Kecskemét animáció Varga Zoltán filmtörténet

A magyar animáció igazi védjegye a sokféleség

2016 decemberében jelent meg Varga Zoltán A magyar animációs film: intézmény- és formatörténeti közelítések című könyve, melynek kapcsán beszélgettünk a filmelmélet szakon végzett fiatal kecskeméti filmesztéta hiánypótló, a magyar animáció történetét feldolgozó írásáról. 

Galéria

A könyv a felépítését és fogalmi koherenciáját tekintve alapvetően szaktudományos irányultságú munka, ámde írója nem csak a szakmabelieknek szánta – szélesebb olvasóközönséget is céloz az olvasmányos kötettel.

Már gimnazistaként, a Bányai Júlia Gimnázium padjából is elértél olyan sikereket, amelyekkel egyenes út vezetett az ELTE filmtörténet-filmelmélet szakja felé. Hogy is volt ez?

A Bányaiban a mozgókép és média OKTV felhívásra jelentkeztem, de a rövid leírás alapján nem lehetett pontosan értelmezni, hogy mit várnak a pályázóktól, így nem egészen azt küldtem, amit kellett volna. Egy saját ötleten alapuló esszét juttattam el a versenyre, melyet kiegészítettem a KIO animációs szakkörén készített rajzfilm-etűdöm képes forgatókönyvével. Pár hónappal később érkezett a válasz, hogy bár értékelni nem tudják, de a színvonala miatt mégis behívnának a döntőre és szeretnének megismerkedni velem. A verseny elnöke, Hartai László (Balázs Béla-díjas filmrendező) révén tehát már ismert a filmszak felvételiztető bizottsága, mire sor került a szóbelire; és az írásbelit is teljes sikerrel abszolválva, maximális pontszámmal felvettek az ELTE viszonylag frissnek számító filmelmélet-filmtörténet szakára.

Már tizenévesen is hatalmas érdeklődéssel fordultál a filmek felé, képregényeket rajzoltál, s alig volt olyan filmes kérdés, amire ne tudtad volna a határozott választ. Honnan jött ez az odaadó filmek iránti rajongás?

Az első moziélményem kora gyermekkoromban történt, általános iskola előtt, öt évesen. Apukám gyakran vitt el moziba, nem feltétlenül a korosztályomnak való vetítésekre. Olyan filmeken szocializálódtam, mint például a Fekete eső című, Michael Douglas főszereplésével készült thriller, amit az Otthon Moziban láttunk: ez volt az első mozizásom, bár el lett takarva a szemem a nyakelvágós és lefejezős részeknél (nevet). Vagy említhetem a Szellemirtók 2-t és a Batmant, amiket azóta is nagy kedvenceim között jegyzek. Az első rajzfilmélményem is az Otthon Mozihoz köthető, ez volt az Olivér és társai.

És mennyire értetted ezeknek a filmeknek a cselekményét óvodásként?

Lekötöttek ezek a filmek, de a legtöbbször nyilván nem teljesen érthettem a cselekményt – különösen az Emlékmás esetében –, más szinten viszont nagyon erősen hatottak; maga a mozi-élmény volt rendkívül fontos. Iskolás korom előtt 34 alkalommal voltam mozivetítésen.

Ezt már akkor meg tudtad számolni?

Nem csak hogy meg tudtam számolni, még a sorrendjét is számon tartottam.

Hogyan folytatódott a filmek iránti érdeklődésed alakulása?

A 90-es években új impulzusok tartották ébren és csiszolták bennem ezt a vonzalmat: a videotéka-korszak és a gimnázium nagyszerű könyvtárában olvasott filmes könyvek mind tágabb rálátást adtak nekem (megismertetve a művészfilmekkel is), s a filmek iránti elkötelezettségem már a gimnázium közepére biztos volt. Az ELTE-n elsősorban Király Jenő professzor úr volt rám nagy hatással, aki a tömegfilmnek olyan monumentális elméletét dolgozta ki, ami világra szólóan egyedülálló, ő maga pedig annyira szuggesztív és humoros előadó, hogy első számú példaképemmé vált.

Hogyan jutottál el az animációs film tanulmányozásához?

Az egyetemen először a horror műfajába ástam bele magam jobban, ezt a műfajt már középiskolásként is kedveltem, később a thrillerben mélyedtem el. Első publikációim, a Filmvilágban megjelent szövegeim is ezekhez a témákhoz kötődnek. Tanárom, Vajdovich Györgyi hívott meg először társelőadónak, a vámpírfilmekről; együttműködésünk közösen jegyzett könyvet is eredményezett 2009-ben (ez volt A vámpírfilm alakváltozatai). Időközben meghívtak a Metropolis című filmelméleti folyóirat szerkesztőségi körébe is. 2007-ben, még a diploma megszerzése előtt lehetőségem volt óraadóként bekapcsolódni a Szegedi Tudományegyetem frissen induló filmes képzésébe – itt is horrorfilmeket feldolgozó kurzusokat tartottam először. Ugyanebben az évben határoztam el, hogy elkezdek szisztematikusan foglalkozni az animációs filmmel. Korábban is írtam egy-két ilyen témájú cikket, de ezek alkalmi kirándulások voltak.

Mi volt az oka ennek? Maga a hiány, hogy kevéssé feltárt területtel foglalkozhatsz, vagy egy belső motiváció? Vagy esetleg olyan horrorfilm, ami közben animációs film is volt?

A kettő ötvözete volt az ok. Kolozsvárra a 2007-es filmtudományi konferenciára a „Verbalitás az animációs filmben” című témával jelentkeztem, s Tim Burton Vincent című horror-animációját választottam egyik példaként. A pozitív visszajelzések sora és az, hogy az animációs filmek feldolgozottsága minimális, ösztönzőleg hatott. Így 2008-ban a doktori disszertációs tervezetemet már animációs témában adtam be. Ebben azt vizsgáltam, hogy a tömegfilmes műfajok hogyan működnek akkor, ha animációs filmként dolgozzák ki őket: mit kezdhetünk a burleszkkel, a horrorral, a sci-fivel vagy a bűnügyi műfajokkal ebben a formában. Nemsokára pontosan 5 éve lesz, hogy 2012 februárjában megvédtem a disszertációmat.

Hogyan jutottál el konkrétan ehhez a könyvhöz?

A Nemzeti Kiválóság Program posztdoktori ösztöndíj-pályázatára nyújtottam be a magyar animációs film történeti feldolgozásának tervét. 2013-ban kezdhettem el a munkát; a könyv írása mellett a tárgykörben órákat kellett tartanom Szegeden. A könyv nyers változata 2014 októberére már készen állt, ám 2015-ben, lektorálás után, szükségét éreztem az átdolgozásának. Volt egy pont, ahol elakadtam, de aztán kirajzolódott az a rendezőelv, ami a könyv váza lett: az egyes animációtípusok szerint rendeztem el az anyagot. További lektori és szerkesztői csiszolások után 2016 júliusában kezdhettük a kész könyv tördelését. A kötet sokat köszönhet a szerkesztőnek, Pápai Zsoltnak, legkiválóbb barátaim és kollégáim egyikének.

A könyv írása közben, vagy a kutatás során volt-e életre szóló élményed, nagy találkozásod?

Volt alkalmam egy kedves barátom meghívására néhány napot Manchesterben tölteni, ahol az egyetemen előadást tartottam olyan magyar animációkról, amelyek az ún. ezópuszi beszédmód segítségével fejtenek ki rendszerkritikus tartalmakat, miközben ezt igyekeznek a felszínen elleplezni. A kutatáshoz tartozó egyetemi kurzusok közül több is nagyon inspiráló volt számomra, ezek során is letisztult sok minden. A humorral foglalkozó szemináriumom például felejthetetlen volt – a karikaturisztikus animációhoz kapcsolódó elméleti gondolatok jórészt ezen az órán fogalmazódtak meg.

Hogyan írsz? Milyen inspiráló körülményeket építesz magad köré az íráshoz?

Jobbára filmzenét hallgatok – különösen Hans Zimmer, Alan Silvestri és John Carpenter szerzeményeit –, de az is előfordul, hogy egy filmet indítok el a háttérben, csak menjen valami. Ez azért is jó, mert sokszor bebizonyosodik, hogy (vígjátékok esetében) egy csomó verbális poén akkor esik le vagy tűnik fel igazán, ha nem figyelek a vizuális rétegre, illetve magára a cselekményre.

Mit gondolsz, mik a legnagyobb értékei a magyar animációnak, illetve Kecskemét vonatkozásában mik azok a pontok, amik animációs közkincsnek tekinthetők?

A magyar animáció mindig is erősen kötődött a nemzeti hagyományokhoz, kultúrához, a múlthoz – legyen szó népmesékről, népművészetről –, melyeket átdolgozott a saját nyelvére. Ezeket nagyon fontos volna a saját nemzeti identitásunk miatt is számon tartani. Évtizedes, évszázados, évezredes kultúrkincseinket a maga kreatív folyamataiban egyedülállóan dolgozta fel a magyar animáció. Erre nagyon sokféle példa van, Jankovics Marcell monumentális alkotásaitól kezdve a Kecskemétfilm Magyar népmesék-sorozatáig. Ezzel együtt fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a magyar animáció filmtermése rendkívül sokszínű. Nincs olyan áramlata, amit döntő vonulatként ki lehetne emelni, s ez világviszonylatban is egyedülálló: a magyar animáció karakterét az én koncepcióm szerint négy azonos súlyú áramlat együttese képezi.

Melyek ezek az áramlatok?

Az első áramlat a mesei irányultságú, úgymond klasszikus animáció, például Dargay Attila Vukja. A második a karikaturisztikus tendencia, amelybe például a Kérem a következőt! vagy a Mézga család is tartozik, de az utóbbi évek egyik legcsodásabb hazai animációját, Bucsi Réka Symphony No. 42-jét is ebbe a tendenciába is sorolnám. Az ornamentális vonulatba a folklóralapú és a képzőművészeti ihletésű darabok sokasága tartozik, köztük a populáris Magyar népmesék-sorozattal, de olyan kísérletezőbb jellegű alkotásokat is találunk itt, mint Reisenbüchler Sándortól A Nap és a Hold elrablása. Az utolsó nagy csoport a dokumentarista tendencia, ami szociografikus hangolású, dokumentarista eszközhasználattal ötvözi az animációs formanyelvet. Közvetlen társadalmi irányultsága van, az ide sorolható animációk akár társadalmi cselekvésként is felfoghatók, mint például Szoboszlay Péter Gyerekek vörös tájban című filmje.

Kaptál-e a könyvről szakmai, baráti visszajelzéseket a megjelenése óta?

Még nagyon rövid idő telt el a megjelenése óta; de Lichter Péter filmesztéta és filmrendező barátom szavai szerint ez a fajta rendszerező monográfia a magyar filmes szakirodalomban alig vezethető vissza előzményekre. Szerinte sokat tesz ez a könyv a magyar filmes szakirodalom színvonaláért, és – idézem – „ez már önmagában menő”.

Mikor és hol lesz könyvbemutatód?

Február elején a Kecskeméti Katona József Könyvtárban találkozhatnak az érdeklődők a könyvvel és velem. Budapesten az ELTE Filmtudomány tanszékén tervezünk a tavaszi félév során egy könyvbemutatót, és az idei KAFF-ra is elő van jegyezve egy kecskeméti alkalom.

•