25 év, 26 gyerek, 16 unoka

Nehéz, de gyönyörű élethivatás nevelőszülőnek lenni

Nevelőszülőket toboroznak szerte az országban. 2017-ig ugyanis mintegy kétezer új pótanyára, pótapára van szükség, akik hivatásként vállalják fel, hogy gondoskodjanak azokról a gyerekekről, akikről saját családjuk nem tud. Hogy mire is vállalkozik, ha valaki nevelőszülő lesz? Erre a kérdésre kerestük a választ a Kecskeméti SOS Gyermekfaluban. 

Egy verőfényes, szinte nyárba hajló napon látogatunk ki a gyerekfaluba, ahol Kiss Gergely területi igazgató fogad minket. Sétára indulunk a takaros kis házak között, sorban virágoznak a gyümölcsfák. Gyerekeket ugyan alig látni, hisz iskolaidő van, néhány kicsi azonban homokozik, motorozik a házakhoz tartozó kis udvaron. 

Közben Gergelytől megtudom, 2014-ben indult az a folyamat, amelynek célja, hogy az állami gondozásba került gyerekek a családhoz legközelebb álló közegbe kerüljenek. Így van ugyanis a legnagyobb az esélyük arra, hogy visszakapják azt az érzelmi biztonságot, amit elvesztettek, amikor el kellett szakadniuk családjuktól. 2014 januárjától a gyermekvédelmi szakellátásba kerülő, 12 év alatti gyermekek kizárólag nevelőszülőkhöz kerülhetnek, ez alól csak a speciális hátránnyal bírók képeznek kivételt. Megkezdődött a mintegy 3000, már otthonban gondozott gyerek kihelyezése is a nevelőszülőkhöz. Ez a folyamat 2017-re kell hogy befejeződjön, akkora a 12 év alatti gyerekek kizárólag nevelőszülő gondoskodhat, míg visszakerül családjába vagy örökbe nem fogadják. Magyarországon mintegy 5500 nevelőszülő van jelenleg, ám további kétezerre lenne szükség, hogy ez a terv megvalósulhasson.

- Több nevelőszülői hálózat létezik. Az SOS Gyermekfalvaknál a gyermekek elhelyezése két módon történhet: belső nevelőszülői hálózatban, ahol az alapítvány tulajdonában lévő házak valamelyikébe költözik be a nevelőszülő, és itt gondozza a gyerekeket, vagy saját háztartásban, azaz külső nevelőszülői hálózatban – magyarázza az igazgató, miközben az egyik házhoz tartunk. – Nálunk jelenleg 200 gyermek nevelkedik, róluk 12 nevelőszülő gondoskodik helyben, a külső nevelői hálózatban pedig 33-an dolgoznak. Bár itt jobb a helyzet az országos átlagnál, a térségben félévente 4-5 új nevelőszülőre lenne szükség.  

A nevelőszülők a legjobb esetben csak átmeneti gondoskodást nyújtanak – mutat rá Kiss Gergely. A tartós megoldást az lenne, hogy a gyerekek visszakerüljenek vér szerinti szüleikhez vagy örökbe fogadják őket. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a legtöbben már itt nőnek fel.

2014-ben 13 gyereket, 2015-ben egyetlen egyet sem sikerült „hazagondozni” a gyerekfaluból. Az örökbefogadás tekintetében tavaly örömteli év volt. Míg 2014-ben kettő, 2016-ban hat kicsi került új családba.

- Nem könnyű szakma, sok feltételnek kell megfelelnie annak, aki nevelőszülővé szeretne válni – árulja el az igazgató. - Első körben át kell esnie a pszichológiai alkalmassági vizsgán, majd megnézzük, alkalmas-e az otthona arra, hogy gyerekeket neveljen. Ezután részt vesz egy hatvan órás alaptanfolyamon, amikor még meggondolhatja magát. Ekkor még működési engedélyt kell szereznie az otthonára, így három-négy hónap is eltelhet, mire valakiből nevelőszülő válhat. Ezután újabb hónapokig várhat addig, hogy gyermeket kapjon. Aki azonban elég eltökélt és kitartó, egy gyönyörű hivatást találhat ebben a munkában – mondja Kiss Gergely. Amikor eddig jutunk a beszélgetésben, megérkezünk a 11-es házhoz, ahol már vár minket Nyerges Krisztina nevelőszülő.

Krisztina hét gyerekkel él itt. Egyszerű otthonukban nincsenek trendi bútorok. Egy régi kanapén ülünk le, mindenütt rend, tisztaság. Csak a játékokkal megrakott polc árulkodik arról, ha nincs épp iskolaidő, gyerekzsivajtól hangos a ház. Krisztina 25 éve került a kecskeméti gyermekfaluba. Azt mondja, mint minden munkában, itt is vannak mélypontok, a gyerekek szeretete azonban mindenért kárpótolja. Ő ugyan egyedülállóként vezeti a háztartás , neveli a gyerekeket, többen házasként látják el ezt a munkát.

- Négy testvér, egy másik testvérpár és egy kétéves apróság él most itt velem. Öten vannak a fiúk, mindannyian nagyon elevenek, sokszor nehéz velük, de 25 év alatt megtanultam kezelni a legproblémásabb gyerekeket is. A nagyobbak Kriszti néninek hívnak, akik azonban még kicsik voltak, amikor ide kerültek, anyának szólítanak - meséli.

Krisztinától megtudjuk, hogy Heves megyében született 1991. február 8-án érkezett a gyermekfaluba. Tanárnőként dolgozott egy kis faluban, amikor hallotta, hogy nevelőszülőket keresnek Kecskemétre. – Úgy gondoltam, ha ide jövök, még közelebb kerülhetek a gyerekekhez, mintha csak tanítanám őket. Kivártam, hogy betöltsem a 25 évet, és jelentkezhessek nevelőszülőnek. Idén ünnepeltük az ezüstlakodalmamat a gyerekfaluval – viccelődik.

A beszélgetést az emeletről leszűrődő kiáltás szakítja meg. - Aja! – hallatszik az egyik fenti hálószobából. - Ő Robika, magyarázza Krisztina, még csak kétéves, a délutáni alvásából riaszthatták fel az idegen hangok. Együtt megyünk fel, hogy pótanyukája megnyugtathassa a kisfiút. Néhány gyöngéd simogatás elég, és már alszik is tovább a csöppség.

- Robika még anyukája pocakjában érkezett hozzánk – meséli, miután gondosan betakargatta. 16 évesen, mindenórás kismamaként került a házba édesanyja egy lakásotthonból. Úgy megesett rajta a szívem, hogy a kórházban én fogtam a kezét a szülés közben, pedig rosszul vagyok, ha vért látok.

Mivel együtt szeretett volna maradni a kisbabával, mindketten ide kerültek. Egy ideig elbabázgatott vele, aztán itt hagyta, ma már csak ritkán látogatja. Így Robika engem tekint az anyukájának. Neki még van esélye arra, hogy örökbe fogadják, tizenéves gyerekeim viszont nagy valószínűséggel itt érik majd el a nagykorúságot.

Közülük az egyik nagylány, a 16 éves Emese itthon van, épp a szintvizsgájára készül. Fotón ugyan nem szerepelhet - ezzel védik attól, felnőtt korában nehogy gondja legyen abból, hogy itt nevelkedett - kérdéseimre azonban szívesen válaszol. Elmeséli, hogy kilenc éve került Krisztina „családjába”, azóta ez az otthona. És nem is vágyik másra. Nevelőanyja olyan számára, mintha édesanyja lenne.

Amikor elbúcsúzom Emesétől, felmerül bennem a kérdés, mi lesz akkor, ha valaki kikerül a gyermekfaluból? Krisztina megnyugtat, természetesen nem hagyják magára nagyra nőtt 

gyerekeiket. Vannak ifjúsági házak és úgynevezett külső férőhelyek, ahol továbbra is gondjukat viselik, és utógondozó is segíti őket, hogy megtalálják a helyüket az életben. Örömteli, hogy aki itt nevelődik, a tapasztalatok szerint nem adja később állami gondozásba saját gyermekét. Korábban pedig jellemző volt, hogy az állami gondozottak újratermelték magukat.

Krisztina az elmúlt 25 évben 26 gyermeket nevelt. Tizenhat unokája van szerte a világban, nekik mindig ő lesz Nyerges mama. Időnként meglátogatják, egyik nevelt lányához Londonba is kiment. Ezt az utat kapta tőle születésnapjára. Sok nehéz helyzettel kellett megbirkóznia, hisz a legtöbb gyermek, aki elveszíti családját, sajátos nevelést igényel, sokan pszichiátriai kezelésre kell hogy járjanak. Előfordult, hogy ő maga is elkeseredett, főképp, amikor gyerekei nem tudták elfogadni egymást. Ezeken a mélypontokon lányai, fiai ragaszkodása, szeretete segítette át. Olyan pillanatokkal ajándékozták meg az elmúlt 25 évben, amelyekért mindenképp érdemes volt ezt a hivatást, ezt az életet választania. Meghatottan idézi fel régi kedves emlékeit:

– Sohasem fogom elfelejteni, amikor egy nyolcéves kisfiú az iskolában kapott pogácsáját nyújtotta nekem gyűrött szalvétában: anya, ezt neked hoztam. Akkor pedig azt sem tudtam sírjak-e vagy nevessek, amikor egy két és fél éves kislány, aki maminak hívott, egyszer ígéretet tett nekem: „Ha majd megöregszel, főzök, mosok rád, és pakolom a botodat…”