vaddisznó állattenyésztés

Az önállósághoz vezető úton nehézségekkel is meg kell küzdeni

Fiatal kora ellenére is változatos, tartalmas és időnként kalandos életpályát futott be eddig Mikulási Csaba mezőgazdasági mérnök. Ipari alpinistaként járt már Kaliforniában és Németországban, öt évig pedig Skóciában dogozott, egy családi gazdaságban. Jelenleg főállása mellett foglalkozik vaddisznótenyésztéssel, illetve kisebb mértékben méhészettel is. Álma, vágya az, hogy teljes egészében a maga uraként, önálló gazdálkodóként élje életét, azt azonban már megtapasztalta, hogy az addig vezető úton nehézségekkel is meg kell küzdenie.

 

Galéria

- Honnan jött az ötlet, hogy vaddisznókkal foglalkozzon?

- A főiskolán volt szakdolgozat témám a vaddisznó zárttéri tartása és tenyésztése. Akkor próbaképpen vásároltam egy kant és két kocát, hogy magam is a gyakorlatban tapasztaljam meg: hogy működik ez. Baráti, szülői segítséggel csináltam, és három év után rájöttem: ezzel semmiképpen nem szabad foglalkozni, mert rengeteg idő, rengeteg pénz. Ezt követően a volt párommal kimentünk külföldre, és majdnem öt évig egy gyönyörű skót szigeten éltünk. Ott is a szakmában, tehát agrárterületen dolgoztunk. Amikor hazajöttünk, sokat gondolkodtam, hogy mit legyen a folytatásban. Mindig is a magam ura akartam lenni, a vaddisznót viszont már korábban kizártam a lehetőségek közül, és így végül a méhészetet választottam. Azzal kezdtem el foglalkozni, valamint egy kis erdőgazdálkodással.

- Miként „kanyarodott” vissza mégis a vaddisznótenyésztéshez?

- A fiatal gazdák induló támogatására kiírt pályázaton az első körben nem sikerült pénzt elnyernem, a másodikban viszont már igen. Ekkor azonban már az is kitétel volt, hogy a méhészetet nem lehet beletenni a programba, csak ötven százalékban. Ezért aztán kellett egy másik „lábat” is találni, amire a másik ötven százalékot „rá lehet húzni”. Így aztán végül mégis újra a vaddisznók mellett döntöttem, miután velük kapcsolatban már volt némi tapasztalat, meg persze közel is állnak a szívemhez. Viszont ennek a beruházási költsége annyira magas, hogy ha már elkezdi az ember, akkor érdemes szinte a teljes volument ebbe az irányba elvinni. Jelenleg mintegy ötven vaddisznó található a telepen, de dupla ekkora lesz majd az állomány, amikor eléri a maximumot, körülbelül két év múlva. A nehézsége az, hogy az ember három évig csak teszi bele a pénzt, és csak utána tud kivenni is belőle, addig ugyanis nem érdemes eladni az állatokat. Mivel mindezt főállás mellett csinálom, a méhészet végül hobbiként maradt meg a tevékenységi körömben. Jelenleg tizenhárom méhcsaládom van, és az elég is így, munka mellett. Évi háromszázhatvanöt napot dolgozni, a főállás mellett minden nap itt lenni, és estig csinálni azért nem olyan egyszerű. Majd amikor már csak ez lesz a fő tevékenységem, akkor talán könnyebb lesz. Persze nem panaszkodom, mert a vaddisznótenyésztés is olyan, hogy rengeteg tennivaló van vele, de akik csinálják, azok azért teszik, mert szeretik.

- Mit lehet tudni a vaddisznótartás szakmai részéről?

- Minimális hasonlóságok előfordulnak a házi sertés és a vaddisznó tenyésztésében, de a vaddisznó se az ivarzási tüneteket nem produkálja úgy, se a fejlődésében nem éri el azt a szintet, mint egy hússertés. Arról nem is beszélve, hogy vaddisznó semmiképpen sem nevezhető szelíd állatnak. Hiába vannak ugyanis zárt térben tartva, amikor majd ki lesznek helyezve a vadásztársaságokhoz, akkor nagyon gyorsan visszavadulnak. Vannak szelíd kocák a telepen, sőt egy-két szelíd kan is akad, de nem jellemző, hogy olyan nagyon barátkoznának. Nem támadnak, sőt alapvetően félnek, talán azért is, mert nincsenek tisztában az erejükkel. Ez egyébként sok más állatra, például a több mázsás lóra, vagy a tehénre is igaz. Ha tisztában lennének az erejükkel, nem sok mindenki állna meg előttük. A zárt térben nevelt vaddisznó esetében talán annyi könnyebbséget jelent a viszonylagos szelídség, hogy a fialásoknál nem kell annyira odafigyelni rájuk. A nyári hónapokban naponta kétszer készítünk nekik dagonyát, folyamatosan természetközeli, az életmódjuknak megfelelő tartásban részesülnek. További előny még a házi sertéssel szemben, hogy a táplálékot illetően meglehetősen igénytelen a vaddisznó. Ugyanakkor rengeteget túrnak, a nap huszonnégy órájában azon gondolkodnak, hogy miként tudnának innen kiszabadulni. A kerítés megépítése sem volt egyszerű, és a tartás-nevelés költségvetése is meglehetősen húzós, jelentősek az amortizációs kiadások.

- Elegendő tudást kapott ehhez a munkához tanulmányai során?

- Az elméleti ismereteket még a főiskolán szereztem meg, és persze könnyebbséget jelent, hogy – amint már említettem – a szakdolgozatomat is ebből írtam. Akkoriban jártam az országot, és amikor elkezdtem, akkor úgy gondoltam, hogy ezzel senki nem foglalkozik. Amikor aztán belekerül az ember, akkor rájön, hogy majdnem minden faluban akad egy-két tenyésztő. Ebben persze van egy kis túlzás, de a lényeg az, hogy több helyen voltam, és sok olyan emberrel találkoztam, akik nagyon segítőkészek voltak, és elárulták a szakma legapróbb titkait, fortélyait is. A legnagyobb segítséget azonban mégis az jelenti, hogy itt vagyok a vaddisznókkal minden nap, és tőlük tudom meg, hogy mire is van szükségük pontosan. Ezt csak így lehet csinálni, ezt ilyen szinten tankönyvekből nem lehet megtanulni. A szakirodalom leírja, hogy mennyi és milyen összetételű takarmány kell adni az állatoknak, de a gyakorlatban ez egész máshogy van. Képesek megenni naponta negyven kilót, fejenként. Egy tonna takarmány fér fel az utánfutóra, ha azt nem sajnálom tőlük, akkor egy nap alatt betermelik úgy, hogy közben abraktakarmányt is kapnak, tehát a tartásuk is elég költséges. Úgyhogy ügyesnek kell lenni abban is, hogy honnan szerzi be nekik az eleséget az ember, jól utána kell járni a forrásoknak.

- Kicsit kanyarodjunk vissza az előzményekhez: mit adtak önnek a Skóciában töltött évek?   

- A választ korábbról kezdeném, egészen a nagyszülői háttértől. Nagypapám állattenyésztéssel, állattartással foglalkozott, édesapám erdőmérnök, tehát ő is természetközeli ember. Ahol Skóciában dolgoztam, az is egy családi vállalkozás volt, nyugat-európai színvonalú felszereltséggel. Nagyon jól gépesítettek, termelési volumenük viszonylag nagy volt, de nekem elsősorban az tetszett, hogy rendkívül összetartó közösséget ismertem meg bennük. Köztük megtanulhattam, hogy milyen az, amikor egymásra vagyunk utalva, és mindenkinek oda kell figyelni a másikra is. Ebben azért valamennyire a hazai méhésztársadalom, de még a vadgazdálkodás és az erdészet is hasonlít rájuk. Ezek nálunk egy-egy viszonylag szűk kört, szűk családot jelentenek, amelyeken belül szintén igyekeznek egymásra figyelni, egymásnak segíteni. Egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ez Magyarországon más versenyszférában előfordul.

- Említette, hogy az év 365 napján itt kell lenni, mi fér bele emellett az életbe?

- Régebben egy rövidebb ideig ipari alpinistaként dolgoztam, akkor az hobbi is volt a számomra, de egy jó ideje teljesen eltűnt az életemből. Egy-két év még mindenképpen kell ahhoz, hogy gazdaságba fel tudjak venni egy alkalmazottat, és akkor már könnyebb lesz. Természetesen azt soha nem tudnám megtenni, hogy kiadjam valakinek a munkát, és utána a telep felé se nézzek, de kétségtelenül jó lenne több szabadidő. Most ha egyik nap reggel megetetem az állatokat, akkor elég másnap elég délután kijönnöm, tehát van egy szűk másfél napom. Ez lehet most az én nyaralásom, pihenésem. Édesapámra nagyon sokat számíthatok, mert lelkes, jön, és szívesen segít. Takarmányért viszont én megyek minden nap, tehát most egy ideig hobbi, a magánélet lehetőségei behatároltak, főleg úgy, hogy főállásom is van. Ott is igyekszem maximálisan helytállni, ha kell, akár éjszaka is ott maradok, és csinálom, amit kell. Ugyanakkor mégis teljesen más, ha az ember magának dolgozhat, úgyhogy egy idő után majd mindenképpen szeretnék odáig eljutni, hogy ez legyen a fő tevékenységem.  

•