Hajagos István kerékpár kerékpáros országúti kerékpár cyclocross Mountain Bike

Csapat a háromgenerációs kecskeméti bringás csapat

Vasember nagypapa, némi vashiánnyal

Letépte fél hátát egy másik motor lábtartója? Tovább! Kicsit megreccsent az a fránya csigolya, amikor fejjel állt a földbe egy repülés után? Tovább! Szilánkosra tört a kulcscsont, amikor egy autó elütötte? Tovább! Nincs itt semmi csodálkoznivaló. „Amíg csak törik és nem szakad, nincs baj” – mondja Hajagos István. 65 éves nyugdíjas, de sérülései úgy gyógyulnak, törései úgy forrnak össze, mint egy fiatalé. 

Galéria

A kecskeméti master kerékpárversenyző 65 éves, de beteg soha nem volt. Egyszer állapítottak meg nála vashiányt. De biztos nem annak tudható be, hogy 50 évesen hagyta abba a motokrosszt, hiszen azóta három kerékpáros szakágban nyeri sorra az érmeket. Az Országos Bajnok nagypapa ma már vejével és annak iker fiaival jár versenyekre, és fel sem merül, hogy abba kellene hagynia. De miért is tenné?

Mindig motorozni akart és versenyezni. Gyerekkorában olykor elcsente a bátyja motorját, hogy próbálgassa szárnyait. A nagy változás akkor következett be, amikor 17 évesen eljutott Abonyba, a minicross fellegvárába, ahol országos versenyeket rendeztek azoknak, akik nem jutottak hozzá speciális motorokhoz. Autószerelőként nem sokat teketóriázott, barátaival motorépítésbe fogtak, és belecsaptak a lecsóba. Munkahelye, a Volán, melléjük állt, ő pedig azzal hálálta meg ezt, hogy – csapatából egyedüliként - feljutott az első osztályba. Bár azokra a versenyekre már csak ő járt egy Barkassal, közösen készült a 8-10 fiatal.

- Nem volt még edzésterv, tudatos edzés. Ösztönösen csináltuk. Súlyzóztunk, futottunk, ha fáztunk felvettünk öt pólót, ami persze nem szellőzött és egyre nehezebb volt. Motoros bakancsban rohantunk a szántásban, hogy erősödjünk. Hiszen nagyon nagy fizikai erő kellett hozzá, mert a motor szétszaggatott – meséli Hajagos István, akit mindenki csak Pista bácsiként ismer. És kevesen vannak, akik nem ismerik. Egyrészt az egykori Volánnak köszönhetően, másrészt az Autó Univerzál Kft. egyik egykori tulajdonosaként, de a zsibin is törzsvendég, amikor épp nem biciklizik.   

Sem a körülmények, sem a technika nem állt mellette, amikor 1989 körül abbahagyta a motorozást. De nem bírt a vérével. Amikor Kecskeméten újra indult a motokrossz, elcserélte a robogóját egy krosszmotorra, és újra indult minden.

- A 90-es éve közepén visszatértem. Akkor már jól éltünk, nem a családi megtakarítást költöttem a hobbimra, hajrá, újra motorozni kezdtem! De nem akartam versenyezni. A fiatalokkal hajszoltuk egymást edzéseken, estünk-keltünk, törtük magunkat, és 45 évesen újra a dobogó tetején álltam. Ezüstérmet is szereztem, mégse akartam visszatérni az állandó versenybe. 50 évesen éreztem, hogy lassulok, lassan elég lesz a motokrosszból.

Amikor élete ehhez a ponthoz ért, keresett valamit, ami erősiti, de legalább szinten tartja a kondiját. Veje, Mirkóczki Péter állt elő az ötlettel, hogy bicajozzanak. Pista bácsi kölcsönkérte Adri lánya (Peti feleségének) bringáját, és azzal a rózsaszínű női trekkinggel kezdődött minden.

- Úgy gondolom, kemény sportoló voltam, de az első utunkon két kilométer után megálltunk. Ittunk, kifújtuk magunkat, mondtam Petinek, ezt nem lehet sokáig bírni, a biciklizést nem fehér embernek találták ki. Aztán egyre hosszabbakat mentünk. Amikor már Kecskeméttől Hetényig eltekertünk, be is ugrottunk egy ismerőshöz egy sört meginni, hogy megünnepeljük! – emlékszik vidáman a kezdetekre.

Ahogy telt az idő, egyre többen tették szóvá, hogy lecserélhetné végre a pink bicajt. Vett is egy montit, gondolta, ezzel aztán majd mindenkit lenyom. Még haza se ért vele, máris eltört és leesett az egyik pedál. Hazatolta, bevágta a sarokba. Az újabb, rendkívül mutatós gép villája az első nagy fékezésnél elcsuklott. Intő jelnek is vehette volna, de fel sem merült benne. Soha nem adott fel semmit. Megtartotta a vázat, minden mást minőségi alkatrészre cserélt, virsligumit és könyöklőt szerelt rá, és egyre gyorsabban szelte a kecskeméti kerékpárosok kultikus útvonalát, a Ladánybenei utat.

- Hatalmas tempót tudtam menni ezzel a „különleges” bicajjal, de a tapasztalt bringások azt mondták, ha ilyen gyorsan megyek ezzel, szerezzek már be egy normális országútit. Akkor már 12000 kilométernél tartottam, és még nem volt vége az évnek. 2012 januárjában vettem az első országútimat, és májusban indultunk Petivel először a Tour de Pelso-n. A cél az volt, hogy végig menjünk. Aztán az lett a vége, hogy az élbollyal érkeztem meg, 3000-ből a 200. helyen. 6 óra alatt nyomtuk le a bő 200 kilométert. A lábunkat nem tettük le, ¾ kulacs vízzel lenyomtam.

Jöttek a hosszútávú, szervezett országúti versenyek/túrák: Balaton, Tisza-tó, Velencei-tó, befutó érmek, díjak és kupák… És akkor döbbenetes élményben volt része, ami miatt lefutott az aszfaltról!

- Amikor megláttam egy plakátot, hogy cyclocross versenyt rendeznek Kerekegyházán, néztem ám nagyot! Biciklivel krosszozni?! Ilyen nincs! De kiderült, hogy van, hogy ez egy külön sportág, speciális krossz biciklivel. El is mentem megnézni. Ott találkoztam egykori motokrosszos cimboráimmal, és kiderült, hogy ők nem nézelődni jöttek, versenyzőként vannak ott. Néztem a versenyt, mondom, nem nagy dolog ez! Csak tekerni kell, leugrasz, felkapod a hátadra, futsz egy kicsit vele, aztán újra tekersz a következő akadályig… Na, ez gyorsan megváltozott, amikor már nem a pálya szélén álltam, hanem a rajtvonalnál. A néző nem is tudja, milyen az, amikor a versenyző elindul, a pulzusa abban a pillanatban a maximumra ugrik, és végig ott is marad.

Pista bácsi a következő évi kecskeméti CX versenyen, már nagy reményekkel állt a rajthoz a kis, feltuningolt montijával. Aztán csak nézett, amikor országútikkal sorra hagyták le a homokon.

- Kiderült, ezek speciális bringák. Na, ide nekem egyet, mondtam a kerékpárboltban, hogy a következő versenyre már nekem is legyen egy. Master 3-ban (az 50 feletti korosztályban) indultam, de fogalmam se volt, mi, merre. Nagyon sok korosztály indult együtt, fiatalok, idősek, nyomtam, ahogy bírtam, jól elfáradtam, de megcsináltam. Aztán egyre többen jöttek, és veregették a vállam, gratuláltak, de nekem csak később esett le, hogy nem azért dicsérgetnek, mert teljesítettem, hanem azért, mert megnyertem a korosztályomat. Ez volt a legelső érmem, egy kecskeméti versenyen.

A lendület megvolt, jött a négy fordulóból álló Kőbányai Bringapark Kupa, melynek összetettjét csak azért nem nyerte meg mert az első fordulón még nem vett részt. De a három fordulón, melyen indult, a dobogó legfelső fokán állt. Egyre jobban ment a cross, de ahogy teltek az évek, a korosztályába egyre jobban jöttek fel a fiatalabbak, így többször is a dobogó 2., 3. fokára csúszott. De csak addig, míg végre el nem indítottak a 60 felettieknek egy külön kategóriát. Ott aztán mindent megnyert. A csúcspont az volt, amikor tavaly Hajagos István, 64 évesen, Országos Bajnok lett a korosztályában. És bár mindent megnyert a cyclocrossban, amit csak lehetett, jött az új szerelem: az MTB.

- Amikor tavaly elütött egy figyelmetlen autós és szilánkosra tört a kulcscsontom, eltört a vállam és néhány bordám, a rehabilitáció idejére ki kellett valami találnom. Vettem egy görgőt, hogy otthon tudjak edzeni. De nagyon nem tetszett. Egyszer használtam, aztán gyorsan eladtam. Vettem inkább egy mountain bike-ot, hogy azzal majd óvatosan, fokozatosan tekerek a terepen. December elején műtötték a kulcscsontomat, karácsony első napján már mentünk Petivel a terepre. Nagyon megszerettem, egyre jobban ment, be is írtam a következő versenyeket a naptáramba.

Pista bácsit kemény fából faragták, semmi nem szegi kedvét, minden akadályt legyőz. Igazi versenyző, még 65 évesen is. Egy törökbálinti MTB versenyen akkorát ugratott, hogy egy gödörbe leérkezéskor visszaütött és eltört a karbon nyeregcsöve. Ülés nem volt a bringán, volt viszont még hátra 3 kör. Kiállva tekerte végig a távot. Második lett.

- A tavalyi idényben mindent megnyertem, csak egyszer lettem második, mert elmértem az erőmet, és nagyon széthajtottam magam az elején. Egyszer láncszakadásom volt, de végig futottam a teljes távot a bringával. Ahol emelkedett, toltam, ahol lejtett, felpattantam és gurultam – emlékszik vissza. Látszik, ezek nem kellemetlen emlékek, hanem élmények számára, aki folyamatosan a kalandot, a kihívást keresi. Ez egyedüli hely, ahol már nem keresi a kihívást, az aszfalt. Országútin edzésként teker, de versenyekre már nem jár.

- Bár országúton is nagyon sokszor nyertem, de idén már csak egy országúti versenyen indultam, a helyi szervezésű Kun Körön. Nem is tervezek az aszfaltra versenyszerűen visszatérni. Ennek legfőbb oka a Gellán bekövetkezett tömegbukás. Én az elején voltam a mezőnynek, így a hatalmas baleset mögöttem volt. Második lettem, de nem tudtam örülni. Az, amit ott láttam… az a zűrzavar, mint egy világháborús jelenet, rengeteg vérző, jajgató emberrel. Utána még indultam pár versenyen, aztán a Turul Kupán is történt nagy bukás, amiből épp csak kikeveredtem. Úgy döntöttem, feleslegesen nem kockáztatok, abbahagytam az országúti versenyzést. Egyébként is úgy gondolom, hogy az országúti kerékpár csapatsport. Ha az ember csapat nélkül, egyénileg indul, hiába küzd azok ellen, akik összedolgoznak – meséli Pista bácsi, hogyan engedett el egyet a három kerékpáros szakágból, legalábbis versenyzés szintjén. Kiemeli, a monti egyébként is sokkal keményebb, mint az országút, ott nagyon erősnek kell lenni. Minden izmot megdolgoz. Erre pedig remekül lehet edzeni itt a környéken, a nagy homokban.

- A homok piszok nagy erőt ad. Én a fiatalokat az elején nem is engedném országútra. Ki a homokra montival! A pusztában biztonságosan gyakorolhat, nem veszélyeztetik autók, a homokban eleshet, nem lesz baja, feláll, teker tovább. Megtanulja a biztonságos kerékpárkezelést, egyre ügyesebb és erősebb lesz, és ha akar, később mehet az országútra. Ami pedig a legfontosabb: a gyerek csak örömből biciklizzen! – ezt már tapasztalatból mondja, hiszen évek óta bringázik unokáival. Úgy, hogy Áron és Máté épp csak elmúltak hatévesek.

- Először futóbicikliket vettem nekik, és bójákat kerülgettünk az udvaron, aztán a 16-os bicajaikkal, 4 éves korukban már kijártunk Hetényegyháza mögé, a templomromhoz, sőt az Őrségbe is elmentünk velük. Hogy ott mekkorát küzdöttek! Vigyorogva tolták fel a kaptatón, aztán csak arra kellett figyelnünk Petivel, hogy a lejtőn óvatosan ereszkedjenek. Elöl apukájuk, hátul én, kordában tartottuk őket. Gyorsan kinőtték a bicajokat, jött 20-as méretű, mellyel már Törökbálintra mentünk, a kicsiknek rendezett versenyre. Ma már 24-es bringát használnak, egyre több versenyre megyünk négyen együtt. Ezekre a Csalánosi Parkerdőben készülünk.

A háromgenerációs csapat, ahol lehet, csapat. Nagyon szeretnek versenyekre járni, mind a négyen nyomják. Délelőtt van Peti futama, utána jönnek a fiúk, nagyapa futama előtt. Így mindkét felnőtt ott tud lenni, segíteni, buzdítani a srácokat.

- Mindig azt mondjuk, a lényeg, hogy menjetek végig, nem baj, ha nem nyertek.  Az az érdekes benne, hogy minél keményebben küzdenek, a végén annál boldogabban mondják, hogy hú, ez volt a legjobb verseny! Igaz, eredményt még nem érnek el, de ők a legfiatalabbak, hiszen még csak augusztusban múltak 6 évesek. De azért már van dobogónk is! Áron első lett, Máté pedig második, a Balatonnál rendezett versenyen. Mindenki ismeri már ezt a háromgenerációs családot ezeken a versenyeken, mert amikor mi megyünk, nem csak tekerünk, hanem visszük a kolompokat és szurkolunk is. Élményeket gyűjtünk, az a lényeg. Nem erőltetjük az ikreknek, ha nem lenne kedvük, nem kellene jönni. De egyelőre mindig akarnak jönni, mindig azt kérdezik, mikor megyünk edzeni, mikor lesz a következő verseny – mondja a 65 éves nagypapa, aki korosztályának azt üzeni, aki még nem tette meg, de még megteheti, kezdjen el mozogni. Nem kell nagyot vállalni, csak annyit, amennyi jól esik, viszont az legyen rendszeres. Aztán a szervezet megszokja, és hiányolja is a mozgást, mely többet ér bármilyen vitaminnál, gyógyszernél. Egészséges, örömöt okoz, és ha időben elkezdjük, generációkat hozhat közel egymáshoz, sok-sok közös, felejthetetlen élménnyel.

A családi csapat tagjai a közös élményekről

- 17 évig röplabdáztam, majd térdsérülés miatt váltottam a bringára, az orvosom javaslatára. Jó döntés volt, mert maximálisan megadja a sportolás, a mozgás örömét, teljes mértékben ki tudok kapcsolni tekerés közben. Nagy ajándék, hogy apósommal és gyermekeimmel közösen tekerhetek, legyen ez városi tekergés, edzés vagy épp verseny. Emellett persze korosztályommal is kerékpározom, a VeloMelo+ csapat tagjaként különösen motivál a folyamatos fejlődés lehetősége és az, hogy versenyeken mérettessem meg magam, példát mutatva gyermekeimnek – mondja Mirkóczki Péter, apa.

Mirkóczki Áron és Máté elmondta, azért szeretnek biciklizni, mert ki lehet menni a terepre apával meg Papival. - Ők a világon a legjobb edzők, sok mindent tanulunk tőlük. Már néhány osztálytársunk is velünk edz. Nagyon szeretünk versenyezni, mert sokat tanulunk a nagyobbaktól. Már vannak barátaink is, akikkel versenyeken találkozunk, és jó a hangulat is. Sokat biciklizünk, mert szeretnénk egyszer versenyeket nyerni – mesélték boldogan a hatéves ikrek.

Fotók: Bak Ferenc, Vígh Attila, Hajagos István Facebook oldala

•