen vasárnap esténként elutaztam a rehabra, péntekenként pedig haza. Három hónapon keresztül. Mint egy kollégiumban, csak itt most senkinek nem volt egyetlen vidám sztorija sem. Egy idő után rájöttem, nem szabad senkitől megkérdezni, mi történt vele, hogy került ide. Mert olyan dolgokat meséltek, olyan sorsok rajzolódtak ki, amik miatt már rémálmaim voltak. Így inkább én beszéltem, és megpróbáltam néhány vidám pillanatot csempészni az életükbe. Naná, hogy nem volt könnyű, hiszen ott volt nekem a magam baja, amiről tudtam, hogy mielőbb le kell küzdeni – sóhajt, miközben átgurulunk a kapun, kicsatol, bringát a garázsba helyez, és újra teraszon ülünk. Az eső elállt, ragyog a Nap, de a történetnek még nincs vége.

- Fél évet adtam. Karácsonyra kaptam a feleségemtől egy görgőt, az ideiglenes protézissel már 5-10 kilométereket tekertem, aztán tavasszal a mountain bike-kal is megpróbálkoztunk.  Liza fogta az egyik vállam, Norbi fiam a másikat. Az volt az egyetlen félelmetes és veszélyes az egészben, hogy ha elesek, a műláb olyan erőkar, hogy az kitöri a térdemet. Márpedig akkor visszaesek akár egy évre is, és még járni se tudok, nemhogy biciklizni! Az udvarban mentem először egy óvatos kört, hát, annak minden pillanata megvan! Ahogy a szél éri az arcom, ahogy megmozdul a világ… éreztem, hogy újra teljes életet élhetek, az álmaim valósággá válhatnak. 2018 májusában, vagyis bő fél évvel a baleset után már részt vettünk a IV. Szép Kihívás családi távján, de úgy, hogy a város másik végén lévő versenyközponthoz is bringával mentünk – csillog a szeme, szája fülig ér, ahogy mesél új életéről, ami egyre inkább olyan, mint a régi. – Megvolt tehát az első nagy kihívás az új lábammal, de piszkált, hogy az még mindig csak a monti, és nem az országúti. Szeretjük azt is, de azért a cél mégis az utóbbi. És akkor végre előkerült. Először taposó pedállal, majd jött a csatolós cipő. Azért azzal menni, az a teljes élmény! Na, az nagyon hosszú idő volt. Egy hónapig minden nap, legalább egy óra telt azzal, hogy sikerüljön (A csatos pedál beakasztása szemből megy, de a kiakasztáshoz el kell fordítani bokából a lábfejet. Boka nélkül, merev műlábbal pedig ez nagyon kemény munka és gyakorlás – a szerk.)

- Volt olyan, amikor egyedül mentem ki bicajozni, megálltam egy kereszteződésben, és nem bírtam kioldani. Már azon gondolkoztam, hogy a vázzal a lábam között félretotyogok, aztán eldőlök a fűben, és majd valahogy kibogozom. De jött arra egy biciklis srác, kérdeztem, tudna-e segíteni. Segítőkész volt. Mondtam neki, láttál már Van Damme filmet? Ha igen, tudod, hogy töri a nyakakat. Na, olyat kéne a bokámon csinálni. Egy erős tekerés, csatt, mintha a lábamat törnéd el… Elsápadt, mondta, nem nagyon tervezett mára ilyet, de megcsinálta, nagyon hálás vagyok neki ezért.

No para, avagy az élet a komfortzónán kívül kezdődik!

Persze nem is Farkas Misinek hívnák, ha nem tűzött volna ki újabb, bárki más számára teljesen irreális célt: letekerni az V. Szép Kihívás 200-as távját. És azt is megcsinálta! Nem csoda, hogy felfigyelt rá a Mercedes-Benz Gyár KMSE csapata, akik sok remek parasportolót segítenek hozzá, hogy versenyeken vegyenek részt. Már túl is van első paraversenyén, a Hungaroringen rendezett megmérettetésen máris negyedik helyen végzett.

- Ahogy már mondtam, a fejemben ugyanaz vagyok, mint a baleset előtt. Egészséges ember, kis hibával. Nincs „betegségtudatom”. Azért vállaltam el Boronkay Péterék felkérését, hogy egy kicsit megmutassuk, hogy így is lehet. Biztos vagyok benn, ha ezzel példát tudok mutatni, ha csak egy embernek a sok szomorú ember közül, akiket láttam a rehabon, csak egynek is el tudom juttatni azt az igaz tényt, hogy nincs vége az életnek, hogy lehet mozogni, boldog és teljes életet élni így is, akkor legyen a nevem mellett, hogy para. De lehet ez bármi, nem a szó a lényeg, hanem az, ha ezzel tudunk segíteni, és tudjuk módosítani bárki hangulatát, ezáltal az életét, már nem is egy emberen segítettünk. Mert neki van családja, vannak rokonai, barátai, akik szintén boldogabbak lesznek, akkor azt írnak a nevem mellé, amit akarnak.

A következő megmérettetés augusztus 31-én vár Misire, egy nemzetközi parakerékpáros verseny keretében, a Tisza-tó mellett. A munka mellett négy bringás és két erőnléti edzést vállat be hetente. Azt mondja, ahhoz képest, hogy a munka mennyi energiát vesz ki belőle, a heti hat edzés irreálisnak tűnhet. Hiszen legjobb lenne hazaérni, átszerelvényezni, és ledőlni a kanapén. Csakhogy őt mindig az elérhetetlennek tűnő célok motiválták, és eddig mindet meg is valósította.

- Nem kell ezen csodálkozni, hiszen az élet a komfortzónán kívül kezdődik! – mosolyog széles vigyorral, miközben a biciklizős lábát a sétálósra cseréli, hogy megmutassa a kertben, hol fő hamarosan a lábszárpörkölt, amit még a kórházban ígért a barátainak. Akkor, amikor kacagva nevetett, míg bent voltunk, de tudom, hogy sírt, amikor egyedül hagytuk.

Most is visszanéztem titokban a kapuból, és azt láttam, mosolyog. Ott ült a lelke rajta az arcán. Láttam rajta, hogy boldog, és elégedett az életével.

•