Dr. Kertész Gábor kézsebészet príma díj Kecskemét megyei kórház

A hírös manus, aki mindig kéznél van

Interjú Dr. Kertész Gábor kézsebészeti részlegvezető főorvossal

A magyar kézsebészet egyik alapítója, akinek nevéhez számtalan megmentett végtag és megannyi korszerű műtéti eljárás fűződik, a Magyar Tudomány kategóriában vehette át a 2015-ös Megyei Príma Díjat. Kézenfekvő volt, hogy megkérdezzük az útról, melyen idáig jutott.

- Milyen érzés volt, amikor megtudta, hogy szerepel a Megyei Prímadíj jelöltjei közt?
- Nagyon jó érzés volt, mert már többször hallottam, hogy a nevem forog ebben a körben, de aztán nem jutott el odáig, hogy végül én lettem volna valamelyik kategória jelöltje. Miután ennek a díjnak egyébként is nagy presztízse van, számomra pedig különösen, nagyon boldog voltam, hogy felmerült a nevem.

- És ezt még lehetett fokozni azzal, hogy jelöltből díjazottá vált.
- Ez meg különösen váratlanul ért, mert olyan fokú volt a titkolózás, hogy, senkin nem vettem észre semmit. Külön érdekessége az estének, hogy arról volt szó, az öcsém (Kertész Zoltán, akivel lapunk a közelmúltban készített interjút – a szerk.) meghívja édesanyánkat a díjátadó gálára. Megérkeztem, körülnéztem, édesanyám nem ült ott. Úgy gondoltam, biztos azért nem hívta meg az öcsém, mert tudja, hogy nem fogok nyerni. Úgyhogy elmondhatom, teljes volt a meglepetés.

- Pedig az elmúlt évtizedek során végzett munkásságával mindent megtett azért, hogy egy újabb díj már ne érje meglepetésként.
- Nagyon erős volt a mezőny. Azt gondoltam, hogy az elején leszek, de az első háromba bekerülni, nagyon nagy szó számomra.

- Még jó, hogy itthon építgette a karrierjét. Egyébként most nem vihette volna haza a többi díj mellé a Prímát.
- Sokszor és sokan bosszantottak azzal a kérdéssel, hogy miért vagyok még itthon. Mert a közvélemény szemében az, aki nagyon jó munkát végez, az biztos, hogy elmegy innen. Ez igazából mindig zavart. Tudatosan jöttem haza anno egy hosszabb külföldi kiképzés után, hogy a szakma legnagyobbjaitól megszerzett tudásnak és tapasztalatnak a birtokában megpróbáljam megalapozni, és a  lehető legmagasabb színvonalra hozni szűkebb hazámban, Bács-megyében ezt a szakmát.

- Úgy tűnik sikerrel járt. Megalapozta a szakmát és a saját hírnevét, mégis maradt.
- Az volt az alapgondolatom, hogy ha meg tudom teremteni a feltételeit annak, hogy olyan színvonalon tudjam végezni a munkámat, mintha Nyugat-Európában lennék, akkor semmiképp nem fogok elmenni. Mert van egy magyarságtudatom. Innen nőttem ki, az itt élő emberek - betegek és vállalkozók - tettek naggyá, segítettek és segítenek hozzá a mai napig, hogy meglegyen ennek a munkának a feltétele.

- Vállalkozók segítették pályáján, és most vállalkozók díjazták. Akár életműdíj is lehetne.
- Amikor elindultam a pályán, pénzre volt szükség ahhoz, hogy kint szerezzek tapasztalatot, és pénz kellett ahhoz is, hogy a műszereket beszerezzem. Ez részben az itt élő emberek adója 1%-ainak volt köszönhető, illetve tehetősebb vállalkozók támogatásának, akik jórészt a VOSZ Bács-Kiskun megyei szervezetében tömörülnek.  A vállalkozók 1991-ben létrehozott alapítványomon (Hírös Manus Alapítvány, a latin manus, azaz kéz szóból – a szerk.) keresztül segítettek hozzá, hogy sikereimet elérjem. Ez a kör tett engem azzá, aki vagyok, és most ez a kör az, amelyik elismerte a díjjal a munkásságomat. És a kör itt lezárult. Mindig azon voltam, hogy a segítséget megháláljam. Úgy tűnik, sikerült.

- Hol volt az eleje, és lesz-e vége? Vagy tágul a kör, akár a horizont?
- Amikor kezdtem, a kézsebészet egy új szakma volt, akkor kezdett felfutni Magyarországon. 1986-ban főnököm, Dr. Dömötör Endre professzor úr, a traumatológiai osztály akkori vezetője indított el ezen a területen. Próbáltam azoktól tanulni, akik előttem járnak. Én vagyok ugyanis a legöregebb generáció legfiatalabb tagja a kézsebészetben. Nagy öröm számomra, hogy a világ kézsebészet-történetében úgy szerepelek, mint a magyar kézsebészet egyik alapítója.  Amikor csatlakoztam ehhez a közösséghez,  Magyarországon kevés komoly kézműtétet végeztek. Lehetetlen volt megtanulni, különösen a mikroszkópos műtéti technikát itthon. Ahhoz, hogy fejlődjek, muszáj volt külföldre menni.

- Saját sorsa mellett kézbe vette tehát egy, - Magyarországon még új - szakma sorsát?

- Hogy megvalósítsam, amit elterveztem, három dolog kellett. Az első – és legfontosabb - a feleségem, Dr. Macsári Mária (belgyógyász, orvosszakértő, jelenleg a Bács-Kiskun megyei Kormányhivatal Családtámogatási és Társadalombiztosítási Főosztályának helyettes vezetője) vállalta, hogy távollétemben is neveli a gyerekeinket, és eltartja a családot, melyet ezúton is köszönök Neki. A második, hogy a kórház elengedett tanulmányi szabadságra.  A harmadik pedig az hogy létrehoztam az ország első kézsebészeti alapítványát. Később, ahogy jöttek az eredmények, a támogatók köre is bővült, a kórház vezetése is egyre jobban támogatott. Ahogy kezdtem a szakmába bedolgozni magam külföldön is, megkaptam három német állam ösztöndíját (DAH). Világhírű szakemberekhez nem lehet csak úgy bekopogni, hogy fogadjanak, mert tanulni szeretnék tőlük. De az ösztöndíj, és az ahhoz vezető út minden eleme hozzájárult ahhoz, hogy a szakma legnevesebb professzorai mellett megszerzett tudást és tapasztalatot felhasználva 1994-ben egyik alapítója lehettem az önálló szakmává fejlődött kézsebészetnek, amely 2004-ben kórházunkban is önálló részleggé vált.

- Ha most lenne gyakorló orvos, mennyivel lenne másabb?
- Ezt nehéz megítélni, mert sokat változott a környezet, és a szakmám helyzete is. Amikor ebbe belekerültem, nagyon pozitív volt az egész. Olyan volt, mint egy forradalom. Lelkesen, sugárzó arccal csináltuk, mert éreztük, hogy olyat hozunk létre, ami eddig nem volt és fontos. Ma már ebben nehezebb lenne kitűnni. Könnyebbség viszont a fiataloknak, hogy én itt vagyok, bárki megtalál. Nekem be kellett járnom a fél világot , hogy ezt elérjem, ők pedig mindazt megtanulhatják itt, mellettem. De külföldre is könnyebben kijut bárki gyakorlatra. A lehetőségek tehát adottak. Hogy ez a szakma tud-e magasabbra jutni, az meg a körülményektől függ. Az megint más kérdés, hogy van-e kedve ma valakinek kézsebésznek lenni Magyarországon. Ha most kezdenék, nem tudom, hogy döntenék. Akkor mi végigküzdöttük úgy, hogy én kint, a családom pedig itthon, most pedig tárt karokkal várnak családostul is szakembereket.  A világnézet, a kötődés a hazához fontos számomra. Nagyon szomorú vagyok ha a fiatal kollégák külföldön képzelik el a jövőjüket, de emberileg megértem őket. A  nagyobb baj az, hogy nincs kellő perspektíva, hogy miért jöjjön vissza.

- Ahogy mondta, ön a legöregebb generáció legfiatalabb tagja. Van a lehetséges utódok közt, olyan, aki majd néhány évtized múlva átveszi ugyanezt a díjat, és önnek mond majd köszönetet?
- Úgy gondolom, hogy igen. Tizenkét tanítványom között, akik rövidebb, vagy hosszabb ideig dolgoztak velem, van nem egy tehetséges kolléga, aki átveheti a stafétabotot, és  jelenlegi kollégáim viszik tovább a megkezdett munkát és remélem, hogy  a részleg tovább működik és nem fog beolvadni valamelyik másik szakmába. Azt azért tudni kell, hogy külföldön nem a legjobb állásokat kínálják fel, senkiből nem lesz rögtön professzor, de az anyagi különbség mégis csábító. Nem csak olyan kollégák vannak, akik külföldre mennek, hanem többen – akik nem bírják mégis – az ottani magas fizetés ellenére az alantas munkát és visszajönnek.

Ennyi évtized után hogyan tud még tanulni, megújulni? Mi motiválja?

- Kampányjelleggel kell elképzelni a magán- és a szakmai élet egyes pillanatait. Van, amikor az ember a családban próbál nagy dolgokat csinálni, máskor a szakmában jön el az a pillanat. Azt gondolom, azok az emberek, akik nagy dolgokat érnek el, úgy teszik, hogy az adott dolgot nagyon intenzíven csinálják. Félvállról semmit nem szabad venni, és nagy szükség van a kitartásra. Míg a vállalkozói körökben a kor szavát meg kell érteni, tudni kell váltani, addig a mi szakmánkhoz elmélyültségre van szükség. Emberek életéért vagyunk felelősek, muszájból is kell foglalkozni a szakmával, a folyamatos önfejlesztéssel. No meg az ember folyamatosan keresi az új kihívásokat. Amikor egy országos rendezvényen látja az ember,  hogy nem ő az egyedüli, aki vidéken akar olyat csinálni, amit Pesten se tudnak, akkor újabb lendületet kap. Erőt pedig abból merítek, hogy van körülöttem egy olyan csapat, akikre mindenben számíthatok, és akik ugyanígy számíthatnak rám. Az orvoskollégákon keresztül, a műtősnőn, a műtősfiún,  az anesztézián, asszisztencián keresztül bárki fogalmazhat meg véleményt, hiszen elismerem, nem mindig én tudom, mi a legjobb. Mindenki értelmes munkát szeret végezni, és boldog, ha érzi, hogy ő is hozzátette a magáét a műtét sikeréhez. És ennek a közös munkának a gyümölcse most ez a díj. Köszönet érte mindenkinek.

•