Életet egy bőröndnyi dollárért

Igenis van háború Kárpátalján!

Mennyit ér az életed? Hogyan maradsz életben egyedül, pénz nélkül? Hogyan úszod meg a golyót, amelyre már ráírták a neved? A kárpátaljaiak ezekkel a kérdésekkel fekszenek és kelnek minden nap. Ha nincs 6000 dollárod, akkor akár meg is dögölhetsz. Ez a „módi” járja Ukrajnában. Míg a belső menekültek élik világukat Kárpátalján, addig a magyar férfiakat az utcáról és a járműveikből szedik össze, viszik őket egyből a frontra, ahonnan többnyire csak hullazsákban jutnak haza. A kollaboránsokat egyből főbe lövik, nincs menekvés. Kárpátaljáról hazaérkezve még mindig fülemben csengenek a bujkáló férfiak hangjai.

A magyarok ellen elkövetett jogsértéseket szeretnénk feltérképezni Ukrajnában, ugyanis 2014 óta több mint félezer van belőlük. Ami azért groteszk, mivel az ország lakosságának csupán 0,3 százaléka magyar. Körülbelül 150 ezren kell elviseljék az őket ért atrocitásokat. A háború azonban ezt a számot megharmadolta. Sokan hátrahagyva mindenüket menekültek el, jogosan, ugyanis ki az, aki egy olyan nemzetért akar meghalni, amelyik eddig csak a kisebbségek jogfosztásáért ügyködött, s azért, hogy asszimilálja a magyar lakosságot? Utoljára a Ceausescu-rezsim alatt láthattunk ilyen menekültáradatot, amikor fejszékkel és furkósbotokkal támadták a magyarokat. A Securitate véres keze elérte szüleimet, ők is menekültek.

Mikor kitört a háború, mindenki azt mondta, nyugodtan kell kezelni a helyzetet. Megpróbáltam. A türelem elfogyott. Olyan hírek érkeznek sorra Kárpátaljáról, amelyek aggodalomra adnak okot. A nemzettestvéreink ellen elkövetett igazságtalanságok, jogsértések széles skálán mozognak. Dühösen és elkeseredetten vettem célba a sokak szívében még mindig – helyesen – magyar földnek számító Kárpátalját.

„Nem mehetnek be! Légiriadó van!” – az egyik kárpátaljai intézménybe szeretnénk bejutni, de az ajtónál elakadunk. Míg ismét szabad lesz az út, arra gondolunk egy kollégámmal, hogy szívunk egy kis friss levegőt: sokat utaztunk. Rágyújtok, várjuk a „visszavonulót”. Egy férfi jön oda hozzánk. Haja már deres, látjuk, hogy biztosan nem hadköteles, nem kell bujkáljon a padláson, pincében. Ő szabadon jár-kel. Beszélgetni kezdünk vele:

– Bejöttek ezek az izék, Harkovból, Kijevből, s a múltkor az élelmiszeresnél kezdett el pofázni az egyik, hogy miért nem beszélünk ukránul. "Te szuka!" – pattant fel az egyik barátom akkor. "Én itten születtem, s tudok ukránul. S te idejössz magyar földre? Akkor tanulj meg magyarul!" - meséli a bácsi barátjának sztoriját.

Mint kiderül, a belső menekültek aranyláncokban feszítenek Kárpátalján. Mulatoznak és vegzálják a magyarokat, verik szét az éttermek, kocsmák berendezéseit és az emberek fejét.

Ez ma a harmadik riadó. Hozzászoktak az itt élők, szinte mindennapos a vészjelzés. Már rutinból mennek le a pincékbe az iskolások, húzódnak menedékbe a felnőttek. Most azonban az utcán mégis járkálnak, mit sem törődve a sivító hanggal. –Nézzenek szét! Akik itt jönnek-mennek, azok gyerekek és idősek. Hol vannak a fiatalok és a középkorúak? Látnak vagy egyet is? – kérdezi a dühtől pirosló fejjel emberünk. Nos, egyet sem látunk. Miért?

Mint megtudjuk, hármasával járőröznek a katonák és a rendőrök, akik az utcán fogdossák össze a mai napig a fiainkat. Simán megállítják az autódat, kiszednek belőle, megnézik a papírjaidat. Ha elmúltál 18 és még nem vagy 60 éves, uzsgyi, már löknek is be a furgonba, s átöltöztetnek bakaruhába. Kettőt nem kérdeznek. Míg eljutnak a frontra, megtanítják, hogyan kell kibiztosítani a puskát és meghúzni a ravaszt. De lényegében golyófogónak viszik őket.

– Ez a szar Zelenszkij! – mondja kendőzetlenül profán véleményét a bácsi, akinek már végképp elege lehet. – 100 ezer hrivnyát adnak egy hónapra az önkénteseknek. De ők ezt a pénzt sosem fogják látni. Van egy ismerősöm, aki elment a frontra, visszahozták hullazsákban, de a szülei sem kapták meg a pénzt. Ami megy itten, az nem normális! Zelenszkij meg mit csinál? Követelődzik, hogy nekem ezt adjátok, azt adjátok. Adnék én neki fegyvert! A fal alá!

S mikor azt hiszem, hogy mehetünk tovább utunkra, a bácsi előáll a farbával: Kárpátalján mindennap van temetés. – Ezek a mocskok összefogdossák a fiúkat, annyit írnak fel, hogy melyik településről, aztán mikor ott halnak meg, akkor megfogják, zsákba teszik, és visszaviszik őket oda, ahonnan elvitték - mondja.

Pár nappal ezelőtt 128 holttestet dobtak le Munkácson, hogy „tessék, temessétek el őket”. Nevek a zsákokon? Nem tudjuk, hogy vannak-e. S ha nincsenek, akkor mégis hány vérbefagyott arcot kell végignézniük a nőknek, míg megtalálják fiaikat, férjüket, testvérüket? 

Azt, hogy pontosan hány magyar hal szörnyet a fronton, nem lehet tudni, ugyanis az ukránok csak annyi közölnek, amennyit akarnak. Egy biztos: nem számít az emberi méltóság, nem számítanak a jogok, nem számít az élet. Főleg, ha magyar vagy.

Vége a riadónak. Érkezik a hölgy, aki vár minket. A beszélgetés rövid, de tartalmas, alig győzöm jegyzetelni: „a nyelvtörvény egy hatalmas visszalépés, még a Szovjetunióban is tanulhattak a gyerekek magyarul”, „az egyik iskola rendezvényéről magyarul jelent meg videó a Facebookon, kihívták az ombudsmant, pedig csak a kultúrájukat gyakorolták”, „át kellett nevezni a magyar iskolákat”, „sok a besúgó”, „a háború felerősítette a nacionalizmust az ukránokban, nagy a feszültség”, „a belső menekültek kifogásolják, miután egy színtiszta magyarlakta településre költöznek, hogy miért nincs ukrán nyelvű iskola”, „az iskolákba járó gyerekek 10 százaléka elment, a határon túl tanul”. Ezek a feljegyzések szerepelnek füzetemben a 10 perce tartó társalgás után. „Mi a helyzet a területvédőkkel?” – teszem fel a kérdést, hiszen van vagy 1500 férfi, akik nem a hadsereghez jelentkeztek, hanem a saját településükre szegődtek, hogy védelmezzék azt. Nos, ahogy mondani szokás, átdobták őket a palánkon: az ukrán vezetés – megszegve a megegyezést – kivezényelte őket a frontra.

A fronton fogsz-e megdögleni, vagy az éhségtől?

Idő van, menni kell: egy sráchoz igyekszünk. Fiatal, jóképű, magyar. Az életét bízza most ránk. Fél éve egymaga él, rettegésben, bujkál a hatóság és a katonák elől: ha elkapják, nem kizárt, hogy golyót kap a fejébe. Hogy lehet így aludni? Bármikor rád verik az ajtót, és visznek egy olyan háborúba, amely nem érted zajlik. Elvisznek a frontra meghalni.

Sokaknak sikerült átjutniuk a határon, azonban ha most kíséreled meg és elkapnak, dezertálásért 8 év börtönt kapsz, ahonnan szintén nem kerülsz ki élve. Ördögi kör ez: inkább a bujkálást választod, azt, hogy nem látod szeretteidet hónapokig, hogy félelemben élsz, hogy nem tudod, lesz-e holnap, hogy a fronton fogsz-e megdögleni vagy az éhségtől vagy inkább megpróbálsz elmenekülni, aminek a vége szintén a halál?

A huszonéves fiú az előbbit választotta, azonban már a végsőket járja. „A tartalékaimat feléltem, már el is kellett egy-két dolgot adnom a házból” – kezdi a történetét a vendéglátónk. A lakásban hideg van, a kabátomat sem vetem le. Nincs fűtés, mert drága, nem tudja fizetni, és mindjárt itt a tél.

„Hogy tudsz elbújni?” – kérdezem. „Titkolom a hollétemet. Nem járok ki sehova. Viszont ha egy kutyát láncra vernek, az rövid időn belül meg fog bolondulni. Én is kezdek bekattanni. Itthon vagyok, fene tudja már, mióta. Az ukrán papíromat, bankkártyámat, mindent kitettem a pénztárcából, csak a magyar útlevelem van nálam, ha esetleg megpróbálok eljutni a boltba. Ennem csak kell” – kapom a magyarázatot. Viszont attól még, hogy nem jár sehova, sok információ befut hozzá.

A fronton lefagyasztva tartják a vérbefúlt hullákat, és csak szakaszosan küldik őket haza a szeretteikhez. Ha ezrével vinnék vissza őket oda, ahonnan összeszedték, akkor az emberek fellázadnának.

„Vagonokban szállítják a holttesteket és dobják le a földre, mint egy darab szart” – számot ő sem tud mondani.

Csupán a Facebook-csoportokban lehet látni, hogy napi négy-öt elhunytat hirdetnek ki a közösségi oldalon. Ők mind kárpátaljai lakosok. Az édesanyák és a feleségek talán még mindig azt hiszik, él valahol a férjük, gyermekük. A valóság mindeközben az, hogy lehet, már rég a zsákban van.

Az önkéntes szolgálatban meghaltak száma is egy nagy átverés: elviszik a behívót azoknak is, akik igazoltan rokkantak. De ezt sem veszik figyelembe az ukránok. Egy férfi betegsége miatt halt meg a fronton. S mit írnak a papírra? Hogy önként és dalolva ment agyonlövetni magát.

„Volt egy magyar férfi, aki panaszolni akarta a hasonló műveleteket. A közösségi oldalon osztotta meg a saját történetét, igazságot akart magának. Kijött hozzá az ukrán biztonsági szolgálat, összerugdosták, félholtra verték, majd megerőszakolták. Ezt követően felhívta a rendőrséget, akik ki is mentek hozzá, majd a rendőrök ugyancsak összerugdosták. Ő ezután többet egy szót se mer szólni. Mindenkivel így járnak el, aki ki meri nyitni a száját vagy egyszer” – a keze már ökölben van a srácnak, de folytatja a sorolást.

Aki ki meri írni, hogy elege van a háborúból és szidja az ukránokat, azt órákon belül elviszi az SBU, az Ukrán Nemzetbiztonsági Szolgálat. S azok nem viccelnek, bármit megtesznek veled.

Van a srácnak egy nagyon hazafias ukrán ismerőse is, aki elment harcolni. Egy hét múlva csörgött itt a telefon, hogy ha egyszer hazatér élve, akkor csináljanak neki egy magyar útlevelet. Miért? Az volt a parancs a sztyeppén, hogy üljön a vájatban addig, míg a fejére nem pottyan a bomba. „Na, az csúf halál! A haver úgy aludt, hogy hét Javelin rakétát maga alá tett, mert úgy egyenes volt a pihenőhelye. Rengeteg fegyver van ott. Volt, hogy foszforbombát hajítottak négy órán keresztül rájuk az oroszok, de még mindig nem volt parancs. A burjátok? Rosszabbak, mint a csecsenek. Nem ismernek félelmet. Az oroszok tüze alatt rohannak az ukrán lövészárkok felé. S azok, akik ukrán oldalon harcolnak, állnak, mint egy szardarab a lövészárkokban, s egyszer csak rájuk esik egy burját.”

Jogsértések és korrupció

Az ukránok sokszor a saját törvényeiket sem tartják be. A jogszabály ugyanis kimondja, hogy állami apparátusban dolgozó emberek – tehát rendőrök, hivatalnokok, határőrök, vámosok, politikusok – csak ukrán állampolgárok lehetnek, mivel államtitkokhoz férhetnek hozzá. A legnagyobb állami apparátus a katonaság, onnan szivároghat ki a legtöbb bizalmas információ. Akkor hogy lehet az, hogy oda meg elviszik a kettős állampolgárokat? Hogy lehet az, hogy oda elviszik a magyarokat? Ha magyar vagy, rád nem érvényesek a jogok, a törvények, a te életed mit sem ér.

Mindemellett azokra, akik felvették az orosz állampolgárságot az újonnan elfoglalt területeken, 12-15 év börtön vár. S ott mi történik velük? A börtönőr leszúrja őket. A kollaborációt pedig bárkire rábizonyítják.

Ami a határnál történik, az egyenesen vérlázító. Kárpátalja főügyészét leváltották. S az új – aki nem mellesleg Porosenko embere – hozott egy olyan rendeletet, amely csak Kárpátaljára érvényes, és amely szerint nem ismerik el a kettős állampolgárságot, csak az ukránt. Így hiába vagy magyar állampolgár is, a határon úgy kezelnek, mint kizárólag ukrán állampolgárt és nem engednek ki az országból, nem fogadják el a magyar útlevelet. Ez viszont hatalmas nagy buktató. Volt egy idős hölgy, aki húsz éve nem él itt. Eljött rokonlátogatóba. Beengedték, viszont ki az országból már nem mehetett, mert ukrán állampolgár is. Egy kifizetetlen bírság pedig elég ahhoz, hogy kitiltsanak Ukrajnából.

A bujkáló fiúnak lett volna egy lehetősége a háború elején, hogy átjusson a határon, mégpedig az állandó lakcím Magyarországon. Ám amikor Gyurcsány elkezdte az anyaországi magyarokat a kárpátaljaiak ellen uszítani, akkor Szabolcsban hoztak egy olyan rendeletet, mely szerint csak akkor kapsz állandó lakcímet, ha életvitelszerűen ott élsz.

Az ukrán határőr az egyik legkorruptabb. A múltkor letartóztattak egy határőrt 160 ezer dollárral a zsebében. S ez csak egy ember, egy nap. Vajon mennyi pénz folyhat ott a határon, onnan a megyei határőrfőnökhöz, onnan meg a főügyészhez? 6000 dollárért kiengednek az országból, egy hétre.

A Tisza-part pedig tele van emberekkel. „Akik átúsznak, azoknak ez már az utolsó kétségbeesésük, nincs már vesztenivalójuk, nem maradt mit enniük.” Megtudjuk, hogy egy pap is segített valakinek ekképpen átjutni a határon, de őt megfogták az ukránok. „Mi lett vele? Tudja a nyavalya. A diákokat sem engedik át a határon többet, és a papokat sem, mondván, van kit eltemetni Ukrajnában is” – mondta a fiú.

Itt vérfürdő lesz

„De mi lesz veled?” – kérdezem, mert kezdek rosszul lenni. „Nem tudom, mit csináljak. Ha elfogadják a két megszállt köztársaságban, Donyeckben és Luhanszkban a referendumot, akkor az ukránok lőni fogják azokat a területeket, mert nem fogják elfogadni, hogy az oroszoké lesz. Hogyha elkezdődik a teljes háború, akkor süketre zárják a határt. Én arra számítok, hogy Putyin felbassza az agyát és úgy dönt, hogy hamarabb befejezi. Az a forgatókönyv, mint Krímnél. Nem részleges mozgósítás lesz! Beiktatják a háborút, és végigsöpörnek. Tizenháromezer tankjuk van az oroszoknak, senki nem fog tudni semmit sem csinálni. Itt vérfürdő lesz. Az Urálon gyártják az új tankokat. Rakétákkal lesznek felszerelve. Medvegyev azt mondta, hogy huszonötmillió embert tudnak mobilizálni. Az ukrán hadsereget pedig megsemmisítik” – folytatja most már elkeseredve bizalmasunk.

Az meg még olaj a tűzre, hogy az ottani média a magyarok ellen szítja az ukránokat. Ez annyira eszkalálódott, hogy az a piaci kofa, akivel minden nap találkoznak, most már nem szolgálja ki a magyar vevőt. Nem lehet kimenni az utcára magyar feliratú pólóban, mert megfognak és elvisznek.

Minden nap vernek félholtra egy-egy magyart. Az ukrán szomszédod, akivel jóban voltál, most a legnagyobb ellenségeddé válik, besúg, ha tudja, hogy nem mentél harcolni.

Kárpátalja kezd elukránosodni, most ötvenezren ha vannak a magyarok. Minden második ház üres. S visszamenni jó eséllyel nem fognak, ugyanis dezertálásért a Jóisten tudja mi vár rájuk!

„Ha Kijev elesik, akkor Ukrajna már nem lesz. Megpróbálok kitartani, amíg végre béke nem lesz ebben a kurva országban” – halljuk a nyílt, őszinte véleményt." 

Eltelik lassan három óra, elköszönünk a sráctól, aki viszont figyelmeztet minket: „Ne mondjátok meg senkinek, hogy újságírók vagytok! Ha megtudják, hogy ti a magyar sajtótól vagytok, bevisznek és kivizsgálnak, hogy nem az oroszoknak dolgoztok-e. Ott aztán azt csinálnak veletek, amit akarnak. A sajtóigazolványt el kell dugni a határon.”

Én a csizmámba rejtettem. S bár megvolt a veszélye a határon való átlépésünknek, mégiscsak fűtött autóval, szabadon utazhattunk haza. Gondolataim viszont a hideg, bezárt lakásban maradtak, ahol egy fiatal, magyar férfi várja a csodát!