Egy kétgyermekes anyuka megrázó vallomása a covid intenzív után

"Egy-egy statisztikai szám a napi sajtóban, egy-egy  ágyon fekvő embert jelent, egy anyát, egy apát, egy nagymamát, egy nagypapát, feleséget, férjet, valakinek a fiát vagy a lányát, akinek a családjába beköltözött a félelem és a rettegés. Egy-egy ágyon gigászi küzdelem folyik az  életben maradásért, a saját levegővételért." Makai Marianna ezt a saját bőrén tapasztalta meg, és miután lekerült a lélegeztetőgépről, és végre kiengedték a kórházból, megírta mi mindenen ment át ő és családja február 24-e óta egészen április elejéig.

Emlékek a Kecskeméti Kórház Covid osztályáról és intenzívéről – ők az én, és a családom hősei! - ezzel a címmel jelent meg Makai Marianna, a kecskemetimami.hu főszerkesztőjének cikke, amit teljes terjedelmében közlünk. Úgy gondoljuk ugyanis, hogy mindenki számára tanulságos, amit átélt a Bács-Kiskun Megyei Oktatókórház covid részlegén.

2021. 04. 01.

Nem féltem a koronavírustól, nem rettegtem a betegségtől, a szövődményeitől, valahogy úgy éreztem, hogy én azok közé fogok tartozni, akik át sem fognak esni rajta, hiszen nem törvényszerű, hogy minden ember elkapja. 

De nem is engedtem magam rettegésben tartani, újságíró létemre, nem olvasok egyetlen napi portált, ahol számokat, halálhíreket, és félelmet keltenek, nem nézek tévét és a neten sem követek ilyen oldalakat, főként nem olvasok kommenteket! 

Próbáltam 100%-an kizárni magamtól és a családomtól minden ilyen tartalmat, de ettől függetlenül azért sok minden átjutott hozzám is, elég, ha elmentem boltba, vagy olyannal beszéltem telefonon, aki ömlengve tolta az arcomba az ő szerinte vélt igazságokat...

Február 24

Február 24-én kezdődött, nem éreztem magam jól, de semmi extra, viszont estére már lázas lettem, és innen indult a lavina lefelé. Nem tartottam nagy dolognak, majd meggyógyulok, ez csak egy kis rosszullét. Folyamatos 5 napos magas láz, rosszullét, enyhe köhögés után már éreztem, ez több mint egy egyszerű kis influenza... a teszt eredménye: COVID POZITÍV.

Innentől kezdve egészen másképp gondoltam az egészre, csak azon kattogott az agyam, hogy hogy menthetném meg a férjemet - némi túlsúly és magas vérnyomása végett -, hogy ne kapja Ő is el!   Mi a gyerekekkel karanténba kerültünk azonnal,  a férjem csak másnaptól, tehát volt még 1 napom. 

Azt akartam, hogy költözzön el, majd én szépen meggyógyulok. Harcoltunk. Ő nem akart egyedül hagyni, én erőltettem hogy menjen. Egy cikk főcíme járt mindvégig a fejemben: "6 éves kislány maradt árván, a szülők a koronavírus áldozatai lettek". Ez kb. 2 hónapja történt, igaz nem olvastam a cikket, de minden portálról és közösségi oldalról ez ömlött felém. Rettenetesen sajnáltam a kislányt, a szívem szakadt meg érte, és most valamiért mindig előjött a cím.

Végül nem tudtam rábeszélni, a férjem maradt és ápolt. Én pedig egyre lázasabb és egyre gyengébb lettem, a barátnőimből egy egész "orvosi team" állt fel, egyik gyógyszertárban dolgozik, a másik háziorvosi asszisztens, a harmadiknak pedig a gyereke gyógyíthatatlan tüdőbeteg, így az ő prof.asszonyukat is bevonták az én gyógyításomba. Rengeteg vitamint, antibiotikumot, vírusölőt, véralvadásgátlót, lázcsillapítót szedtem, beszereztük a nélkülözhetetlen pulzoximérőt, de nem akartam javulni, csak feküdtem iszonyatos fejfájással és megfoghatatlan rosszulléttel.  

Mindenki azt mondta:

- már 1 hete benne vagy nyugi, már kifelé jössz belőle.

De ez a vírus másképp működik, ez egy alattomos kiszámíthatatlan gyilkos. 8 nap után végül egy este Covid SBO lett belőle, ahol megállapították, hogy kétoldali tüdőgyulladásom van, de a felírt gyógyszerek tekintetében hazamehettem. Másnaptól már nem ettem, nem keltem fel, nem érdekelt mi van a környezetemben, nem tudtam aludni éjszaka, csak lázasan feküdtem mereven, a véroxigénszintem is 90 alá ment. Nehéz eldönteni mi az az állapot,  amikor kórházba kell mennünk és általában, ez mindig később jön el, mint kellett volna, - várjunk még egy kicsit, hisz tegnap láttak az SBO-n, hátha jobban leszek - gondoltam akkor.

Még egy nap szenvedés, egy újabb álmatlan kimerítő éjszaka, majd egy újabb, és 70 - 80-as szaturáció, akkor éreztem mentőt kell már hívni. Nem volt nagy búcsúzkodás, csak kapok némi infúziót és valószínű, most is haza fognak engedni, vigaszul a gyerekek teljes közelből nézhették az "űrruhás" mentős minden munkafázisát, akkor inkább izgalmas, mint félelemkeltőnek tűnt számukra.  

Beérkezés után szokásos vizsgálatok következtek, majd egyre többen forgolódtak körülöttem. Mondtam, hogy tudok róla kétoldali tüdőgyulladásom van, semmi gond, aztán közölték, hogy az két napja volt, amikor bent voltam, de azóta annyira leromlottak az értékeim, hogy 1 telefont engednek, utána azonnal intenzívosztályra szállítanak.

- A holmijaimért jöjjön be valaki, el kell vinni a kórház területéről. - A telefont is - nézett rá a kezemre a nő. 

- A telefont is?

- Igen, oda semmit nem lehet bevinni. 

Könny csordult ki a szememből, addig nem féltem, de ott hirtelen élesen belem hatoltak a számok: intenzívosztály 90-10, 80-20 - halálozási arány...

- Kérem a telefont ne, két gyerekem van, muszáj, hogy tudjak velük beszélni!

- Sajnálom, szegezte le a tekintetét a velem szemben álló zöld ruhás nő. 

Könnyek között hívtam fel a férjemet és kezdtem volna neki mondani, hogy mi van akkor, ha nem jövök ki onnan, de ő hallani sem akarta. Én viszont halkan közöltem, hogy 5 percem van, aztán nem biztos, hogy lesz még alkalmam elmondani, úgy hogy figyeljen jól rám, ha meghalok, ezt és ezt csinálja a gyerekekkel...

Ott abban a pillanatban a szívem szakadt meg, soha életemben nem féltem még ennyire, most sem a haláltól, hanem ami vele jár, hogy többet nem láthatom a szeretteimet és a gyerekeimet, hogy meg fog változni a kis életük, hogy fognak majd ebből felállni, zokogott, akkor már én is, 4 egészségügyi dolgozó kíséretében.

Indulnunk kell, hallottam mellőlem egy csendes hangot és egy felém nyújtott kéz kérte a telefonom, szinte a szívemet tépte ki, egyetlen szálat, ami összeköt a családommal. Életem legnehezebb pillanata volt, egy anyának elfogadni azt a helyzetet, hogy lehet többé nem látja a gyerekeit, mérhetetlen fájdalom.

Elindultunk, már nem számított a betegség, nem fájt semmi, csak az a rettenetes érzés, hogy ennyi lett volna, tényleg csak ennyi? Ott abban a pillanatban bevallom, fel is adtam, nem érdekelt mi vár rám,  mi lesz a túloldalon, és akkor odalépett hozzám a doktornő, elővette a telefonom a töltőm a lezárt táskából, egy nejlonzacskóba csúsztatta és a meztelen testem mellé rakta. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, ott akkor visszaadta a fél életemet, nem tudom ki volt Ő, de örökké hálás leszek neki!

Nem tudom ők egyáltalán tudják-e, hogy ilyen "apró" dolgokkal minket betegeket a gödör széléről is visszahozhatnak, az is lehet az egész életünk néha csak egy-egy ilyen pillanaton múlik. Fura dolog az emlékezés, a fájdalom, a légszomj, az intenzíven töltött napok nem maradtak meg, de a félelemre vagy egy ilyen érzésre örökké emlékezni fogok.

A Covid nem csak a tünetekről szól, a covid nem csak egy influenza, a covid családokat szakít szét, teszi kilátástalanná a helyzetüket és egy szempillantás alatt teszi tönkre az álmokat...

Elindultunk felelé, egy fiatal férfi végig a hordágyam mellett jött, és folyamatosan annyit mondott:

- Mariann, nem lesz semmi baj, de ígérje meg, ahogy beérünk az intenzívre nem néz bele egy ágyba sem, ön nem fog oda jutni, haza fog menni. Mariann, ígérje meg... 

Pár perc alatt kellett felkészítenie, hiszen az intenzívosztályon látottak sokkolják igazán csak az embert, de én nem féltem a látványtól, attól a rengeteg csőtöl, kanültől amik életben tartották a lakóikat, nem borzasztott el a gépek folyamatos csipogása, ott akkor már csak egy kellemes menyugvást éreztem, végre kaptam levegőt, a kezelés is kezdett hatni, bódult állapotban pedig egyre kevésbé jut eszünkbe kiket hagyunk otthon. Egyedül én voltam a tudatomnál, mindenki mélyaltatásban feküdt lélegeztetőgépen, rengeteg monitorral, magatehetetlen állapotban, patyolat tisztaságban.

Egy-egy statisztikai szám a napi sajtóban, egy-egy  ágyon fekvő embert jelent,  egy anyát, egy apát, egy nagymamát, egy nagypapát, feleséget, férjet, valakinek a fiát vagy a lányát, akinek a családjába beköltözött a félelem és a rettegés. Egy-egy ágyon gigászi küzdelem folyik az  életben maradásért, a saját levegővételért. Ők csak alszanak, nem is látják, hogy milyen emberfeletti dolgokat tesznek meg értük az orvosok és az ápolók. Egy percre sem maradnak egyedül, folyamatosan körülöttük forgolódik valaki, hol az egyik ágynál csipog, hol a másiknál valamelyik gép, ott egy szabad lazítási pillanat sincs. Nincs se gyors, se kellemes beszélgetés telefonon munkaközben, nincs odakönyöklős kolleginás mi volt a hétvégén bájcsevegés, csak állandó éberség, folyamatos és megfeszítő figyelés. 

Az intenzíven olyan, mintha megállt volna az idő, csendes, halk csipogások körülöttem, máskor fülsikító sípolás, ádáz küzdelem egy-egy ágy körül, kedves, empatikus, több rétegben szkafanderbe beöltözött, gumicsizmás orvosok, ápolók, akiknek sosem láthattam az arcát, csak két szempár és a hangjuk jutott nekem. 

Egészségügyi dolgozók, akik éjjel nappal velem voltak, a gyógyítás mellett emberként viselkedtek, beszélgettek, érdeklődtek a munkámról, családomról, meséltek a sajátjukról, egyik ápolónő megfésülte a már birka gyapjújához hasonlító hajamat, befonta, hogy szép legyek, pedig forogni sem tudtam, csak a fejemet felemelni. Csak néztem őket, amikor magamnál voltam, megállás nélküli megfeszített napjaikat, hogy milyen szépen és mérhetetlen empátiával beszélnek az alvó, kómás betegekkel, csukott szemmel napokig hallgattam a biztató, megnyugtató hangjukat, olyan ápolóknak, orvosoknak, akiket sosem ismernék fel ha láthatnám. A tompa állapot miatt csak néhány vezeték vagy keresztnévre emlékszem, Barna doktor, Rózsa... pár színes gumicsizmára..., pár biztató mosolyra, pár szempárra.

Ők az én, és a családom hősei, ők azok, akik nélkül most a házunkra gyász, és sötétség borulna! 

Ha létezik a "jókor jó helyen", akkor én ott voltam,

itt a Kecskeméti Kórház intenzív osztályán, ahol a Covid következtében pár nap múlva összeomlott a keringésem,  összeesett a szívem, ami megtelt vízzel, epilepsziás görcsöt kaptam, a tüdőm, májam borzasztó állapotba került, oxigénhiány lépett fel, és gépre kerültem.

De ők megmentették az életem! 

Szerencsés voltam, tudták mit kell csinálni, a CT nem mutatott tartós agyi károsodást, volt szabad lélegeztető gép, és felébredtem a mélyaltatásból, nem emlékszem mi történt velem, talán jobb is, pedig rengeteg kérdésem lenne.

Az agyam folyton kattog, mi történhetett akkor, mi lett volna ha... egyszerűen nem tudok kikapcsolni, pedig nincs semmi gond, boldog vagyok és most már békés is. 

Nem volt alapbetegségem, nincs elhízás, fiatal vagyok, betartottam a szabályokat, nem toltam túl a vírust, de nem is féltem tőle, semmi ok nem volt rá, hogy ennyire ledöntsön a 14. napon. 

Ez nem egy felhájpolt influenza, ha megúsztad pár rossz nappal, köszönd meg a Jóistennek, ha megúszta a családtagod, köszönd meg a  Jóistennek, az enyémeknek nagyon fiatalon kellett megtapasztalniuk, hogy milyen aggódni anyáért, felébred-e? 

Az intenzív után még 11 napot töltöttem a kecskeméti Covid tüdő részlegén, oxigén maszkkal, kétoldali súlyos tüdőgyulladással, csövekkel, katéterekkel, pelenkával. Igen, ezek is mind mind hozzátartoznak a koronavírushoz, és az is, hogy vigyázol éjszaka a szobatársadra.

Ez már nem intenzív, itt 10 szobára jó ha jut 2-3 nővér, és ha átéled, hogy szép csendesen megfullad a melletted lévő ágyon fekvő néni, akit még délután irigykedve figyeltél, hogy bejöhetett hozzá a fia, (amit ugye tudjuk, hogy mit jelent, akkor nekem nem esett le...) onnan kezdve az új szobatárs légzését automatikusan figyeled. Ha éjszaka felébredsz, nem alszol vissza, mert ha abba marad a karcos zilálás, azonnal valahogy segítségért kell kiabálnod. 

A súlyos covidos ember rémült és kiszolgáltatott, szomjazik az orvosok és ápolók figyelméért, nem tud megfordulni, felülni, nem tud enni, nem tud egyedül inni, amikor a maszk cserepesre szárítja a száját, vagy csak egyszerűen magára húzni a takarót, ha fázik a lába. De ebben a helyzetben nem csak a betegek a kiszolgáltatottak, minden nap rengeteg új beteg jött, volt, hogy 1 éjszaka alatt 21 súlyos, az ápolók még így is türelmesek és derűsek voltak, de a betegek és a hozzátartozók néha durván és lekezelően kiabáltak velük. 

A dolgozók lelkiismeretes és abszolút hozzáállása mélyen megérintett engem,

emberfeletti küzdelmet vívnak minden nap, fiatalért idősért egyaránt. Nem csak a munkaerő vagy eszközhiánnyal kell nap mint nap megküzdeniük, de lelkiekben nekik ugyan úgy erősnek kell lenniük, pedig ők pont olyan érző anyukák, nagymamák, fiatal apukák, nagypapák mint bárki más, elbújnak és ők is sírnak, de 1 perc múlva már mosolyogva, reménytkeltően kell odaállniuk a következő beteg mellé. Számukra is hihetetlen, hogy milyen mértékben roncsolja a koronavírus akár a fiatal vagy idős szervezeteket, egy eüs tudja, hogy a halál az élet velejárója, de ilyen mértékben számukra is nehezen feldolgozható.

Ez az egész helyzet az egészségügyi dolgozók számára is olyan, mintha egy drámai film forgatása, csak, hogy ebbe kéretlenül csöppentek bele mint főszereplők, és a rendező sem írta meg előre, hogy milyen szerepet kell majd játszaniuk benne. Mi segíthetjük őket, ha betartjuk az előírásokat, ha megköszönjük a munkájukat, kifejezzük hálánkat azoknak az orvosoknak, ápolóknak, akik saját életüket is kockáztatva, túlórázva, áldozatos munkájukkal életeket mentenek, hétről hétre és most már hónapról hónapra. Ne vegyük ezt természetesnek és főként ne mondjuk, hogy nincs itt semmiéle vírus, ez pont olyan, mint egy influenza...

Nekem rettentően sokat segítettek az osztályon, hálás vagyok minden egyes embernek, aki az ápolásomba egy picit is részt vett, amikor a gyógyulás útjára léptem, a javulásom elképesztően látványos lett, és ez a kórházi ápolásnak köszönhető, nem csak fizikálisan, de lelkileg is sokat támogattak, egy jó szóval, egy dicsérettel, egy kedves reggeli ébresztővel, vagy csak egy bizalmas pillantással. Minden nap egy kicsit könnyebb lett, minden nap egy csövet, egy gépet, egy kanült sikerült elhagynom, és ez minden nap egy picivel közelebb vitt, ahhoz, hogy újra láthassam a családom. 

Kaptam egy második esélyt és ez a világ legnagyobb ajándéka volt, a technika ördögének köszönhetően pedig miután már annyira jól voltam, hogy tudtam használni a telefonom, Messengeren együtt vacsoráztunk a családommal.  Én a kórházban az ágyban,  ők otthon a konyhában, de mégis közösen. 

Zsófival csináltunk csajos napot, küldött be nekem szemceruzát, krémet, amíg  ő otthon a fürdőszobában mindent magára kent, addig én remegő kézzel olyan kontúr vonalakat húztam magamnak, hogy Kiszel Tünde is megijedt volna tőlem, de közös volt az az idő is, csak az övé és az enyém! Együtt onlinetanultunk, bár fogalmam sem volt hol tartottak, mit vettek. Szagoltam a macska bűzös pofáját, amit belenyomtak a telefonom képernyőjébe, mert azt gondolták akkor én is érzem. Zsófival együtt sütöttünk,  én a kórházi ágyból diktáltam mit, hogy kell csinálnia, ő pedig nem adta fel, majd a kész süti felét lefagyasztotta, hogy ha hazaérek tudjak belőle enni. Kezdtek egyre jobban felszabadulni ők is, de a félelem nagyon begyűrűzte az életüket.

Fura ez a kórházi lét, ahogy megszűnik az életveszély egy másik oldalát is meglátjuk már: egy szeretőbb, barátibb oldalát.  Nekem pl, a legnagyobb társasági eseményem az esti fürdetés volt,  pelenkázás, a wellness minden csínja-bínja. Jöttek a már nekem jól ismerős kedves ápolónők, lavórok, krémek, pelenkák, viccelődések, sírások itt fáj ott fáj, ne forgasson, forgasson...és az érzés amikor utánuk jött a két harmincas műtős orvosfiú, hogy ma ők is jöttek fürdetni ...

Amikor reggel ébresztésnél azt mondta nekem a maszkos beöltözött felismerhetetlen ápolónő:  - jó reggelt, milyen szép ma, még a bőre és a haja is! 

Pedig már meg sem próbáltam fésülködni, 3. hete nem mostam hajat,  össze volt rasztásodva, a bőröm pedig olyan volt mintha én lennék a nagymamám, de ő szépnek látott és jól indult a napom... 

Február 24-én kezdődött, ma már április van, és már több mint 1 hete itthon, nagyon jól vagyok, boldog, kiegyensúlyozott és rettentően pozitív, de a testem nagyon elgyötört. Bár még mindig tüdőgyulladásom van, és itthon is orrszondás oxigénnel lélegzem, már a lakásban elég jól közlekedek. Egyelőre nem látom még, hogy mikor jön el az idő, hogy elhagyhatom a házat, lesz-e súlyos hosszútávú következménye, de van időm, már nem sietek sehová, és amúgy is itthonról dolgoznék, szóval, nézzük a jó oldalát...

 

Mérhetetlenül büszke vagyok a családomra, az erőért, a bátorságukért, a fájdalom és a félelem elviseléséért!

Igazán hálás vagyok minden kedves barátunknak, ismerősömnek, rokonomnak és ismeretleneknek egyaránt, aki bármiben is segített, akár egy imával, egy vitaminnal, egy üzenettel, jó szóval, bátorítással, hogy együtt szuszoghatok még a gyerekeimmel! 

A Kecskeméti Kórház mentőseinek, orvosainak, ápolóinak, intenzíven dolgozóinak, beteghordóinak köszönöm, hogy ilyen nemes munkát választottak, és, hogy a saját életüket kockáztatva mindent megtettek azért, hogy megmentsenek. Kívánom, hogy sok ilyen "sikertörténetük" legyen és munkájukért megkapják az őszinte elismerést és tiszteletet! Én örökké hálával tartozom nekik!

Ti pedig vigyázzatok magatokra és a környezetetekben lévőkre, mert bizony mind felelősek vagyunk egymásért, és közhely nem közhely, de együtt tudjuk leküzdeni közösen ezt a láthatatlan szörnyet, tegyünk meg mindent érte!

Makai Marianna - Kecskemétimami