Dóró Kerekes Éva klinikai gyermekpszichológus interjú gyerek pszichológia

„A család maga a rendszer”

Interjú Dóró Kerekes Éva klinikai gyermekpszichológussal

Hidegen koppan a szó: klinikai – mint fény a márványkőnek ütközik neki a betűsor: „gyermek”. Dóró Kerekes Éva klinikai gyermekpszichológus elevenen élő mosolya mögött is fölsejlik olykor a dermesztő gondok árnyéka, melyet jól ismer, s ami a gyermekkor fényében különösen megrázóan hat. Mégis, évtizedek óta józanul, őszinte hittel és rendkívüli odafigyeléssel közelít minden egyes gyermekhez kórházban-magánrendelésén egyaránt. Látványos eredményeit a szakember biztonsága és mély embersége hatja át. Gyermeknap alkalmából faggattuk néhány kérdésről, melyek mindannyiunkat érintenek, hisz gyermekeink jelentik a jövőt, s reménységet.

– Mit takar a klinikai gyermekpszichológus kifejezés?

A pszichológiai diplomát a bölcsészkaron kapjuk meg, innen többféle szakirányba mozdulhatunk tovább, maradhatunk az alapdiplománkkal is a pályán, de hogyha pszichés betegségek gyógyítását tűzzük ki célul, akkor egészségügyi végzettséggel kell rendelkeznünk, s az ötéves bölcsész végzettség mellé még négyéves szakképesítés vár ránk, mely lehetőséget ad gyógyításra kórházakban, valamint magánrendelésen.

– Milyen problémákkal fordulnak önhöz leggyakrabban?

Hozzánk a súlyosabb viselkedésbeli problémákkal fordulnak (az egyéb területekre Kecskeméten van iskolapszichológusi hálózat, nevelési tanácsadó). Ezeket a viselkedésbeli problémákat úgy színezte meg a Covid, hogy mindenből erőteljesebb tünetegyütteseket kapunk. Például, aki eddig externalizáló volt, tehát a viselkedés szintjén mutatta nagyon látványos, intenzív módon a tüneteket, az most még harsányabb lett, még drámaibbá vált.

– Van olyan korosztály, amelyik jobban megsínylette a járványos időszakot?

Az iskolás korosztály. Főként a kortárs, a szociális kapcsolatok hiánya miatt. Az alapvetően zárkózottabb, szorongóbb, befelé forduló alkatúak még inkább szorongóvá, távolságtartóvá és izolációba mozdulóvá váltak. Az externalizáló alkat pedig nyilván egy drámai magatartásszintű problémát hozott. Viszont a kicsiknél óvodástól iskoláskorig nem ez a helyzet. Ott azt látjuk, hogy – még ha szociálisan izolált együttlétről is volt szó, –  ha nem is tudta mindig az aktuális szociális ingereket, szükségleteket biztosítani a szülő, azért az az érzelmi és fizikális biztonság, amit a család nyújtott, nagyon jó volt a kicsiknek – a szülőknek viszont biztos, hogy nem. Állandó ügyeletet, logisztikát jelentett, és láttam azt, hogy míg a gyerekek lubickoltak „mint halak a vízben”, a szülők a „kis halacskák” mellett mennyire elfáradtak érzelmileg, fizikailag.  

– Hogyan tudunk segíteni azoknak a gyerekeknek, akiket megviselt ez az időszak?

– Ez egy kicsit hosszabb történet…Nagyon sokat zsörtölődöm azon, hogy semmiféle pszichoedukáció nem történik a nagyon hosszú iskolai évek alatt arról, hogy van érzelmi működésünk, vannak pszichés funkcióink és hogy ez a viselkedés szintjén mit jelent, mit jelent a kapcsolatban levő működésünk, s hogy ennek sokféle árnyalata milyen problémákat vet fel. Hiszen az ismeret megsegít abban, hogy amikor valamilyen változás történik, ne érezzük magunkat az érzelmi működésünk kiszolgáltatottjának. Most a Covid után például itt vannak a megijedt serdülők, akik pánikjellegű tüneteket élnek meg, s totálisan kiszolgáltatottak az érzelmi működésüknek és mindenféle felismerés nélkül, eszköztelenül várják azt, hogy csináljunk valamit: hogy az SBO, hogy a gyerekosztály hozza őket rendbe, vagy a mi ambulanciánkon kapjanak olyan eszközöket, amivel ez rendezhető. Ezek nagyon lágy tünetek, de szokatlanok, ismeretlenek.

– Milyen tünetek jellemzőek? 

Például a gyerek az iskolában arra panaszkodik, hogy nem kap levegőt, szédül, hányingere van, feje fáj. De a lényeg, hogy ha van ismeretünk a pszichés funkciók működéséről, akkor azt is felismerhetjük, hogy ez most egy szokatlan helyzet, ezért váratlan alkalmazkodást kíván mindannyiunktól, próbára teszi az erőfeszítéseinket és várhatóan valamilyen pszichés túlműködéssel fog együtt járni. S akkor nem ijedek meg ettől, nem ragadok bele ebbe a mintázatba, hanem felismerem, s tudom, hogy mi az, ami kiváltotta és milyen eszköztárral rendelkezem én, (vagy a szülő), és nem a szakember, hogy ez a tünet rendeződjön.

A pszichoedukáció el kellene hogy kezdődjön már a családban – akár a dackorszaktól, ami rendkívül erős időnként.

Hogyha itt elkezdjük a pszichoedukációt arról, hogy „a haraggal nincs gondunk”, de hogy miként fejeződik ki a viselkedés szintjén, az rendkívül sok módon megtanulható, s hogyha ez az edukáció folytatódik az óvodában, iskolában, akkor valószínű, hogy nem kerül sor ilyen extrém tünetváltásra a Covid után, mint amit mi tapasztaltunk.

– Tudatában annak, hogy a gyerekek nem mindig mondják el, vagy képesek megfogalmazni, ha gond van, a szülő, pedagógus milyen tünetekre figyeljen, mikor forduljon szakemberhez a mindennapokban?

Mindig akkor, ha szélsőséges változást tapasztalunk. Minden embernek van egy alaptemperamentuma. Hogyha nagyon eltérő a gyerek érzelmi vagy magatartásbeli viselkedése az alaptemperamentumától, az valamilyen változást – nem feltétlen traumatikus jellegűt – feltételez. Lehet ez pozitív irányú is, de ott azért fel kell, hogy emeljük a fejünket, s közelebb kell kerülnünk a kapcsolatban, hogy kiderítsük.

– Az intézményi-társadalmi elvárások miatt talán a korábbiaknál nagyobb nyomás nehezedik manapság szülőre-gyerekre egyaránt. Itt pedig nyilván szoros együttműködésben kell szülőt-gyermeket kezelni. A szülőkkel vagy a gyermekekkel van több probléma?

–  A szülő, amikor pszichológushoz fordul, tart attól, hogy ő lesz a felelőse a gyerek viselkedésében megjelenő tüneteknek. Itt nem felelősségről van szó, hanem arról, hogy rendszerben gondolkodunk. A család maga a rendszer, s valakinek a tünete az egész rendszerrel összefügg, és hogyha változást akarunk létrehozni, akkor a szülőnek a támogatását tudjuk megindítani, mert a szülő a családi rendszer irányítója. Az ő viszonyulása az, ami meg tudja változtatni a gyerek pszichés működését.

 – Hogyan bánjunk jól gyermekeinkkel?

– Azt hiszem, hogy ez mindannyiunkban kérdés. Jó szülők szeretnénk lenni.

Nincs tökéletes szülő, de „elég jó szülőnek” kell lenni.

Ami számomra az „elég jó szülőséget” jelenti az az, hogy mindannyiunknak vannak alapszükségletei (érzelmi-fizikai biztonság, dicséret, önállóság, stb.), s hogyha időről időre átgondolom azt, hogy ezek biztosítva vannak-e a gyerekem számra, akkor rendben van.

– Létezik-e egyáltalán nevelés, vagy csak a példamutatás számít? 

– A kettőt nem lehet különválasztani. Nem lehet magunkra erőltetni. Ha olvasunk neveléssel kapcsolatos szakirodalmat, és azt látjuk, hogy amit a szakemberek javasolnak, rendkívül távol áll tőlünk, akkor ott a személyiségfejlődésünkkel biztos, hogy valami gond van. Sarkalatos példát mondok: a pszichológia nagyon szigorúan elítéli a gyermekbántalmazást. Így, hogyha egy szülő azt gondolja magában, hogy mégis szükség van arra, hogy jól elfenekelje a gyermekét egy-egy csínytevés után, ott biztos, hogy valami saját elakadás van, ami a nevelésben is meg fog jelenni. Találkozunk olyan szülőkkel, akik sokat olvasnak, sokat tudnak a gyereknevelésről, de a hétköznapokban nem hiteles a működésük. Ha a verbális kommunikáció szintjén valamit közvetítek a gyerek felé, de a viselkedésem nem erősíti meg, ott nem fog működni a történet. A gyerek mindig azzal fog azonosulni, amit a viselkedés, az érzelmek szintjén közvetítek, s nem azzal, amit mondok neki.

– Milyen a boldog gyerek?

– Nem is boldognak mondanám, hanem kiegyensúlyozottnak: aki érdeklődő, aktív, nyitott a környezetére, de igényli a szülő jelenlétét, csillog a szeme… – ilyen egyszerű dolgokra kell gondolni.

– Milyen veszélyek leselkednek gyermekeinkre és melyektől tudjuk/kell megvédeni őket?

– Nagy veszélyét látom annak, hogy a szülők azzal küzdenek, hogy például kell-e korlátozni a gyereket vagy sem. A totális elfogadást, totális kiszolgálását a gyermeki szükségleteknek, totális védelmet a külső konfliktusokkal szemben. Azt látom veszélyesnek, hogy nem készítjük föl gyerekeinket a hétköznapi élet színeire-árnyalataira. Hogy nincsenek korlátozások, nem tanítjuk meg őket arra, hogy milyen szabályok vannak a családon kívül; vagy hogy hogyan kell alkalmazkodni. A másik szélsőségben ugyanez: mikor egy nagyon merev szabályrendszert hozunk létre és csak azt tartjuk jónak mindenféle rugalmasság nélkül.

– Mit érdemes megőrizni a gyermeki lelkületből?

Ami nagyon értékes a gyermeki működésben: a nyitottság, az érdeklődés, a kíváncsiság, az a fajta játékosság, miközben a gyermek a határait is megőrzi. Ezek rugalmassá teszik a felnőtt személyiség működését is.

•