Kecskemét Csernák Krisztina gyászfeldolgozás COVID járvány interjú

„Megérintett a halál”

Gyászfeldolgozás Covid idején a pszichológus szemével

Covid-árvákról beszélünk, családok élete borul gyászba nap mint nap, mégis sokan „tagadással védekeznek” – Csernák Krisztina gyászfeldolgozás módszer specialista egészségszakpszichológusként egyedül tartja a frontot kórházban, áldozatsegítő központban – s magánpraxisában is hosszas a várólista. A tapasztalt szakember bölcsességével, mégis gyakorlatias tanácsokkal szolgál számunkra.  

4 kép

– Hogyan érkezett el a gyászfeldolgozás, veszteségfeldolgozás problematikájáig? 

– Nagyon fontos, hogy feldolgozzuk személyes traumáinkat. Mikor GYES-en voltam a gyerekekkel, elindultam az önismeret, önfejlesztés útján, a betegségek felől az egészség felé. Családunkban nagyon sok testi betegség előfordult, lelki problémák is. Generációkon keresztül az önrombolás uralkodott. Ezt a láncot akartam megszakítani. Akkor találtam rá az egészségpszichológiára. Azért tetszett meg, mert az emberre nem a betegségen keresztül tekint, hanem az egész embert szemléli. A szülés után életmódváltás is lejátszódott az életemben, majdnem 30 kilót adtam le. Nem dohányzom, nem iszom kávét, alkoholt. Próbálom a magánéletemben is keresztülvinni, amit képviselek. Ezt szerettem volna professzionálisabban művelni.

– Kecskeméten egyedüli szakemberként foglalkozik veszteségfeldolgozással, jól tudom?

– Fiatal képzés, de azt gondolom, hogy ránk nagyon nagy szükség van, mert sokba kerül a társadalomnak a betegségeket kezelni. Az egészségpszichológusnak a prevencióban is nagy szerepe van. Mi voltunk a 3. végzett évfolyam Szegeden.

– A járvány alatt megnőtt a segítséget kérők száma?

– Drasztikusan. Most ebben a szakaszban, a járvány alatt rengeteg a munka, hatalmas a terhelés a munkahelyemen. Minden fázisban fordulnak hozzám. Amivel dolgozom – a gyászfeldolgozás módszer – pont azt üzeni, hogy bármikor elkezdhetjük ezt a munkát.

– Van ennek befejezése? Fel lehet dolgozni a gyászt vagy életen át tartó munka, folyamat?

– Azt tartjuk, hogy sokat lehet rajta dolgozni, nagyon sokat lehet könnyíteni. Én inkább veszteségfeldolgozásnak nevezem. Támasz vagyok, óvatos vezető. Azért kezdtem el gyászolókkal foglalkozni, mert jöttek hozzám. Általában váratlan veszteség, nagy betegség miatt, és pszichológusként nagyon keveset tanultam erről, így érzésből is próbáltam segíteni. Láttam, hogy jobban lesznek, de szerettem volna ebben biztosabb lenni – akkor indultam el megtanulni ezt a módszert.

– Ez még a járvány előtt volt…

– Ez a járvány előtt történt. Egy Amerikából jött önsegítő módszerről van szó. Megalkotói John W. James, Russel Friedman nem szakemberek voltak, hanem közeli hozzátartozójukat veszítették el. Ami nagyon fontos ebből a szellemiségből, hogy a gyásznak nincsenek szakaszai. Valójában a gyászfolyamatokon a haldoklók mennek keresztül: düh, alkudozás, belenyugvás. A módszernek éppen ez az egyik úttörő gondolata, hogy hullámzunk benne. Lehetünk nagyon dühösek a történésre, de akár arra az emberre is, akit elveszítettünk. Máskor a teljes belenyugvás van jelen. Viszont nem csak konkrét haláleseti gyásznál érezhetjük ezeket az érzéseket, hanem bármilyen veszteségnél: költözés, háziállat elvesztése… több mint negyvenféle veszteségérzést sorol fel a könyv.

– Eszébe jut az embereknek, hogy ilyen jellegű veszteséggel – költözés, háziállat elvesztése – pszichológushoz forduljanak?

– Ez ritkább. Ami gyakori dolog, hogy kisbaba elvesztésekor, párkapcsolati veszteségeknél, haláleseteknél. Nagyon gyakran nem tudják megfogalmazni. Ja, egy daganatos betegség? Az tulajdonképpen egy veszteségállapot. Ezzel akkor kezdjünk el dolgozni! Nem csak rossz kimenetelű betegségnél kezdek el velük dolgozni, hanem például mikor meggyógyul a páciens, de ott vannak a nyomai (például emlőműtét). Az egészségünket, a testünk egész-ségét veszítjük el ilyenkor. Az enyhébb veszteségek sem annyira gyengék, mert ugyanazok az érzések menet közben derülnek ki. Azt szoktam kérni, hogy csináljanak sorra a születéstől fogva egy veszteségdiagramot. Ilyenkor kerülnek felszínre, hogy például „Úristen! Mikor elveszítettem a kiskutyámat, az jobban megrázott, mint mikor a nagymamámat…”

– Könnyebb helyzetben van-e, akinek van istenhite?

– Ez egy nagyon fontos kérdés. Tulajdonképpen a veszteség egy krízis, és négy szinten tudja az ember életét megrendíteni: biológiailag, pszichésen, szociális szinten, negyedik a spirituális szint, ami mindig krízis is, mert gyakorlatilag fölülvizsgáljuk azt, hogy „vajon miért tette ezt velem «ez a Felsőbb Erő»”? Egyáltalán, hogyan tovább? Személy szerint engem mindig egy nagyon erős hit vitt odébb. Gyerekkorom legfontosabb olvasmánya volt a koncentrációs tábort megélt Viktor Frankl könyve, aki azt mondja, hogy nagyon nehéz helyzetekben is mindig van döntési lehetőségünk: beállunk-e a szenvedők oldalára, föladjuk-e, vagy pedig abból a nagyon-nagyon nehéz helyzetből kihozom-e a legjobbat? Meglátom-e, teszem azt, „a koncentrációs tábor vasán túl a napot?”

– Van-e olyan eset, amit megosztana, ami különösen nagy hatást gyakorolt önre?

– Az, amikor felnőtt gyermeket veszít el valaki. Ilyenkor egyfajta generációs csere történik. Kilép az élete medréből, és nem ő a soros. Nagyon megrázó, de egyben nagyon szép feladat velük dolgozni. Ebben vannak sikereim. Vagy: igazi öröm, amikor több kisbaba elvesztése után meg tud születni egy egészséges. Sok ilyen példa van, hogy jön az anyuka és leteszi mellém a pár hetes kisbabát. Nagyon mély munka van mögötte. Ezek csodálatos dolgok.

– Van olyan mondat, ami többször bevált?

– Sok ilyen mondat van, de inkább azt tudom mondani, hogy mik azok a mondatok, amiket nem mondunk. „Légy erős!” Az emberek 90 százaléka pedig ezt mondja a gyászolóknak. Másik: „Az idő mindent megold.”  (Nincs olyan, hogy letelt a gyászév, és akkor már jobban kell lenni.) Vagy: „majd könnyebb lesz egy hónap múlva”; „Gyászolj egyedül!”; „Ne sírj!” Hiszen ez az egyetlen egy marad, és hogyha ezeket az érzelmeket lezárjuk, akkor a gyászoló egyedül marad. Azért mondják ezeket a rossz mondatokat, mert kikerült otthonról a gyász, és egyszerűen az emberek nem tudják kezelni. Régen sokkal természetesebb volt, amikor sok generáció élt együtt, és otthon haltak meg. Ma már a haldokló otthon szeretne meghalni, a hozzátartozóknak biztonságosabb, hogyha kórházban.

– A járvány tükrében hol tartanak az emberek? Mi változott?

– Szerintem még nem változott, de rá fogunk kényszerülni. Ahogy az emberek a Covid ellen is védekeznek: maszkkal, védőoltással, védőmaszkokkal, úgy pszichésen is, és ugye sokszor a legjobb védekezés a tagadás. Eleve már az, hogy nincs is Covid. Vagy, hogy: „velem ez nem történhet meg”. Más családokban meghalnak az emberek, de a mi családunkban ez nem történhet meg! És amikor mégis megtörténik, akkor jön a nagy összeomlás, krízis. Azt látom, hogy nagyon nagy a segítségkérési hajlandóság. Pozitív, hogy elindultak az emberek. Most megint robban az egész. Nem beszélve arról, hogy a Covid összezárja a családokat, és ahol baj volt, ott fölerősödnek a párkapcsolati problémák, gyerekek tünetei is. Ez egy nagyon mély probléma. 

– Milyen tanácsot adna azoknak, akik nem tudnak segítséghez folyamodni?

 –  Hogy ne maradjanak egyedül! A család fogjon össze abban a pillanatban, hogy ne maradjon egyedül a gyászoló! Üljenek össze, gondoskodjanak egymásról, legyen étel az asztalon! Nem mindig könnyű enni, de az alapszükségleteket tartsák be! Legyenek fizikailag együtt! Illetve, hogyha egy temetést meg kell szervezni, abban se maradjon a gyászoló egyedül, menjenek együtt intézkedni!

– Talán ebben az esetben nem is a szavak a legfontosabbak…

– A jelenlét a legfontosabb. Meg se kell szólalni. A tehetetlenség miatt tipikus reakció a gyászolótól való elhatárolódás. Nem rossz szándékról van szó, hanem az emberek félnek a gyásztól, a gyászolótól. Saját hozzátartozóink jutnak eszünkbe, akiket elveszítettünk, ezzel szembesít, saját halálfélelmünkkel.

– A hétköznapokban is mindig vidám, mosolygós. Honnan meríti az erőt?

– Azért én nagyon vigyázok magamra. Van olyan hely, ahol le tudom tenni a kétségeket, a sikertelenséget. Van egy szupervízorom. Folyamatosan képezem magam. A másik a pozitív szemlélet – és ez nem holmi „ezotéria”, hanem abban való hit, hogy a sok negatív dolog ellenére kivegyem azt, amibe kapaszkodni tudok. Higgyem, hogy van az életemnek értelme, van miért-kiért hazamenni, és vannak képességeim, melyek segítségével tudok másoknak segíteni. A sok-sok negatív dolog ellenére este mindig azzal fekszem le, hogy mi volt a jó ebben az egészben.

– Magénemberként is súlyos veszteséget szenvedett el az elmúlt időszakban. Ezt a mély és váratlan élettapasztalatot fel tudja-e használni szakmai pályáján?

– A férjemet veszítettem el most pár hónapja egy nagyon gyors lefolyású daganatos betegségben. Hét hónap alatt történt mindez velünk. Ahogy kiderült, hogy beteg, nekem megmondták az orvosok, hogy nincs remény. Neki még akkor nem mondták meg, de én tulajdonképpen abban a pillanatban lettem gyászoló. Átkerültem azoknak az oldalára, akiket segítek. Nagyon kemény trauma volt. El kellett kísérni a férjemet a haldoklásban. Mikor benne voltam, nem traumának éltem meg, az érzés akkor jött, miután már minden lezajlott. Nagyon tudatosan használtam az ismereteimet. Rögtön telefonáltam és elmentem segítséget kérni. Halála előtt három hónappal történt, hogy ő tudomásul vette, hogy meg fog halni. Elkezdtünk erről beszélgetni, tudtam, hogy mit kell csinálnom, mi az akarata. Akkoriban elkezdtem nagyon súlyos betegekkel foglalkozni a kórházban önkéntesen is, munkaidőn kívül. Éreztem, hogy bárki mellé oda tudnék állni, elkísérni a halálában, de a fölépülésében is – ha hosszútávon, akkor is benne vagyok! Szakszóval ezt nevezzük poszttraumás növekedésnek. Megérintett a halál – és hogy nagyon fontos az életünk, nagyon sok értelme van! Tulajdonképpen pályamódosítás történt, nagyon súlyos állapotú emberekkel is foglalkozom azóta. Januárban indul a következő veszteségfeldolgozó csoportom. Szeretettel várok bárkit, aki érintett a témában!  

•