kerékpár kerékpáros szép kihívás V. Szép Kihívás Kecskemét országúti kerékpár Szeleshát Birtok Kecskeméti ES

Csak a SZÉP-re emlékezem – Több, mint 300 bringás tekert az V. Szép Kihíváson - Videóval

Ha a pofaszél az alföldi ember hegye, a Szép Kihívás szervezői idén is kitettek magukért. Sikerült szombatra felépíteni a Mount Everestet pofaszélből. De ez a háromszáznál is több indulót nem gátolta abban, hogy nyeregbe pattanjon és „megmássza” azt a „magaslatot”, ha már egyszer ott van. Mindenhol. Körben, Kecskemét körül.

Galéria

Ahogy B. Kovács Norbi megjegyezte (aki igen nagy tapasztalattal rendelkezik, ugyanis ötből negyedszer indult a Szép Kihíváson), lassan át lehetne nevezni az eseményt Szél Kihívásra. Mert ilyenkor mindig, minden évben fúj, de a legritkábban hátulról. Így aztán hiába nincsenek hegyek, legalább annyi munka van abban, hogy az ember a síkon eljusson ából bébe (béből cébe, céből débe, és így tovább), mintha bé, cé, dé, és így tovább egyre nagyobb magaslatokon lenne található.

Nem volt ez másképp szombaton sem, amikor több mint háromszáz bringás gyülekezett az Izsáki úti bevásárlóközpont parkolójában, hogy jól (207km) – esetleg még annál is jobban (254km) – megfeszegesse a határait. A szél fújt, de az eső, mely a hét során elég sokszor rémisztgette a bicajosokat, szerencsére ezen a napon távol maradt. Sőt, olyan kellemes volt a hőmérséklet, hogy sokan már csak rövid szettben vágtak neki a reggel 8-kor induló V. Szép Kihívásnak.

Jöttek mindenfelől, az ország minden szegletéből, de még Bécsből és Milánóból is regisztráltak. Sőt, olyan is volt, aki Csongrádról tekert át, hogy lenyomva a távot, hazakerekezzen a nap végén!

Szóval, remek hangulatban telt a gyülekező és a regisztráció, barátok, ismerősök üdvözölték egymást boldogan. Sokan együtt készültek a megmérettetésre, de többen is vannak, akik évente egyszer, a Szép Kihíváson találkoznak. Ami közös bennük, hogy mindannyian gyúrnak a kihívásra, mert azért ez egy igazán kemény, embert próbáló megmérettetés, valamint az, hogy ők is barátokként üdvözlik egymást, majd „vállt-vállnak” vetve küzdenek.

Szeberényi Gyula Tamás alpolgármester, ugyan egyéb elfoglaltságai miatt, idén nem kerékpárral érkezett, de eljött, hogy köszöntse az indulókat.

Felsorakozás a rajtvonalnál, elöl a nagytávot menő, gyorslábúak, mögöttük a keményen küzdő hétköznapi hősök, túrabringával, trekkinggel, montival… Lassú rajt, rendőri felvezetés, irány Kadafalva, Ballószög, Kerekegyháza! (Annyi volt a bringás, hogy másfél percig tartott a rajtkapun átgurulás, a társaság utolsó tagja pedig három perc után hagyta el a körforgalmat!)

A baracsi rázatóig nagy, színes masszaként egybegyúrt mezőny ekkor megnyúlt, annyi kerékpáros lepte el a lyukakkal tűzdelt Kunbaracs-Ladánybene közötti aszfaltcsíkot, hogy Benén már köszöntötték az elejét, mikor a végétől még csak könnyezve búcsúztak kendőjüket lengetve a baracsi lányok.

Az első frissítő és ellenőrző ponton (Ladánybene 35km) volt a legnagyobb egybefüggő tömeg, mely aztán a következő ellenőrző pontig (Tiszakécske 95km) kisebb-nagyobb csoportokra szakadt. Ekkor indult el az Szeleshát Birtok Kecskeméti ES keménymagját tartalmazó szökevény csoport, akik aztán úgy darálták le a 254 kilométeres távot, mint Mari néni a diót a bejglihez. (Bocs, ennél frappánsabb most nem jutott eszembe!)

Itt kell megjegyezni, hogy a szervezők a négy előző Szép Kihívás tapasztalataiból kiindulva, beiktattak egy frissítőpontot Nagykőrösön. Itt nem volt kötelező megállni, de a kevésbé edzettek, akiknek minden évben a Tisza-parti város közelében ütött be a holtpont, itt meríthettek egy kis erőt addig, míg a sajtkrémes kenyeret és kávét nem tömhették magukba Tiszakécskén.

Ez a pont az, ahol aztán igazán jól jön a frissítés, mert a pofaszél, a rossz minőségű útburkolat és a koncentrálás kiveszi a bringásból reggeli feltöltést. De maximálisan. Innen kiváló út, és a túra legszebb szakasza következik. Lakitelek, Tőserdő, Alpár… dimbes-dombos, lankás vidék, és már huss, meg is érkezett az ember Kiskunfélegyházára!

Ennél a frissítőpontnál váltak el egymástól a 207 és a 254 kilométert teljesítők. Aki a „rövid” távot választották, a szokásos útvonalon haladva, Jakabszálláson, Orgoványon átszáguldva, Izsákon pihenték ki magukat az utolsó ellenőrző- és frissítőponton. És ide érkeztek a hosszú távot vállalók is, csak ők előbb beköszöntek Kiskunmajsára, majd átlovagoltak a Soltvadkert-Kiskőrös-Páhi vonalon.

Innen már mindenkinek ugyanaz volt hátra. Egy utolsó menet Ágasegyháza-Ballószög-Kadafalva, és… az Izsáki úti bevásárlóközpont parkolójában felállított versenyközpont, célkapu, a célkapunál várakozó, tapsoló éljenző rokonok, családtagok, barátok, sporttársak, a fáradtságon átütő, karikás szemeket, üveges tekinteteket is megcsillantó széles mosoly, „Igen, itt vagyok, megcsináltam!”, öröm, boldogság, az életmentő lángos, majd fényképezés a fotófal előtt.

Amit valószínűleg a búcsúzáskor egy résztvevő sem hagyott ki, az a köszönetnyilvánítás és hála a szervezők felé! Mert, amit ők a támogatók segítségével tesznek, hatalmas dolog. Professzionális esemény, amiről – bár kőkemény fizikai megmérettetés - még senki nem távozott rossz szájízzel, sőt, alig várják a következő kihívást, melyre egy év múlva kerül sor.

Fotók: Szeleshát Birtok Kecskeméti Első Sor, Szép Kihívás
Videó: Kecskeméti Televízió
Drónfelvétel: Szép Benedek és Király Máté

És egy kis szubjektív a végére. Aki eljutott idáig, az most jól megkapja! hehe

Hogy milyen érzés az, amikor az ember a bringás pajtásaival áll az első sorban, a rajtkapu alatt, és mögöttük sorakozik még vagy háromszáz ember? FANTASZTIKUS! Különösen annak tudatában, hogy azokat irányították az elejére, akik a leggyorsabbak, és a hosszabb távon indulnak. És én is ott állok köztük! És nem is vezetett odáig nagyon hosszú út. Gyötrelmes, göröngyös meg végképp nem! Mert minden egyes percét élveztem! (Még ha olykor, az adott pillanatban fájt is).

Valamikor akkor kezdtem el tekerni, amikor az első Szép Kihívást megszervezte Szép Miklós és kedves felesége, Timi, Barna Imi és a Kecskeméti Kerékpárosok hathatós támogatásával és segítségével. És az egyik motivációm a fejlődésre épp a Szép Kihívás volt. (A másik pedig a Kecskeméti Első Sor szélsebes csapata. Arról, hogy egyszer nekünk is lesz egy pocakrájder csapatunk, a VeloMelo+, igazi barátokból álló, összetartó közösséggel, még álmodni se mertem.) Szóval, eljött az I. Szép Kihívás. Én meg nem mentem el. Nem azért, mert nem akartam/mertem. Dolgoztam azon a teljes hétvégén. Reggeltől, éjszakáig.

És egy évig vártam arra, hogy jöjjön az új kihívás. És jött is a II. Szép Kihívás, ahol már magam is ott álltam a rendkívüli módon izgulós elsőbálozók között. Megcsináltam, és nagyon boldog voltam. Annyira imádtam már akkor bringátni, hogy le se szálltam többé a nyeregből. A III. Szép Kihívás már biciklis pajtikkal ért, mert addigra részt vettem pár olyan "versenyen", túrán, megmérettetésen. Ott volt Farkas Misi, Molnár Tibi, Csorba Józsi, B. Kovács Norbi, akikkel nekivágtunk. És ez is meg lett csinálva! 

A IV. Szép Kihívás már a VeloMelo+ nevezetű csapat tagjaként ért, ekkor már fel sem merült bennem, és a többiekben sem, hogy nem fog sikerülni. Sikerült is. Simán. Olyannyira, hogy amikor meghirdették az V. Szép Kihíváson a hosszabb, 254 kilométeres távot, egy pillanatig sem gondolkoztunk, azonnal bevállaltuk!

És ott álltunk az első sorban, a rajtkapu alatt, vártuk az indulást, és se merült bennünk, hogy nem tudjuk teljesíteni bőven szintidőn belül a 254 kilométert. a baracsi leágazásig szaggatott rendőri felvezetés, majd zúzás következett Benéig, Simán sikerült tartani az élmezőnnyel a tempót, aztán egy kis technikai malőr miatt be kellett várni Csongit, így a csapatunk kissé megfogyatkozott. Aki tehette, előre ment, különösen Hajas Tibi, aki aztán ott is maradt. Csongi, Molnár Tibi, Márton Jani és én vágtáztunk Nagykőrös felé, szedtünk magunkra néhány társat, akikkel közösen forogtunk, jó tempót mentünk, aztán defekt, ami épp a sor végén ért bennünket Csongival, nem is szóltunk senkinek, hadd menjenek. Erősek vagyunk, utolérjük majd őket. Eddig minden évben azon sírtunk, hogy Bene és Tiszakécske közt nincs frissítés, idén volt, de eszünkben sem volt megállni, nyomtuk tovább. Magányos kóbolrlókon, kisebb-nagyobb-sokkal nagyobb csapatokon verekedtük át magunkat ketten, egyszer csak egy duóba akadtunk. Böcsök Atti, a tapasztalt, Berta Laci, az elsőbálozó. Beálltunk, az egyre fáradó, de nem csüggedő Laci előtt forogtunk, bevittük Kécskére. Szendvics, kávé, frissítés, Jani, Tibi, Atti, Csongi, én. Indulás tovább. 

Ez az ötös aztán meg is maradt, remekül dolgoztunk össze, jó tempót mentünk. Aki fáradt, hátul maradt, a többiek elől forogtak, míg pihent, majd ő is előre állt. Aki jobban bírta, többet vezetett, aki kevésbé, az többet pihent, így együtt maradtunk Félegyházáig. Ott frissültünk, pihentünk, Majsán söröztünk, nevetgéltünk, a kettő közt és után vicsorogtunk a pofaszélbe Soltvadkertig, ott fagyi, süti, kávé, majd irány Izsák, az utolsó frissítő- és ellenőrző pont! És ott volt csapattársunk, Farkas Misi, aki a legerősebb mindannyiunk között, akire mindannyian felnézünk! Mert egy - rajta kívül álló - baleset miatt térd alatt elvesztette a bal lábát, de nem adta fel. Ő, aki a baleset előtt futott (félmaratont, maratont is), motorozott, kerékpározott, újra teljes életet él! Már tavaly is tekert egy családit a IIII. Szép Kihíváson, idén pedig feleségével lenyomta a 207 kilométeres távot, jobb idővel, mint a II. Szép Kihíváson, amikor még minden rendben volt a lábaival. 

"Az élet a komfortzónán kívül kezdődik"

- mondja Misi, mi pedig sisakot emelünk példamutató teljesítménye, akaratereje előtt. És örülünk, hogy a barátai lehetünk, boldogan és büszkén öleljük magunkhoz, de nem csak akkor, amikor emberfeletti teljesítménnyel kápráztat el bennünket. Mindig! És visítva röhögünk, amikor megszólal, mert nincs olyan mondata, amiben ne sütne el egy hatalmas poént. 

Na. Vissza és előre! Izsák az a pont, ahol mindig a legtöbben gyűlnek össze. Mi is összefutottunk a 207-esek egy részével, akik boldogan, de fáradtan pihegtek, és készültek az utolsó nagy menetre a célig. Beszélgettünk, frissültünk, Tibi kicsit még maradt, hogy összeszedje magát, így négyen robogtunk tovább, hogy aztán ott várjuk barátainkat a célkapunál, és együtt örüljünk annak, hogy ezt is megcsináltuk! Itt találkoztunk újra Hajas Tibivel, akinél a csapatszellemmel szemben győzött a versenyszellem, így jóval előttünk ért célba. Annyival, hogy időközben volt ideje újra feléledni benne a csapatszellemnek, így jó hideg sörökkel várt bennünket az érkezéskor. Nem haragudtunk rá, feledtük a reggeli álmot, hogy közösen nyomjuk le a 254 kilit. Mert amúgy is csak a SZÉP-re emlékezünk! 

•